Két kimustrált gőzmozdony orral egymásnak állítva a magas vasállványra szerelt víztartály alatt. Az ölnyi vastag vízadagolót egy dróttal lehetett hol az egyik, hol a másik mozdony felé huzigálni. A kazánok mély dubogása és a hozzájuk szerelt csővezetékekből itt-ott elősüvítő gőzsugarak sejtetni engedték, hogy az oldalt látható deszkaépítmények fürdő-mosdó helységekként szolgálnak. Ide tartottunk Ártyom vezetésével. Még reggel frissen töltött szalmazsákokat dobtak be hozzánk. Két kiskatona ugrott fel velük. A töredezett, régi szalmahalmot a vagon elé rugdalták, rá a mellettünk lévő sínpárra, meggyújtották, majd a tűz mellé guggolva beszélgetni kezdtek. A régi, koszos huzatokat rendre a lángok közé lökték és mutogattak a felfelé emelkedő fekete füstre.
— Bizonyisten Ártyom, mondd már meg nekünk, miért kell minket gépfegyverrel kísérni a mosdóig, meg vissza? Végül is bűnözőknek vagyunk nézve, vagy tartva? Miért ez a nem szűnő bizalmatlanság? — ezzel Rózsika átlépett a kerítéskapun, és kinyitotta a fürdőhelység ajtaját. — Vagy ide is behozod? Lelőni az ártatlan, mosakodó-fürdő embereket? Mondd csak, egyáltalán embereknek néztek minket, vagy minek?
Ártyom nem válaszolt, mert nem volt kinek, ugyanis Rózsika eltűnt az ajtó mögött, amire szoknyás figura volt pingálva és néhány orosz betűkkel felmázolt vélemény a nőkről általában. Ártyom velünk fürdött, meztelenül énekelve-visítozva ugrált hol a jéghideg, hol a forró vízsugár alá.
Reggelire céklalevest kaptunk, egy-egy darab zsíros disznóhússal benne. Ártyom még kért, Gyulus is. Én azzal foglalkoztam, hogy kenyérhéjakat tömködtem a zsebembe. Hatalmas böfögés után Ártyom megtartotta a hegyi-beszédét.
— Te ne kiabálj! Jó? És ne tégy fel buta kérdéseket. Utoljára beszélgetünk, mert ti holnap estefelé otthon vagytok, én meg máshol. Tehát, egy: nem mi kezdtük, kettő: a hazámat szolgálom, erre csak egy eszközt adtak, ezt né! Továbbá, a volt frontvonal közvetlen hátterében vagyunk. Most hallgatnak a fegyverek, de errefelé valósággal nyüzsögnek a mindenféle árulók, kétszínű gazemberek, kémgyanús rossz fiúk és lányok. Nem szabad lábhoz engednem a puskát, el sem hagyhatom, csak azért, mert szemet szúr, vagy bánt valakit még a látása is. Rózsi, ti nem vagytok zsiványok, nem pontosan rátok vigyázok. És mondd, börtönőr az, aki pucéron fürdik az általa őrzöttekkel, kitéve magát a veszélynek, vagy a bizalomnak? He? Akarsz még levest? Tehát csend legyen, maradjunk barátok.
Megjött Kátya. Nyugodt volt, pálinkaszagú és nagyon fáradt. Feldobta a degeszre tömött kenyeres zsákot, majd elrohant fürdeni.
— Holnap tovább megyünk, hoztam ennivalót, minden el van intézve. Az előttünk lévő vagont lekapcsolják és hamarabb elmegy. Mi itt várunk, majd egy másik szerelvény visz tovább.
Leült, írni kezdett, majd közelebb jött hozzánk, mert mi Ártyommal a vagon ajtajában ülve lógattuk a lábunkat és szövegeltünk. Elmondta, hogy ott, náluk milyen csodálatosan szép minden, hogy van egy biciklije, amelyikkel néha kiszalad a dombra, majd vissza szélsebesen. Mesélt a barátairól, a felvonulásokról, az együvé tartozás nagyszerű érzéséről. Arról is beszélt, hogy mindezt felborította a háború, és ő és minden barátja kiment a frontra, és lám, most itt vannak, győztek, és ezentúl béke lesz. Újra lehet majd sétálni a lányokkal, a régi barátok találkoznak, újra lesz közös mozinézés. Esténként kimennek a határba és hallgatják a lányok énekét. Semmi sem olyan édes e világon, mint a jól végzett munka utáni kikapcsolódás és a pihenés.
Fényképeket mutatott az anyjáról, a barátairól, ahogy vidáman kacagnak a Kultúrház lépcsőin állva. Elmondta, hogy minden álma az, hogy mérnök legyen, majd elvesz egy szép lányt, sok gyereket akar, akiket rendre kirándulni visz. Kátya is közelebb húzódott, megnézte ő is a fényképeket, csettintett a szájával, majd hátranyúlt és ő is elővette a fényképeit. Végignéztük, csettintettünk a szánkkal, visszaadtuk, és én megmondtam, hogy nagyon szépek, de nem őt ábrázolják. Ártyom hallgatott.
— Hogy mondhatsz ilyent? Nézd meg jobban. Itt és itt! Azt hiszed, hogy én hazudok neked? Miért tenném?
— Nem tudom. Csak azt tudom, hogy akkor reggel, ott a bódé előtt, az a tiszt Verának szólított, itt Kátya vagy. Ott fekete borzos hajad volt, itt másként nézel ki. Ezt látom.
— Miket mondasz, te gyerek, hogy én rossz lány vagyok? Tudd meg, hogy már régen akartam beszélni veled. Most más képeket mutatok, lássam, mit szólsz hozzá?
Ideadott, egyenként egy-egy képet, amelyek ott voltak felvéve Passauban, a Munkaközvetítő iroda előtt. Gézát láttam több képen is az apámmal innen-onnan felvéve a többi sorban álló között, de valahogyan mégis kiemelve. Klaus is ott volt, a szamárral, Gézával és velem. Gilda, amint egy subát emel le valahonnan, és beszél hátrafele. Azután, képek Sanyiról, a meghalt matematikusról, ahogy sorba áll, ugyanott. Több kép is volt róla.
— Felismered őket? Ezekről beszélj, te nagyokos!
— Igen, itt van Géza az apám barátja, ez itt Sanyi bácsi a matematikus, aki munkát kapott, három nap múlva leszédült az állványról és meghalt. Azt mondták, hogy ott van eltemetve a szegények során, és egy deszkára van felírva a neve. A többieket nem ismerem. Igen, ez én vagyok, ez volt a szamár, amelyikkel néha lementünk eladni ezt-azt. Sokat éheztünk, Kátya. Ennyit mondhatok.
— Senki mást nem ismersz fel? Az apádat sem?
— Az apám állás után járt ott. Mindenütt elutasították. Gézával együtt mentek.
Elrakta a képeket, majd kérdések özönét tette fel. Minden válaszomat leírta. Nagyon érdekelte, különösen Géza, Sanyi bácsi és még egy másik férfi, akit nem ismertem és tudom, hogy sohase láttam. Végigkérdezte Géza családját, feleségét, a fiát, hogy kikkel szokott beszélgetni, miből él. Hamar rájöttem, hogy inkább ellenőrizni akar valamit, mintsem kiszedni belőlem újdonságokat. Amit csak úgy, félszemmel megláttam, de nem szóltam egy szót se, az alezredes fényképe volt, ahogy ott ült a Müller üzlete előtt és kiflit evett.
— De hát, mindezt elmondta az apám, annál a bódénál. Nem értem miért nyaggatsz. Ott is csak egy gyerek voltam, akár itt. Semmit sem kötöttek az orromra, akár itt. Amit biztosan tudtam, ott is, akárcsak itt, hogy állandóan éhes voltam, akár most is. — Elnevették magukat, majd a fiú leugrott és elindult élelmet szerezni.
— Ártyomnak is ugyanezeket mondtad el? Ő miket kérdezett tőled?
— Semmit nem kérdezett, inkább elmesélte, hogy is van otthon, náluk. Mondjam el? — Amikor bólintott, mindent elmondtam, amit a fiú mesélt, kezdve a biciklitől, egészen a búzamezőkig, ahol a lányok énekelnek, ünnepnapokon. — Különben kérdezd meg te.
Nem válaszolt, mindent újra eltett, elrendezett. Valamit kivett a zsákból és zsebre rakta. Leugrott a peronra és ebédelni hívta a szüleimet, akik rövid sétát tettek.
Estefelé Kátya szólt a szüleimnek, hogy elvisz egy kissé tovább, bámulni, mert kozák katonák táncversenyt tartanak. Valóban, elég nagy nézősereg közepén két fiatal katona guggolós, veszett iramú táncba kezdett. Izzadt arcuk csak úgy fénylett, kigombolt kabátjuk alól pára emelkedett. A kör szélén gombos harmonikát cibált egy, ugyancsak fiatal, hetyke kinézésű katona, amelyik néha bekiáltott. A nézők tapsoltak, füttyögettek, csizmájukkal verték a taktust. Egy lány is beugrott a körbe, széttárt karokkal lépkedett a táncoló férfiak felé, az egyik kezében színes kendőt lobogtatott, és néha nagyokat visított.
— Fázol? Na, gyere közelebb, ki szeretnénk várni a végét. Tetszik?
— Nagyon! Mi van itt neked a hasadon, valami kemény és hideg? Ezért nem tudok közelebb jönni. — Vihogni kezdett, majd átvett a másik felére, és a vállamra tette a karját.
— Nem túl korai, hogy a lányokat tapogassad? Csend legyen, követni akarom a versenyt.
Miután mindennek vége lett, és a nézősereg oszlani kezdett, visszatértünk a vagonunk felé. A nagy jövés-menésben, csak a vállamon tartotta a kezét, amit nem is bántam, mert fáztam, és egyáltalán nem olyan lánynak tűnt, akivel viccelni lehet. Megláttam az apámat a vagon előtt, ahogy nyugtalanul tekintett felénk.
— Nézd, várnak. Na, még mindig rossz lánynak tartasz? Odaviszlek, visszahozlak. Mi kell egyéb? Látod, milyen jól megértjük egymást? Nézd, mit adok neked ajándékba. — Egy piros, hosszúkás tokot nyújtott át, amelyből szájharmonikát vettem ki. Nézegettem, majd belefújtam.
— Szívesen vagyok veled, de félek is. Más a neved és nem hiszem, hogy te ezzel a fegyverrel lelőttél valakit is valaha.
— Ezt meg honnan veszed? Mondott valaki valamit is erről? Gyorsan!
— Nem mondott senki semmit, de gondolj bele, ha én most megcsípem a karod és elszaladok, nem tudnál utánam lőni. Amíg kiszeded onnan a hasadról, én már messze járnék. Ezért mondom, hogy hiába hurcolod állandóan, hacsak nem azért teszed, hogy a gyerekeket ijesztgesd. Én amúgy is félek tőled. Van benned valami, olyasmi, amikor az anyám haragszik és szidásra várhatok. Ez egy rémisztő érzés. Nem is láttalak sohasem nevetni, te nem akartál elmesélni valamit is nekem.
— Tehát, nem vennél feleségül, igaz? Mit mondasz? Hogy majd a kommunizmusban? Miért pont akkor? És én addig várjak? Mit mondasz erre?
— Csak akkor, mert az a komisszár azt mondta, hogy akkor jók lesznek az emberek és mindenki igazat fog mondani mindenkinek. Ezen kívül te rám kaptál, és állandóan nyaggatsz.
— Hát akkor, ebben maradunk. Várnom kell, mit tehessek! Na, szaladj oda az apádhoz, nem látod, hogy vár?
Az apám nézegette a kis zeneszerszámot majd, velünk együtt odalépett Kátyához.
— Nagyon köszönjük az ajándékot, de meg kell mondanom, hogy a fiam, ha megtanulja, hogyan kell bánni vele, azokat a dallamokat fogja cincogni, amit ott tanult, tetszik tudni hol. Ez önnek bántó lehet. Más dallamokat nem ismer, mert sem azelőtt, sem ott nem volt kedvünk énekelni. Most sincs.
Kátya elnevette magát, összeborzolta a hajam. — Sebaj.
Elmeséltem az apámnak mindent, főleg azt, hogy ezeket mennyire érdekelte Géza és Sanyi. Elmondtam a fényképeket is. Mindent.
— Ne lepődj meg, kisfiam, ezek felderítők. Ezek sohase mondanak igazat, sem neked, azt hiszem egymásnak se. Örülök, hogy Helgáékat nem kérdezték, de lám eljutottak oda is. Bízok abban a lányban, hogy meg tudja védeni magát, ha még ott van. Gilda mindenképp megteszi. Bízok abban, hogy majd később te is meg tudod védeni magad. Ügyes fiam van, régen tudom. Anyának ne szólj!
Vacsora után, még jártunk egyet. Apám szokása szerint kérdéseket tett fel önmagának, majd válaszolt, ha rájött valamire. — Vajon ki lehetett az a halott, akiről Ártyom beszélt, akit idáig kísért ez a lány. Nem hiszem, hogy ő lőtte volna le, bár amilyen kutyatermészet, kitelne tőle. Inkább azt gondolom, hogy kitervelt dolog volt az, hogy a szerelvény nem állt be pontosan. Másnap jött az a sűrű köd, valaki utánament Gézának, mint ahogy utánament Sanyinak. Mert régen figyelik a csoportunkat, tudták, hogy a kilátástalanság miatt hazamegyünk. Igen, ez az! Szegény Géza, most is látom, ahogy a földön térdelve kiáltott utánunk, többször is, az arcán a kétségbeesés, és az erőlködés lila foltjai. Ha utána ugrunk, talán minket is követne most valaki, az árnyékban. És mivel nem létezhet két Géza, két Sanyi, mi se létezhetnénk két példányban! Amit nem értek, hogy ezek a felderítők miért jöttek és jönnek velünk tovább, itt a tehervagonban? Miért vagyunk mi ennyire fontosak?
Megindult a vonat, a lány, az utolsó pillanatban ugrott fel. De előbb feldobott egy tarisznyát, tele konzervekkel, kenyérrel és italos üvegekkel. Már a füstje se látszott Bécsnek, amikor befejeztük a vacsorát. Ártyom megnyitotta az ajtót, hogy kihajítsa a szemetet, de gyorsan be is csukta, mert, jéghideg szél süvöltött be. A lány levetkőzött, bebújt az ágyába, rámordult Ártyomra, hogy ne büdösítsen azzal az átok mahorkával.
— Te, gyerek, látom, fázol. Hozd a subádat és gyere közelebb. Melegedjünk ketten. Tudod mit jelent az a piros pecsét a kabáton? Na, ide figyelj, elmondom, de sose felejtsd el, hallod? Mondd utánam: „amióta ember néz az égre, vörös csillag volt a reménye”. Ismételd!
Elmondtam, ismét és ismét, miközben valamivel betakarta a fejem. Kezdtem kimelegedni. Olyan jó volt mellette, akárcsak Helga mellett.
— Kátya, kérdezhetek valamit?
— Mondd gyorsan, álmos vagyok.
— Kátya, valaha lesz nekem félcipőm? Kátya, lesz az úgy valaha, hogy nem leszek állandóan éhes? Kátya, az a vörös csillag lát engem, ebben a vagonban, a szalmán? Valaha jobb lesz, Kátya? Kátya, ha most találkoznál egy ugyanolyan lánnyal, mint te, lelőnéd?
— Az attól függ. De miket is kérdezel tőlem? Mondd, mi jár a fejedben? Tehát, elveszel, vagy nem? Nézd, letettem a pisztolyt, melegítettelek, verset mondtam és te sírsz? Mi van veled, hékás?
— Semmi, Kátya. Ígérem, hogy jó leszek, hallgatok, csak ne űzz el. A komisszár azt mondta, hogy a kommunizmusban, majd akkor.
— Tehát várhatok a kommunizmusig, he? Rendben, én most elalszom, mit tehetek, de vigyázz, hogy utána ne menj valami kis fruskának, mert kikapsz!
Ártyom is ledőlt, de bizalmasan odasúgta, hogy mindjárt itt van a magyar puszta. Tehát közeledünk. Szép álmokat!
Magyar határ! Leszállás. Egy bódéban jelentkeztünk, ahol egy civil tisztviselő ordítozva fogadott és azonnali kiutasító papírokat dobott az apám felé:
— Két nap alatt elhagyni az országot! Maguk áttelepültek, most nyugatosok, mit képzel maga, szemétdomb ez az ország? Milyen papírt kér? Nincs semmi joguk itt! Nem adunk semmit, lehet átdobott kémek. Igen, maga és a többiek! Ha jót akar, ember, azonnal ki innen az irodámból! — Amikor kiléptünk, utánunk csapta az ajtót.
Ártyomka jött velünk szembe, szélesen vigyorogva és miután elmondtuk, hogy miként fogadtak, hogy kiutasító papírt adtak és milyen durvák voltak, engem elküldött, hogy azonnal hozzam oda Kátyát. Az jött is, útközben csokoládét adott. Valami szürke kabát volt rajta, majdnem bokáig ért. Sietett, alig tudtam tartani vele a lépést.
Bementünk, vissza az irodába. A tisztviselő majd gutaütést kapott, amikor meglátott. Kátya mondott valamit az apámnak és odaadott neki egy kis csomagot, hogy tartsa meg, majd egy kérdőívet, hogy azonnal töltse ki. Elvette a tisztviselő ceruzáját és felállította a székről.
— Gyere csak ki, nézz bolondokházát — hallottuk magyarul. — Az orosz nő németül beszél ezekkel, akaratoskodik, kiszedte a széket alólam. Te vagy a főnök, azonnal gyere ide!
A másik szobából kijött és bekukkantott egy kövér, bajuszos ember, aki miután meglátta a lányt, azonnal visszahúzódott és krákogni kezdett.
— Megint mibe mászol, te barom, hát nem ismerted fel ezt a nőt, az istenfádat? Úgy látszik, nem nyughatsz. Tudod, ki ő? — Suttogás. — Menj ki és add oda, amit kér, mert baj lesz!
Kátya nyugodtan állt, megnézte a kitöltött kérdőívet, a körmével jelt mutatott, majd az ajtóhoz lépett és behívta Ártyomkát. Elővett egy másik hivatalosnak látszó papírt, odalépett a fiúhoz, átnézték, majd az Ártyomka hátát használva lepecsételte, de előbb ráköpött a pecsétgumira. Nézegette a művét, forgatta a papírt és odaadta az apámnak. Szó nélkül kiment, de előbb belerúgott a székbe. Ártyom velünk maradt, majd leült és a térdére tette a géppisztolyt. Megkért minket, hogy küldjük be az útitársainkat. Ő itt vár.
Kátya sétált a betoncsíkon, csokoládét majszolt, felhajtott gallérral védekezett a hűvösség ellen. A köpenyen nem volt rangjelzés, csak a hajtókán láttunk két sötétkék rombuszt.
— Nem kellene, külön felhívjam a figyelmét, mérnök úr, de megteszem, a jövőbeli vőlegényem kedviért. Ez az írás bizonyítja, hogy önök internálva voltak, ellenőriztük, és szabad átutazást biztosít hazáig. Menetjegy helyett is megfelel. Bárhol felmutathatja, hasznát veszi. Az én nyelvemen van írva, minden eredeti és nem fér kétség hozzá. Őrizze meg jól, kérem!
— Gyere, mert még kapsz csokoládét.
Istenem, vajon ki ez a nő? Ezen törtük a fejünket a vagonig és még sokáig. Miután belaktunk és üldögéltünk a vagon ajtójában, én már nem bírtam és megkérdeztem tőle: — látod, megmondhattad volna, hogy te milyen nagy parancsnok vagy. Ezt se mondtad. Legalább azt mondd meg, hogy miért nem utazol rendes vonattal, első osztályon?
— Mondjuk, hogy meguntam az első osztályú vagonokat. Tudod mit? Maradjon ez így!
Budapesten elváltunk. Mi kint maradtunk a rendező-pályaudvaron, ő elment előre, a mozdony felé, miközben feltűrte a szürke kabát gallérjait. Vissza se intett.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:35 :: Gyalay Korpos István
