Csigatempóban haladtunk a határ felé, minduntalan várakozóvágányra irányították a két marhaszállító vagonból és egy félig nyílt platformból álló szerelvényünket. Csak néztük, hogyan húz el mellettünk oda vagy vissza egy-egy végeláthatatlan szerelvény, mindenfélével megrakva, néha katonákkal. Ezen utolsó nap késő délutánján a magyar puszta egy nevesincs állomásának kitérő sínpárján vesztegeltünk. A mozdony elment. A lerobbant kétszobás állomásépület bejárati ajtójával szemben várakoztunk. A szűkre betonozott kifutó végén egy még a télről szalmával körülcsavart vízcsap, azután egy lóca, majd távolabb a messzire bűzlő közvizelde. Az állomásfőnök — egyetlen felismerhető hivatalos személy — ki-kilépett zöld táblát mutatni a fütyölve elzúgó vonatoknak, majd vissza, jelenteni, hogy ez elment, szabad az út, jöhet a másik. Időközben nagyokat ásított, néha bögrével a kezében kiment a csaphoz szomját oltani.
Egy fiú jött biciklivel az elég messze eső pár háztól induló ösvényen. A peronra vezető kaptatónak szélsebesen rohant neki. Miután feljutott, járgányát nekitámasztotta az épület falának majd hosszasan ivott a csapnál, csak úgy, a tenyerébe gyűjtve a vizet. Miután benézett a Főnök ablakán, fütyörészve vagonjaink felé vette az útját.
Ártyomka az egész idő alatt velünk volt. Szó nélkül evett, néha szundított egy sort, társalgást indított, mikor hogyan jött kedve. Most felfigyelt a füttyszóra, leugrott a kifutóra, szót váltani a biciklistával, majd egy orosz tiszttel, aki két kiskatonával a háta mögött isten tudja honnan került elő. A betonon guggolva beszélgettek. Miután az ismerősei elmentek, Ártyom visszajött, feldobott hozzánk egy csomag kétszersültet, nagy kannában teát, két üveg pálinkát, majd ő is felugrott szokott helyére az ajtó mellé, és minket is kínálva enni kezdett.
— Most jött a figyelmeztetés: vetkőztető rablóbandák vannak szanaszét, tehát önökkel megyek a határig.
Az apám Ártyom mellett ült, mahorkát sodortak és nagy figyelemmel kínáltak egymásnak tüzet. Ártyom, markában tartva a cigarettát beszélni kezdett miközben egyre sűrűbben nézelődött kifelé.
— Hogy miért jövök önökkel? Nem lenne egyéb tennivalóm? Egyáltalán nem így állnak a dolgok. Nem a vetkőztető bandák képezik a fenyegetést most, hanem azok, akik… — ezzel más témába kezdett… — Azt tetszik gondolni Mérnök Úr, hogy csak mi vagyunk a játszótéren, és mostantól fogva gondtalanná válik az élet? Hogy mások, sokan, a volt ellenség, a volt barát, nem akarná kicsikarni kezünkből a győzelem eredményeit? Elképzelhető, hogy csak úgy, simán, mindenbe belenyugszanak? A küzdelem nem most kezdődött, de egyre erőszakosabbá válik.
Miközben ezeket mondta, a fokozódó szürkületben megjelent az épület ajtajában a vasutas, szétnézett, ásított, majd komótosan szerelvényünk vége felé lépdelt, combjához veregetve zöld-piros tányérját.
— Különben, hamarosan vendégek érkeznek. A vendégeket illően kell fogadni. Meg is tesszük. — Minden átmenet nélkül rendelkezni kezdett: — Gyulus mérnök úr, te itt maradsz, de nem is, húzódj a sarok felé, ahol nagyobb a félhomály. Rózsika és Annuska a mellső fal mentén foglaljanak helyet. Mérnök Úr — szolt apámhoz — ön a fiával lejön velem a peronra. Tehát kezdjük is.
Miután mi leszálltunk, komoly arccal ismét Gyulushoz fordult.
— Nézze, itt van egy kézifegyver. Fogja meg hát. Gondolom, ismeri a típust. Parabellumnak hívják. Tehát mi a feladat? Ha itt az ajtóban megjelenik egy férfi vagy egy nő, vagy együtt, és fel akarnak szállni, erővel behatolni, vagy váratlanul tüzet nyitnak befelé, lője le uram! Lője le őket, mert ezzel védi meg az asszonyát, Annuskát, önmagát, tehát az életüket. Nagyon komolyan beszélek. Mit gondol, meg tudja tenni? Mi a támadók háta mögött leszünk. Garantálom, hogy nem lesz idejük egynél több lövést leadni, ha erre kerülne a sor, de amire kértem, biztosításnak hívják.
Háborús időkre jellemző résnyire sötétített lámpákkal közeledett egy mozdony, utána két vagy három fapados, lerobbant személyvagon. Csikorgás, a mozdony nagy gőzfelhőket eregetve egyre lassabban haladt, majd megállt. Utasok jöttek elő a szürkületből, beszélgetés, jó páran letértek a távoli tanyasi világ felé vezető ösvényre miután igazítottak egyet az átalvetőkön, vagy jobban kézügyre vették a csomagokat. Két parasztlány tűnt elő a gőzfelhőből, kosaraikat a lócára téve újabb motyókat halásztak elő. Későre, mintha a semmiből érkeztek volna, egy férfi és egy nő lépett a betoncsíkra, majd nem sietős lépésekkel közeledtek az épület felé. Úgy néztek ki, mint Gyulus és Rózsika, amint rövid sétájukról megtérnek. Mi több, szakasztott olyanok voltak. A két parasztlány bögrét halászott elő, rendre a csap alá tartották. Az egyik miután ivott, száját törölgetve előre lépett. Ártyomot láttuk, amint leguggolva piszkált valamit a biciklin. Az apám szorosan magához szorított. A férfi és a nő elérték az állomás ajtaját, hírtelen irányt vettek a szerelvényünk felé és vagonunk ajtójához léptek. A férfinek tűnő alak lendületet vett, felugrani készült, felemelt kezében megcsillant valami. Ártyom a háta mögött termett. Ugyanazon pillanatban halk, csettintéshez hasonló hang hallatszott és az a valaki, mintha lekaszálták volna, lerogyott. A nő felkiáltott és az arcához kapott szemeit védve a parasztlány bögre vize ellen. A másik lány hátulról elkapta, és egyre lentebb szorította, egyúttal a nő szájához tapasztva tenyerét. Kiabálás az épület másik vége felől. Egy tagbaszakadt férfi, hangosan méltatlankodva sietett felénk, közben egy géppisztoly lőtárát igyekezett bepattintani a helyére. Nem látta, mert nem láthatta, hogy a szovjet tiszt és a két kiskatona, mint az árnyékok lopakodtak utána. Mi is csak annyit láttunk, hogy elkapták. Ugyanaz a csusszanást utánzó, majd csettenő gyenge hang. A férfi összerogyott. Az apámnak akkor jutott eszébe, hogy eltakarja a szemeim.
Egy kétkerekű taligára hajították fel a peronon fekvő férfit, utána azt az alakot, aki a vagonunk ajtaja előtt hevert. A két lány melléjük lendítette a vergődő, kitömött szájú nőt is, majd az egyik kíméletlenül még tágabbra feszítette a nő száját és kutatni kezdett a fogai között.
— Te nyomorult, maradj nyugton, mert szétverem a fejed.
Ártyom kiabált, háttal a vagon falához simulva közeledett az ajtóhoz. — Gyulus mérnök úr, vége van, érti? Vége, tehát kérem a fegyvert, jöjjön az ajtóhoz és nyújtsa át nekem. Érti, amit mondok mérnök úr?
Gyulus helyett az anyám jelent meg az ajtóban, szétnézett és megkérdezte:
— Hol a fiam? Tessék, itt van a fegyvered — és a legnagyobb utálattal az arcán a pisztolyt valósággal ledobta Ártyom kezébe.
— Miért haragszol, Annuska?
— Nem engedem, hogy a fiamból gyilkost neveljetek. Egyáltalán nem neki való látvány az, ami itt folyik.
Közben az apámat kérdezgették, Gyulust, Rózsikát is odaszólították:
— Ezek az emberek már kezdettől önök körül forgolódtak, bizonyára látták őket, látniuk kellett, nézzék meg jobban, közelebbről. Minden információ hasznos lehet. — Gyulus undorodva, Rózsika kendőjét az orrához szorítva nézték a taligára kiterítetteket. Rázták a fejüket, majd hátrább léptek:
— Tehát így néznénk ki, nézd, kedves, mennyire hasonlítanak hozzánk. Istenem.
— Édesapám, ez a pap! Az, aki szentképet osztogatott és elküldött a kifőzdébe. Nem emlékszel? Ez a kövér pedig az, aki elkérte a lepecsételt szentképeket. Egyértelműen felismerem őket.
— Mit mondasz, te gyerek. — Az egyik lány közelebb lépett. Az apám lefordította, miszerint a fia mintha felismerte volna ezeket, közben állával a kiterítettek felé intett. — Nézze meg ön is mérnök úr, alaposabban, Gyulus is jöjjön, mert lám létezik egy információ, ahonnan elindulhatunk.
Úgy is tettek. Az apám és később Gyulus is megerősítették az általam mondottakat, sőt egyre biztosabban mondtak igent a feltett kérdésekre. A még élő, de a férfiak közé kiterített lányra senki se emlékezett, még akkor se, amikor Ártyom lerántotta a ruhát róla és kiderült, hogy egy fiatal férfiről van szó. — Hacsak nem volt egyike a pince-kocsmában énekelő fiataloknak? Ki tudhatja?
Az anyám vacsorához szólított. A vagon előtt állva rágtuk a kétszersültet és öblítettük le teával. Senki nem beszélt, kivéve az anyámat, aki megkérdezte a közeledő Ártyomot:
— Idehallgass, te nagyokos, mit gondolsz, mi történt volna velünk, ha nekik sikerül? Róluk beszélek.
Ártyom vállat vont:
— Gyulus és Rózsika itt marad, valahova, mondjuk egy bokor alá bedugva. A határ átlépése után ti kerültetek volna sorra. Ők meg bevették volna magukat a hegyekbe, az erdélyi szász közösségekben beolvadniuk csak idő kérdése lenne.
Aztán csak annyi történt, hogy a taligát terhével együtt feltolták az előttünk lévő platform vagonra. Az állomás homlokzatán kigyúlt a lámpa és még kettő a peron hosszában. A mozdony tovább ment, majd hátratolatott, vontatmányához kapcsolták a mi vagonjainkat is. Az állomásfőnök csuklóit masszírozva, zöldet mutatott és elindultunk. Azért nem tudtuk meg sohase, hogyan is volt tovább, mert bizalom ide, bizalom oda, a vagonunk ajtaját ránk csukták, persze, előbb jó éjszakát kívántak.
— Borzasztó dolgok ezek, Pistám! — Gyulus felült a szalmazsákon és az izgalomtól kissé hadarva folytatta. — Ezek szabályos embervadászatot rendeztek, majd kiderült, hogy nem is ismerik az áldozatokat. Ezen kívül odatesznek, hogy nézzük meg önmagunkat kiterített állapotban. Ez a fiú, bár kedves, közvetlen modora, egy hidegvérű végrehajtót takar. Egyszerűen nem tudok napirendre térni a látott dolgok felett. Hogyan nézed a történteket?
— Ugyanúgy, mint te. Azért van egy nyereség is. Az, hogy élünk, Gyulus. Mert teszem azt, hogy kiegyeznek, ki kinek dolgozik tovább majd túl a határon, a mi létünknek semmi jelentősége nem marad. Gondolj csak bele. Azt feltételezem, hogy egy felsőbb szinten elromlottak a dolgok, mi tovább utaztunk, mint mozgó csalétkek, bízva abban, hogy hátha… Nem így történt, tehát a játszmát be kellett fejezni. Így látom én a dolgokat.
— Felváltva fogunk őrködni. Amíg én alszom, te vigyázol, majd fordítva.
Ártyom ledőlt, bebiztosított fegyverét közénk tette és a kezével jelezte, hogy rajtam van a sor az őrködésben. Rohant a vonat, néztük a mezők zsenge zöldjét, a tova maradó távírópóznákat. Ártyom aludt. Fiatal, széles szláv arca annyira nyugodt, megbékült volt, hogy szinte hallani lehetett az álom szárnyainak halk neszét, ahogy rászállt az arcára és betakarta a szemeit.
Nem jöttek banditák, nem kellett harcolni. Este megérkeztünk a határhoz. Egy román tiszt fogadott.
— Isten hozta önöket, jó, hogy haza jöttek! Önök ma éjjel itt maradnak, holnap reggel folytatják az útjukat. Van, mit egyenek?
Azon éjjel Ártyomon volt a sor az őrködésben. Este, lefekvés előtt elkérte a szájharmonikámat. Belefújt, próbálgatta, majd életre kelt a dallam. Valamennyien énekeltük, magunkban németül a Klaustól tanult nótát: „Szól az egyik, hol én lakom, süt a nap, jön a nyár, s vár reám a menyasszonyom, egy csinos szőke lány, addig várja a jöttömet, míg a nap heve tűz, aztán elfelejt csendesen, mire megjön az ősz”. A dallam sokáig szárnyalt a vagon mocskos, párás teteje alatt, majd révült, sehova se néző szemeinken keresztül behálózta gondolatainkat, mindörökre sajgó, de valahogyan édes emlékké válva. Ártyom a tenyeréhez csapdosta a harmonika élét, majd egyik úját jelentőségteljesen felemelve, figyelmeztetett:
— Azt üzeni Kátya, hogy siess haza, építsd fel mihamarabb a kommunizmust, mert ö még vár rád, de nem sokáig. — Kacagva folytatta: — Tehát igyekezz!
Reggel már ott találtuk a peronon, vidáman integetett és felém dobott egy almát. Ugyancsak ott búcsúztunk el tőle. Én könnyezve, mert megszerettem ezt a vidám fiút. Ő levette a kenyeres tarisznyáját, tartalmát közénk öntötte, és miután újra a vállára vetette a fegyverszíj mellé, végigcsókolt mindenkit, vigyorgott és kezdett ellépni. Utána kiáltottam, hogy üdvözöljük Kátyát, okvetlenül adja át. Bólintott, integetett és tovább haladt, ezzel végérvényesen kilépve életünkből.
Napokig hányódtunk, ilyen-olyan fapados, mindig késő, mocskos vonatokon. Váradon elbúcsúztunk Gyuluséktól. Ők Nagybánya felé igyekeztek. Mi folytattuk az utazást, átszállva itt, majd amott, amíg egy reggelen, Március 31-én, egy zökkenővel megállt a vonat a kis falusi állomáson. A táblára az volt kiírva: Nagyernye.
Az úton volt időnk eltűnődni, hogy mi volt ez? Kik voltak ők? Világos, hogy dolguk volt errefelé, világos, hogy nem voltak egyszerű katonák, bár nem engedtek semmi rést betekinteni dolgaikba. Hogyan is tették volna? Elgondolkoztunk annak a lánynak a kemény természetén, a fiú állandó vidámságán, kedves hányavetiségén, amelyik mögött ugyanaz a keménység rejlett. Soha nem fogom elfelejteni, amit Ártyom mondott egyszer, amikor kint ültünk a vagon ajtajában, néztük az esőt és megkérdeztem tőle, hogy most mitől olyan vidám.
— Meg kell tanulnod vidámnak lenni. Ha valakivel beszélsz, és bolondságokat mond, hát azon mulatsz, ha okos dolgokat hallasz tőle, elkacagod, hogy ez nekem is az eszemben volt, lám ő serényebb és kimondta. Hát nem muris? Belőled nagyszerű felderítő válna, idővel, persze.
— Te az vagy, Ártyom?
— Én katona vagyok, a Szovjetuniót szolgálom. Maradjunk ebben.
— És Kátya?
— Ő is katona, ugyanazt teszi, de másképp. Maradjunk ebben.
Szeretném viszontlátni őket, mint útitársakat. Az sem volna baj, hogy soha nem tudnám meg a lány igazi nevét. Fogadom, hogy valahol, valaki Ártyomot is másként szólítja. Talán az a nő a fényképről, ha az volna az anyja. Mit lehessen tudni? Az apám azt mondta, hogy ezek senkinek sem mondják meg az igazat, talán egymásnak sem.
Ha az apám ezt mondja, akkor az úgy van. Mert régen felismerte, hogy bár ilyenek, velünk barátilag bántak, kihoztak abból az arcvonalból, ahol a lövedékek helyét az ide-oda küldött megtévesztő szavak, a csalafintaság vette át.
Hogy miért szeretném mindkettőt, viszontlátni? Mert megszerettem őket. Maradjunk ebben!
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:35 :: Gyalay Korpos István
