Megjött a nyár. Fullasztó meleg ülte meg falunkat. A Bajor Alpok felől fújó szél elment másfele tekeregni. Esténként, a parasztok kiültek a házak előtti kispadokra. Komoran néztek maguk elé, beszélgettek szűkszavúan, minden házba hazavártak valakit. Ritkán, nagyon ritkán jelent meg rongyosan, elcsigázottan egy-egy volt katona.
Ákos egy reggel felvette elmaradhatatlan szélkabátját és eltűnt. Úgy történt, ahogy szokott lenni: egész idő alatt látsz valakit, tudod, hogy ott kell lennie, egyszerre rájössz, hogy sehol nem találod. Mindenki kereste. A filmgyárból felüzentek, hogy náluk nincs. Nagykésőre, szénacsináló parasztokkal üzent, hogy fent van a hegyen, az Ördögsziklán, az apám küldjön fel neki pálinkát. Klaus vállalkozott, hogy felviszi, ismeri a helyet. Vele mentem.
Jó darab út volt. Felfelé kanyargó ösvény, domb, domb után. Már nem volt meleg, mire kiértünk a platóra, nekivadult szél cibálta a fákat, egy-egy sziklarésben úgy süvített, mint a gyorsvonat. Végre megtaláltuk a házat. Alacsony ház, a falai terméskőből. Szolid építmény szürke tetővel, majdnem egy mély szakadék szélén. Itt lakott a csillagjós — asztrológus a kisfiával. Itt volt Ákos is. Soványabb, mint valaha. Egy hideg szobában, asztalra kiterített lapok, táblázatok előtt studíroztak. Csak intett, hogy tegyük le, amit hoztunk, a csillagász ismerősként bólintott, utána ránk se hederítettek. Leültünk, ahova lehetett, ettünk valamit, körbebámultunk a mord szobában. Ők az asztalnál időt mértek, órával a kezükben felváltva néztek bele valami távcsőbe. Pattintottak az ujjaikkal, gratuláltak egymásnak, csak azután álltak szóba velünk.
Ákos meleg tejet ivott, pirított kenyérrel, az asztrológus pálinkát vizes pohárból. Bejött a kisfiú, úgy öt-hat éves lehetett, ránk nézett és kiment.
— Ő autista, nem beszél, habár tud, mindent lát, és perceptál. Visszavonultan él a saját világában. Na, mondd, hogy vannak a többiek?
— Jól. Mindenki keresett, eltűntél szó nélkül. Senki sem tudja megmagyarázni.
— Nem is lehet. Feljöttem ide, új dolgokat tanulni. Ez a rendkívüli ember — a német felé íntett —, hallatlan dolgokat tud. Kóklerségnek hitt tudomány nagyon szilárd gyökereit találtam itt meg. Bebizonyítja, hogy az ember, mi mind kozmikus lények vagyunk. Létünk az esetlegesség elméletét, mozgásunk, tetteink a játékelmélet cikk-cakkjait követi. Te még túl fiatal vagy, nem értheted teljesen, csak annyit mondok, hogy itt óriási erőterekről van szó, amelyek meg-, vagy behatárolnak mindent. Gondolatainktól tetteinkig. Párhuzamos életek vannak világunkban, öntörvényűek a hangyák, a halak, én, te, Helga külön sorsok vivői. Az, hogy megértjük egymást, a kölcsönös kényszernek tulajdonítható. Ezt az elméletet még ki kell dolgozni. Ezt készítjük.
Amíg issza a tejet, jön a német, szúrós szemmel néz, beletúr sörtefrizurájába, szuszog, újabb adag pálinkát dönt le a torkán. Mond valamit. Ákos fordítja.
— Mikor születtél? Júli. 10? Pont a közepébe. Brávó. Te vagy a tiszta Rák, a Hold gyermeke! Ahogy a nagykönyv megírja. — Pár kérdést tett fel tárgyilagosan, az apám, az anyám születési napjairól, papírdarabokra írt valamiket. Ákos fordított.
— Nincs ember, aki annyira elvágyódna utazni, szállni bárhová, de nincs ember, aki leláncolná a Rákot ott, ahol nem az otthona. Bárhogy és bárhonnan, előbb, utóbb hazatér. Kis helyen, bárhol fészket rak, családját védi mindhalálig. Soha nem támad elsőnek. Máshol van az agresszivitása. Agresszíven viszi előre ellenállhatatlanul a család, nemzete létalapját, nyelvét, kollektív memóriáját. Nélküle nincs folklór, hagyomány, apa és anyaszeretet. Diplomatikusan kerüli a frontális támadásokat, de ha kell, hátrafelé is tud védekezni. Sőt, ezt teszi a kellő időben. Primitív lénynek tartják s bosszantónak, hogy annyian vannak. Persze, hogy vannak. Ott nyüzsögnek szanaszét, mindenütt ott vannak, ők a hadsereg, ők az ipar, ők a művészet derékhada. Ami tönkreteszi, az a kényessége, hallatlan érzékenysége, memóriája, amelyik mind halmoz és halmoz, és ha nem tudja levezetni valamiképpen, túlhevül és itt a baj. Baj úgy, hogy például, mindenki által elveszettnek hitt szituációkban, általános hátrálásban feláll, teljes mellel előre megy, mindegy neki, ha követik, vagy szétlövik. Ez idealizmus, oktalanság a mások szemében. Sok kiúttalan, kétségbeesett helyzetet oldott meg, ez, amiről beszélek. Te értettél valamit mindebből? Igazat mondj, mert kiszedem belőled!
Közeledett hozzám, valami fémtárgyat mutatott, szeme kitágult, még jobban, majd felszívott… Amikor helyrejöttem, Ákos ült mellettem, mérte a pulzusom.
— Minden rendben? Igyál kis vizet! Majd elmondom, jó? Most pihenj.
— Visszakérdezte, majdnem szó szerint felmondtad neki. Átkutatta az eddigi, rövid életedet. Te becsületes gyerek vagy, nálad minden a helyén van. Egy zónába nem tudott bejutni, mert ott nincs hely. Mindent kitölt egy, a te korodban szokatlan intenzitású érzelem, túlfűtött ragaszkodás. De nem, ennél is több, mindent alárendelő idea valaki irányába. Nem tudott nevet kiszedni belőled, itt bezárkóztál, még mély hipnózisban is. Ezt csak te tudod, viszed magaddal, mindörökké, ámen! Vigyázz komám, lazíts, az istenfáját, mert ha még két-három ilyen érzelemgörcsöt beszedsz az életed során, azok elpusztítanak!
Az autista kisfiú szobájában aludtam. Tudom, hogy eljött az ágyamhoz, megnézett, nem szólt, mint rendesen és lefeküdt.
A hidegre, a besüvítő szélre ébredtem. A kisfiú sehol. Gyors mosdás után megtalálom Klaust, beburkolózva ül kint a lépcsőn és cincog a szájharmonikáján. Közben nézi az esőt. Ákos jön, meleg tejet és pirított kenyeret hoz. Leül mellénk a lépcsőre. Idead egy gépelt papírt.
— Ez a te horoszkópod. Az éjjel írta meg a barátom. Ő egyáltalán nem alszik. Most ott kinn van a fiával az esővédő alatt. Látod? Ő az!
Ákos úgy beszél velem, mint egy felnőttel.
— Én tudom, hogy mi a bajod. Van benne egy jó adag poszttraumás élménycsomó, ami még nem oldódott teljesen, az anyád betegsége, az, hogy itt vagy, ebben a korban, internálva, néha éhezés, miegymás. De ez nem minden! Keresd meg komám, vezesd le, mert baj lesz! Tudja az Isten, megszerettelek, nem akarlak úgy viszont látni, mint egy idegroncsot, vagy ami még rosszabb, mint hisztériás férfit. Van egy tanácsom. Később, majd ne a nőknél keresd a levezetést. Téged asszonyok nevelnek, de nem asszonyoknak. Ez fontos, mert más a struktúrád! Ma, 1945. július 8-a van, holnapután van a születésnapod. Útközben szedjél valami virágot, nem itt, ott lentebb, és add oda Helgának. Ő is Rák, július 9-én született.
— Nem értem, Ákos. Az este, az a szörnyű ember azt mondta, hogy mi csak derékhad vagyunk, biztonságot akarunk itt és mindenhol. Ő parancsnok, kiabál, lőni akar, tudod jól. Ezt nem értem.
— Nem, mert nem jegyeztél meg valami nagyon fontosat. Azt is mondta, hogy néha, amikor minden veszve, káosz van, a született vezéregyéniségek vagy a föld alatt vannak, vagy isten tudja a világ milyen táján gyűjtik az erejüket, felálltok ti, ilyen vagy olyan módon előrementek, semmivel se törődve és rendet teremtetek. Ő most ezt teszi, ösztönösen, kiabálva. Lehengerlő modora alatt, puha, meleg szívet találsz, de te ezt ne keresd, túl fiatal vagy ezekhez a dolgokhoz!
— Gyere haza, Ákos! Itt akarsz maradni, ezen az átkozott helyen? Kísérletezel?
— Mondd meg az apádnak, hogy ha teheti, jöjjön fel. Ő egy értékes, tettre kész férfi. Ha kérdezi, mit csinálok, csak annyit mondjál, amit Spinoza mondott: egy ember számára a legértékesebb, mint a megértés alanya, egy másik ember. Na, haladjatok. Isten áldjon!
Úttalan utakon, vadvizeket kerülgetve, csúszva, fogózva, vizesen, átfázva értünk lentebb. Vadon növő virágokat szedtem, a csokrot a kabátom alá rejtettem. Megálltunk, amíg elrendeztem a horoszkópomat a bőröm és az ingem közé. Klaus várt, rábökött a papírra és feladta a második, egész életemre szóló leckét.
— Tudod ki a hős? Arra mondják, aki megy előre, aki minden akadályon keresztül gázol és nyer. Aztán meghal. Amíg él nem hős. Addig vezetőnek hívják, kíméletlen, erőszakos vezetőnek, néha kalandornak. Majd tanulsz róluk. Az élő, igazi hősök, életünk mindennapját elviselhetővé tevők, tudod kicsodák? Annuska, a te anyád és vele még sok millió asszony, akik hullafáradtan vigyáznak a hinterlandra, a tiedre, az enyémre stoppolva, főzve, akik betakarnak éjjel, teát főznek. Na, érted? Azonnal szaladj és szedj egy csokor virágot anyádnak. Nagyobbat, mint ez! Érted? Ez nem vicc!
Nyakig sárosan, holtfáradtan értünk haza. Édesanyám a virágot megköszönte, egy üvegbe tette, lemosott, enni adott, kérdezősködött. Elmondta, hogy Ottót bevitték a bolondokházába, késsel kergette a lányát, ölni akart. A lány sokkot kapott, Gizella van mellette. Más: a Géza felesége delíriumban levetkőzve szaladgált az udvaron, illetlen dolgokat mondott a fiának, Dezsőkének. Úgy, hogy őt is levitték a diliházba. Csak mi vagyunk itt. Két mérnökcsalád elköltözött, más szobákat kerestek. Hír jött, hogy az igazgató, akit egy másik helységbe vittek, még az elején, infarktusban meghalt, a feleségéről nem tudni semmit. Biztos éhezik valahol.
— Ez horoszkóp? Ez gyászjelentés! Van annak az embernek szíve, egy gyereket így ledorongolni? Mit ír itten? Nehéz sors, szép élet. Ezt nem tűröm! Fel fogok menni hozzá, ha nekem is ilyeneket irkál, majd meglátja. Én hallottam róla! Mindenki, akinek jósolt, ma ott ül Nürnbergben. Fel fogják akasztani őket. Ha téged megbántott, én fogom felakasztani őt. Klaussal. Mit mondott Ákos, hogy soha ne menj a nőkhöz? Meg van bolondulva. Lehozom őt is… Hogy erővonalak? Egyetlen erővonal létezik, amióta az eszemet tudom, csak ez van Németországban. Nézd! — rásújtott a gumibottal az asztalra. — Ti most menjetek ki, gondolkozni akarok.
Éjjel Gizella ráncigál.
— Gyere már, gyorsan, hív Helga. Most! Az apád nem jön, irtózik.
A szökőkúttal átellenben, egy ház előtt nyitva a kapu. Bemegyünk. Az udvaron egy idősebb asszony, könnytelen, feszült arccal néz hátrafelé. Ott, egy magas, megtermett nő mossa az arcát és rendezi felcsavart kontyba, dús, vöröses copfját. Sápadt, a kezei reszketnek. Helga a kerítés mellett áll katonaruhában, megfogja a kezem, maga mellé húz. Klaus jön előre, jelent.
— Hermann meghalt. Itt nincs mit tenni. Ott fekszik a kút mellett, otthagytam a villát is a mellében. A tett helyét biztosítottam, ellenőrzöm továbbra is, amíg megjön a MP. A lánynak megengedtem, hogy lemossa magáról a ganélevet és a szeméből a vércseppeket.
Fékcsikorgás a kapu előtt. Bejön három amerikai katona. Sisakjukon fehér csík és két fehér betű MP. Az egyik tud németül. Klaus jelent.
— Négy óra harminckor, járőrözés közben hangokat, sikoltozást hallottam innen. Bejöttem a kapun, ez a nő hátul, felhajtott ruhával épp akkor vágta, teljes erejével a villát Hermann mellébe. Ő ott fekszik, élettelen, letakartam az arcát. Itt a tettes. Az áldozat menye. Vogel Gildának hívják.
— Mi történt lényegében? Röviden. Parancsnoknő, foglalja össze!
— A lány kiment a kúthoz mosakodni. A felesége elmondása szerint, Hermann már jó ideje mászkál utána, molesztálja. Most ráment, felhajtotta a szoknyáját, megoldotta a nadrágját elől, vagy már úgy ment a kúthoz, és erőszakot akart alkalmazni. A lány visítozni kezdett, harcolt a férfivel, odalépett a trágyadombhoz, kihúzta a villát és mellbe szúrta Hermannt, aki azonnal kiszenvedett. A felesége, ez itt, ni, megerősíti az általam elmondottakat. A Hermann fia elesett, van egy kétéves kislányuk.
Az MP emberek mászkáltak ide-oda, helyszíneltek, tanácskoztak. Eltartott egy darabig. Helga közelebb húzott magához, miután diktált Gizellának és elküldte, nyakon fogott, lehúzta a fejemet.
— Mellettem akarsz lenni? Ez jó. Azért hívtalak, hogy lásd, mire képes egy nő, ha valamit nem akar. Én is ezt tettem volna. De ha akar valamit, mindenre képes. Ez semmi!
Odalép a németül tudó MP.
— Kérem, a kép tiszta, egyértelműen önvédelemről van szó. A halottat el lehet temetni. Itt a papír, mi végeztünk. A lánynak adjanak pár aszpirint és fektessék le. Ez már az önök rutinja. Tiszteletem, tizedes! Ende!
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:35 :: Gyalay Korpos István
