Bécsig minden ment a rendes kerékvágásban. A külső rendező-pályaudvaron vesztegeltünk több napig
Ártyom kiabált: — Jó reggelt kívánok mindenkinek! Itt a reggeli, friss kenyér, tea, vodka. A férfiak ma, kivételesen nem kapnak vodkát, mert tíz percen belül kihallgatásra mennek. Értem?
Az apám és Gyulus idegesen és gyorsan reggeliztek, majd Ártyom vezetésével a szerelvényt megkerülve a valaha fehérre festett vagon ajtajánál várakoztak. Mentem én is. Amikor kinyílt az ajtó és az apámék beléptek, Ártyom kézen fogott és magához rántott egy pontosan akkor berepülő szerelvény elől. A vonat veszettül fékezett, majd egyre lassítva tovább ment, helyet adva egy másik ugyanolyan szerelvénynek, amelynek nem is láttuk a végét. Hangzavar, kiabálás, a vagonok szellőzőablakain át kezek nyúltak ki, hadonászva vizet kértek. Honnan-honnan nem géppisztolyos kiskatonák rohantak elő, vágtában körülvették a szerelvényeket és, hogy csendet teremtsenek, több sorozatot lőttek ki a vagonok feletti tiszta kék eget célozva.
— Ártyom, ezek oroszul kiabálnak. Végül is kicsodák ezek?
— Orosz katonák, volt hadifoglyok. Mennek haza. Kiabálnak, mert szomjasok, éhesek. Majd jönnek a reggelivel, meg a többi. Gyere, menjünk vissza anyádhoz. Nyugodjál meg hát, mi van veled?
A vagon belseje, ahova az apámék beléptek, szabályos irodahelységnek volt berendezve. Az asztal, két szék a padlóhoz csavarozva. Az asztalon erős fényű lámpa. A helységben két pultszerű állvány mögött katonalányok figyeltek a zizegő valamikre, miközben az arcuk a kékes, gyenge fényben fürdött.
Az asztal mögött váll-lap nélküli keki gimnasztyorkában, idősebb tiszt lapozott az akták között.
— Visszük, vonatoztatjuk önöket, ellátjuk, de eddig nem volt időnk, sem alkalmunk a szemük közé nézni. Erre most kerül sor. Tehát kezdjük.
Az apámra nézett, papírokat emelt fel, átfutotta a rájuk írt szöveget, oroszul diktált a mellette levő lánynak, akinek repdesni kezdtek az ujjai egy írógép klaviatúrája felett. Folytatta, ezúttal németül:
— Mindent tudunk önről, mérnök úr! Illetve azt hisszük, hogy mindent. Pártonkívüli szakember, csak a gyár és családja. Sem régebben, sem ott, ahonnan jönnek nem hibázott. Ezt gyakorlati értelemben helyeslem. Ideológiai szempontból nézve, a semleges magatartás eddig hasznos volt, de felhívom a figyelmét, hogy ettől a pillanattól kezdve, mint életmód érvényét veszítette. Röviden: vagy velünk, vagy ellenünk. Érti, amit mondok? Mert itt, ha figyelmes volt rá, a vágányok két irányba futnak tovább: előre, hazafelé, vagy északra, oda, ahova a legrémesebb álmaiban se szeretne kerülni. Amit mondok nem fenyegetés, ez a realitás. A döntés joga engem illet. Nézze, itt vannak a szempontjaim. — Ezzel kicsapott az asztalra egy géppisztolyt és rátette, mintegy papírnehezékként egy halom ügyiratra. — Nem is érdekli, kicsoda informált minket? Azt hiszi, persze, hogy be akarom önt szervezni. Miért tenném? Elsősorban nincs erre pénzünk, továbbá, bármely útra kel innen kimenve, a kezeink között marad.
— Kérem, tegye föl kérdéseit. Készséggel válaszolok.
Kérdések, válaszok. Közben életre kelt a Morze is. Némely, technikai problémákat érintő válaszra, azonnali megerősítést kértek. A tiszt a szomszéd asztalról lefolyó vékony szalagról olvasta az üzeneteket. Nyilvánvalóan, valaki, nagyon kompetens ember lehetett a túloldalon. Végül a tiszt vihogva mutatta az apámnak: — személyes üzenet érkezett az anyanyelvén. Olvassa el, és azonnali fordítást kérek.
Az üzenet: „Szerbusz Pista stop Moszkvából üdvözöl Gyuri stop”.
— Kicsoda ő?
— Volt kollégám, a fiam keresztapja, az utolsó orosz offenzíva után eltűnt. Azt hittük meghalt. Meg is gyászoltuk. Örvendek, hogy él és jól van. Ennyit mondhatok.
— Egyelőre végeztük, mérnök úr. Hogy miért egyelőre? Hogy miért vagyunk bizalmatlanok? Például, ön ki tudna ismerni bárkit rövid tíz perc alatt? Kétlem. Felhívom a figyelmét, hogy a mi társadalmunkban a dolgok állandó mozgásban vannak. Erről majd beszélni fog önökkel valaki. Ma, vagy holnap, vagy később. Egyre megy. Na, jó utat kívánok hazafelé. Doszvidánya! Te, fiam, még itt maradsz. Beszédem van veled.
Kátya eltűnt, helyébe egy tiszt jött, aki sokáig beszélgetett Ártyommal.
— Addig maradtok, amíg ő megjön. Az idő nem számit. Egy nap, két nap. Egyre megy. Miért siettek? Azt hiszitek, hogy otthon vár valaki, hogy otthon jobb lesz? Ti értelmes emberek vagytok, tudnotok kell, hogy ezen túl semmi se lesz úgy, ahogy volt. Még az otthonotok is más lett. Itt, még nem az emberek gondolkozásáról beszélek. A szocializmus eszméje később fog győzni. Itt arról van szó, hogy a földműves földet akar, a gyári munkás több bért, a tanító tiszta iskolát és több elismerést. Mérnök úr — szólt az apámhoz —, jön az új generáció, munkás-paraszt származású, nyílt eszű gyerekek jönnek majd az önök helyébe. Ezt maguk társadalmi felfordulásnak hívják, mi viszont az élet megújulásának. Osztálynélküli, kizsákmányolás nélküli társadalmat kíván mindenki, de ez az osztályharc állandó élesítésével fog kialakulni. A középparaszt sunyi és szívós ellenállása, a kulákok gazembersége, a városi, úgynevezett középosztály konoksága lesz a legnagyobb probléma. De nekünk már megvan a kellő tapasztalatunk arra, hogyan kell eljárni ellenük. Ők a nép ellenségei, ezt ki kell majd mondani, mérlegre tenni, és határozottan fellépni. Vasököllel! Meg fogja érni és csodálkozni fog, hogy a legjobb barátja lesz az ellenség, rokonai fogják kipellengérezni egymást vagy önt, ha rászolgál, ameddig tiszta lesz a társadalom. Ez eltarthat egy ideig, talán a fia, de még ő se éri meg a kommunizmust. Talán az ő unokája. Önök most nyugatról jönnek, láthatták, hogy mire képes a mi társadalmunk. A barlangjába menve, elkaptuk és megfojtottuk a vadállatot. Önök láthatták azt az országot romokban, éhező emberekkel az utcákon. Nincs rend, nincs biztonság, nincs semmilyen számottevő érték. Mindent szétzúztunk, az emlékeikbe véssük, hogy: soha többé! Megjegyzés? Kérdések?
— Mi úgy értettük, hogy a magántulajdon megmarad, az osztályharcról most hallunk először és az ön szavai szerint akkor lesz majd társadalmi béke, ha mindenki proletárrá válik. Hiszen ön mondta, hogy a munkás több bért akar. Ha több lesz a fizetése, nyílván vesz magának ezt-azt. És ezzel már nem proletár többé. Hogy is van ez tovább? Ha egy nagyon keveset, de a talpára áll, azonnal a nép ellenségévé válik?
— Ön nem érti még a dolgokat. A végső cél az, hogy mindenki dolgozik a képességei szerint, és szükséglete szerint részesül a társadalom által kitermelt javakból.
Tovább vitatkoztak. A komisszár végül ideges lett, példákat hozott fel az emberek egoista, harácsoló természetéről, hogy az árulás lényegében a haszon függvénye. Megígérte, hogy még eljön és mégegyszer elmondja, amit már elmondott. Közben megitta az Ártyomka vodkáját. Sohase láttuk többé. Miután elment, velünk maradt az izzadtság-szag, az üres vodkás üveg és az eddig általunk el sem képzelt szörnyű jövőkép, amely lassan rátelepedett az arcokra. Mindkét család ott ült letaglózva, erejét vesztve, meredtebben, mint azok a lelőtt emberek, ott a sínek mellett.
Ártyomka, az egész beszélgetés alatt, behunyt szemmel feküdt a szalmazsákján. Aludt, vagy mutatta, hogy alszik. Odaintett magához.
— Itt végig, rólad volt szó, illetve a te generációdról. Te, ha haza érsz, fogd be a szád, hogy honnan jössz. Az apádék szintén. A komisszár nagyon okos ember, minden úgy lesz, ahogy mondja, de majd a jövőben. Addig meg kell érni ennek a napnak a végét, a holnapot, a többi napokat. Te és a szüleid, meg azok az emberek ott, a vagon túlsó végén, hősök vagytok, mert nehezebb átvészelni egy ilyen szerdai napot, mint nekem, aki ma, szerdán harcoltam, lelőttem két embert, mert rászolgáltak, és kész. Háborúban nagyon nehéz, semmi se véd meg az ellenség golyójától, de mégis, annyival egyszerűbb. Parancs van. Végrehajtod és vársz a következőre. Itt nekem sokkal könnyebb, mint az anyámnak otthon, aki hazavár, aki egy hadi üzemben dolgozik látástól-vakulásig. Lásd, Kátya elment jelenteni, hogy megjöttünk, ezt láttuk, meg amazt. Jelentenie kell, hogy miért lőtte agyon azt a tisztet, aki az első napon vallatta az apádat és téged. A holtteste itt van az egyik, hátsó vagonban. Felboncolják, megnéznek rajta és benne mindent. Ha igaz, akkor jó, ha nem, Kátya eltűnik. Egyszerű, nem? Te most elmész, lefekszel és elfelejtesz mindent, amit beszéltünk.
Azon éjjel, senki se aludt. Az apám néha felsóhajtott, tisztán hallottam, ahogy megkérdezi, a plafont nézve, „te Jóisten, mire megyünk mi haza?” Soha egy szó szemrehányást nem tett az anyámnak. Sem akkor, sem később, amikor a bőrén érezte, hogy mindaz, amit a komisszár elmondott, mennyire reális, és ami fájdalmasabb volt, hogy az osztályharc vezetése és állandó kiélesítése méltatlan, obtúz gondolkozású emberek kezei közé került. Az anyám, amióta elhagytuk a fészkünket, hallgatásba, néha makacs nemtörődömségbe burkolózott. A hallottak megrázták, de nem szólt semmit.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:35 :: Gyalay Korpos István
