Másnap az apám elutazott Hannoverbe.
Egy hétig volt távol. Vagonok tetején, lépcsőin utazott, gyalog, ahogy tudott. Szögesdróttal elkerített mező. Volt katonák ezrei. Ott éltek, aludtak a sárban. Éhezés, dizentéria. Az apám közelébe se jutott a tábornak. MP emberek járőröztek állandóan. Ott látta meg az alezredest, a szögesdróton belül, ahogy utat próbál könyökölni a kapuig. Borzasztó állapotban volt. Így az apám hazajött. Ahogy tudott. Elkeseredve, hullafáradtan esett be az ajtón, az anyám alig tudta kimosni a sárból, piszokból. Géza próbált lelket verni bele, de mikor meglátta ő is a kilátástalanság reális méretét, talán még jobban elkeseredett. Géza két-háromnaponta lement a feleségéhez a bolondok házába. Az asszony egyre rosszabb bőrben volt, semmit se javult, utóbb már a férjét se ismerte meg. Visítozik, vagy veszekszik a madarakkal.
Egy pár nap múlva, az apám és Géza lementek Passauba, rakodó munkásnak jelentkeztek. Kiröhögték őket: — Mit akarnak uram, látják azt a rengeteg embert ott a bódék körül, azok is munkanélküliek. És németek! Mit gondolnak maguk? Na, ki innen!
Sírni való állapotban jött haza, ez a két nagytudású, sorsverte szakember. Mindketten lefogyva, az álmatlanságtól megkínozva lézengtek. Annyira-amennyire Gilda öntött lelket beléjük.
— Segítsetek, az istenfáját, mert ez van, mert az van, férfiak vagytok, elverem mindkettőt, na nézze meg az ember, vagy írok Helgának, jöjjön és lőjön le benneteket, mert megmérgezett az az ember titeket, a Halál ezredes. Bár elbántam volna ott vele, lent a kútnál. Mert én már öltem embert! Megérdemelte volna a gyalázatos!
Egy este, miután lefürdött, Gilda valósággal lerogyott az anyám mellé, megkérte segítsen felöltöztetni a kislányát, mert már nem bírja a karjait. Nézte a kicsit, majd szerinte egész emberi hangon megkérdezte:
— Mi az isten bajotok van? Belétek ütött a mehetnék? Gondolod, hogy ott jobb? Nézd, nekem csak ez az egy ruhám van, egy rend alsóneműm, ez az egy pár cipőm. Nem szégyellem, mert mindenemet eladtam, kis pénzt csináltam Jürgennek, amikor hazajött a frontról. Egyszer volt itthon, pár nap múlva levél jött: „a Vezér köszöni.” Tudod mit jelent ez! Reni árva maradt, én félig meztelen, mindenki gyilkosnak tart, mert nem engedtem, hogy valaki megalázzon. A saját apósom! Anyósom soha nem fogja megbocsátani. Meg is mondta. Minden családnak itt gyásza van, bánata, de nem panaszkodnak, mert nincs kinek, és miért is tennék. Mi az, hogy köszönitek, hogy megtűrünk benneteket? Ha ti nem segíttek, nincs az a kis jövedelem se, amit az almákkal, pálinkával, a mérnökök leleményessége által összeszedtünk. Így van reményünk, hogy valamennyien tudunk venni egy-egy kabátot, harisnyát, némelyek cipőt, mert itt nálunk ugyan kitart a nyár, de rövid az ősz és hamar beáll a tél. Én ruhára gyűjtök, ennek a kis porontynak kinn van a feneke mindenből!
— Gilda, kislányom, csak azt mondd meg nekem, hogy miért kell állandóan kiabálni. Most is, ahogy beszélgetünk, kiabálsz. Nézd ez a kis csöppség is mennyire meg van ijedve.
— Tudod miért? Mert erre a népre mindig és mindenki kiabált, a vérünkben van ez már. Helga is kiabál, de nagyon megszeretett titeket, mert emberien lehet beszélni veletek. Na, megyünk is, sok a dolog otthon!
Augusztus vége felé kisúroltuk az iskolatermeket, vártuk a tanítónőt. Szeptember elsején kezdődött az iskola vele, mert azelőtt való este megérkezett. Kocsi hozta fel, nálunk rakta le a csomagját. Idegenszerűnek tűnt, de miután lefürdött, átöltözött, csak akkor tudtuk üdvözölni a mi igazi Helgánkat. Boszorkány volt ez a lány, mindenki köszöntötte, idős parasztasszonyok könnyeztek örömükben. Gilda mondott és mind mondott, kiabáltak, majd kezet fogtak és szent volt a béke. Mindannyian éreztük, hogy most már minden jól van, mert megjött a parancsnok.
Ottó lánya szaladt át a téren, elhozni a postát. Fatalpú papucsai csattogtak a kövezeten, borzongva burkolta be vékony vállait egy ugyancsak vékony kiskabátba. A postaláda kint a falon, a levelek számára készített rekeszek bent voltak a péküzletben. Müller volt az, aki elvállalta a levelek és küldemények továbbítását, ugyanis a pékszekerek, mert már több volt, állandóan jöttek-mentek. A kislány rémülten jött vissza, lélekszakadva mesélt valamit, mutogatva az üzlet felé.
— Igen, ő volt, egyértelműen felismertem! A bal karját nem tudja mozgatni, csak könyökből. Kacagott, míg kikereste a leveleket, majd belemarkolt a fenekembe, magához húzott és le akart tuszkolni a csigalépcsőn. Ott lenn többen vannak, valaki felkiáltott, kitéptem magam a kezei közül és iderohantam. Gilda, én úgy félek, ha lehet, ne küldj oda engem többé. Kérlek szépen!
— Magas, szőke, olyan szögletes pofájú? Na, húzd már le a szoknyád, ne mind mutogassad, hogy hol markolt az beléd, örülj, hogy nem elöl tette.
— Dehát, mind ezt mondom, a bal karját nem tudja mozgatni, mert ha igen, most ott fájna, nem, ahol mutatom.
— Szaladj kislányom, hívd ide Klaust. Jöjjön Kurt is! Helgának ne szólj.
Az építőmunkások kopácsolásától alig lehetett hallani a beszélgetést. Ugyanis az történt, hogy Helga megvett egy másik házat, egyemeletes, szép, de elég rossz állapotban levő épületet. Azonnal munkások jöttek, bontottak, építettek, vakoltak. Velük jött Kurt is. Vagy már hamarabb ott volt? Senki se tudta. Középtermetű, izmos, inas, barnahajú férfi, aki olyan simám illeszkedet be közösségünkbe, hogy egyszerre nélkülözhetetlen lett. Az apám egyszer megkérdezte Helgát, hogy kicsoda ez a barátságos férfi. Az csak kacagott és odavetette, hogy a filmgyár fizeti és testőr és igen ügyes ember. Ő irányította az építkezést, minden veszekedés vagy hangos szóváltás nélkül, csak annyit mondott, hogy ott több szoba lesz, többek között ott lesz az iskola, a gyógyszertár és egy kis üzlet, vegyeskereskedés.
Mi — öt gyerek — jártunk iskolába, azaz a Helga által vezetett kirándulásokra. A kertben, az erdő szélén néztük a fákat, a virágokat, a hervadás színeit, a csak délfelé felhúzódó ködöt, ott lent a völgyben. Helga egyfolytában magyarázott, felelt a kérdéseinkre, tízórait osztott ki. Délfelé értünk haza a mindennapi csatangolásból, fáradtan, de boldogan, hisz a közelében lehettünk.
Az ősz olyan hamar csapott le ránk, egyik napról a másikra, mintha más világban ébredtünk volna fel. Nehéz, sötét hasú fellegek húztak el, mint a bombázók, borult maradt az idő, hideg lett, fáztunk valamennyien. Gilda fa után járt, kimentek az almáskertbe, szalmával körülcsavarták a fákat.
— Te, kicsi Kloss, add csak ide a ceruzádat!
A magyar kislány édesanyja ült a konyhában, egy kartonlapra szabásmintákat rajzolgatott, közben szipogva mesélte, hogyan maradt özvegyen, ezelőtt egy héttel.
— Sanyi, a férjem elkapott egy segédmunkási állást, keverte a maltert napi tíz órán keresztül. Ő, mint matematikus örvendett is, hogy dolgozhat, hiszen a kislányunknak semmi ruhája nincs, cipőt kell venni. Reggel ötkor már indult. Három napig dolgozott, a negyediken leesett az állványról és ottmaradt, holtan. Én tudom, hogy éhes volt, emiatt nem bírta azt a nehéz munkát. Ott van eltemetve a szegények részlegén, a fejfája csak egy lécdarab. Istenem, jön a tél, vajon mitevő leszek? Semmihez se értek, öngyilkossági gondolataim voltak és vannak, de nem szabad megtennem, mert mi lesz a kislányommal? Szabásmintákat rajzolok, ha találok valami anyagot, kézzel összevarrok legalább egy mellényt a lányomnak.
Egyszerre lett készen minden. A ház nagyszerűen nézett ki, a csempekályhák működtek, az iskolából áthurcoltuk a padokat, a táblát, az udvaron hasábfák garmadája. Amit nem értettünk, hogy a Helga irodája a domboldalon állandóan nyitva volt, az ajtón átlátszott, amint egy fehér valamibe öltözött alak ül az asztal mögött. Vajon ki, hiszen Gizella ott didergett a konyhában, Gilda sohasem üldögélne ott, semmit se téve
— Gyere csak! Ma te mész át a postára! Mindenki tudja, hogy te vagy a Helga kedvence. Elejtesz egy-két szót, hogy ő itt van, de meg van hűlve, azért nem mászkál sehova, de ott ül az irodájában egész nap. Megteszed?
Úgy is lett. Én is láttam a meglőtt karú embert, fehérbe öltözve, lisztesen, aki vigyorogva ismert rám. Mikor megkérdezte, hogy hol van a mi közös ismerősünk, kihívtam az ajtó elé és megmutattam azt a fehér alakot. Mivel korán szürkült, valamennyien bent voltunk a házakban. Hírtelen lövés dördült, fehéres lángcsóva világított be az ablakokon. Kurtot láttuk, ahogy leguggolva beszélt egy alakkal, aki a földön feküdt, arccal lefelé, hasztalanul próbálva kiszabadítani, a hátul, dróttal összekötözött kezeit. Egy öreg, meghajlott hátú parasztasszony lépegetett oda, keresztet vetett és tovább haladt. Fel akartam kiáltani, de egy erős kéz rászorult a számra.
— Csend legyen, mert kitekerem a nyakadat. Nem látod, hogy ott a másik, gránáttal a kezében?
— Gilda, ez ő! Azonnal engedj melléje!
— Farkaskölyköt vérengző ordasok közé? Gondolkozz, ha meglátnak, ők is rájönnek, és azonnal tüzet nyitnak. Meg akarod ölni? Csend legyen, egy szavad se halljam!
— Most mi a bajod, te nem érted, hogy ő színésznő, azzá válik, amivé akar? Hogy boszorkány? Látod, ebben igazad lehet!
Gizella telefonált. Nemsokára MP járőr száguldott be a térre, feltették az embert a kocsira, melléje egy csomó fegyvert, gránátot, lőszeres ládákat. Müllert és még két másik férfit egy másik kocsi vitte el. Kurt bejött, csak annyit mondott, hogy haza lehet hívni Helgát.
Amikor átjött az udvaron, úgy csapódtam neki, hogy majd leestünk mindketten.
— Mindvégig itt voltam, hogyan is hagytalak volna magatokra, de egy gránát ellen soha nincs védelem. A Gilda anyósánál laktam.
Estefelé elkezdett havazni, a hideg alábbhagyott, reggelre hófehér lett minden és tovább havazott. Másnap kora reggel, talán utoljára ez évben megérkezett az amerikai egység GH embere, Nachtigall. A férfiak kirohantak és egykettőre behordták a kővé fagyott húst tartalmazó ládákat, meg ezt-azt, ami még a behavazott másféltonnáson volt. Nachtigall, a Gilda barátja, addig pálinkával megbolondított teát ivott és valami madárnyelvhez se hasonlítható félmondatokkal udvarolt Gildának. Mindenki kacagott, mert ismertük a történetet, ami összekötötte őket. Még a nyáron Nachtigall, ez a hatalmas, kidolgozott izomzatú néger törzsőrmester azt mondta Gildának, hogy fiki-fiki, mármint ők ketten. Gilda azonnal reagált:
— Nem bánom, de ha én, közben és azután nem fogok boldogan dalolni, mint egy fülemüle, hát leszedem a bogyóidat. — Így ragadt a név a négerre, aki egyre jött és hordott, Gildát keresve, akit néha megtalált, néha nem. Most boldog volt, de egyre mutogatta, hogy ott lentebb két embert látott félig megfagyva, amint igyekeztek feljönni, ide a hegyre. Sajnos a síkos út miatt nem tudott megállni, hogy felvegye őket, lehet azóta meg is fagytak. Kurt és Klaus elébük mentek, nemsokára behozták Gyulust, az informatikust és a feleségét, Rózsikát. Alig éltek. A néger ajánlatára félpercenként féldeci pálinkát adtak Rózsikának, aki szégyentelenül meg is itta, és egyhamar kutyabaja se volt. Az apám jött rá, honnan van ennek a lánynak ekkora tréningje: besztercei születés, ahol a cuclival is pálinkát kapnak a gyerekek.
— Kurt, felmész és lehozod Ákosékat és a csillagászt. Mondd meg nekik, hogy ez az én parancsom. Itt a fegyver a farkasok ellen.
Másnap, épp melegedtünk a dobkályha mellett, amikor kicsapódik az ajtó, bejön két hóember. Ákos volt és a felesége, aki még a nyár végén felment a férjéhez. Nekünk esnek, így-úgy forgatnak, beszélünk össze-vissza. Hátulról a Kurt hangja:
— Azonnal átköltözni Helgához, emberekkel jöttem, maguk menjenek előre, mi mindent átviszünk. Mozgás, mert nagyon hideg van!
— Az a hely, ahonnan én jövök, a hideg tenger mellett van, gátak védik a földjeinket, hogy el ne nyeljék a fehér habok. Az a hely a világ legszebb vidéke, a tekintetnek nem áll ellen semmi, sirályok le-lecsapnak, utánuk örvénylik a levegő, mint alattuk a szürke, hideg tenger. Néha fehér vitorlák tűnnek fel, megpillantod őket, már nincsenek. Egyhamar jön a köd, a part felé gomolyog, átcsap a gátak felett, bevon mindenkit és mindent, sejtelmessé teszi az emberek, a házak, a fák körvonalait, el-eltűnnek, újra látod. Az emberek is olyanok. Megtelnek köddel, hideggel, a házba lépve párologni kezd a ruhájuk, ők leülnek, melegszenek és úgy estefelé meséket mondanak a gyerekeknek, mert kinyílik a szívük és így adják ki lényük természetes melegségét. Az a hely, ahonnan én jövök a mások szemében elriasztó, rideg és néha borzasztó, amikor a tenger megharagszik és napokig tart a vihar. Ilyenkor behúzódnak a házakba a kedves, bohókás szellemek, mesét mondanak a gyerekeknek, elaltatják őket, vigyáznak az álmaikra, és amikor elmúlik a vihar, elrepülnek, a sirályok szárnyain szállnak. Így talált rájuk Grimm, összegyűjtötte és leírta őket. Ó de sokkal több van, majd elmondok nektek néhányat. Az én népem nagyon régi, belőlünk szakadtak ki az angolok, a szászok. Az én népem dolgos, nem szószátyár, de nagyon szegény. Vannak részek, ahol gabonát is termelnek, szőnek, fonnak, de az én szülőföldem a mocsarak, a tőzeg világa. Majd erről is fogok mesélni nektek.
Ott állt a befagyott ablak előtt, bámulta a jégvirágokat, körmével belekarcolt és nézte, hogy milyen hamar újra fagy az a kis vonalka.
Szemrebbenés nélkül hallgattuk, körülültük, csendesen bejött Ottó lánya, majd Gizella és csodák-csodájára néha megjelent Gilda is. Kurt, ha nem volt más dolga, odakuporodott mellénk. Nagyszerű elbeszélő volt, hanghordozásán látszott az elsajátított színházi lecke, de amit mondott, annyira belülről jött, annyira magán hordozta ennek a nagyszerű lánynak a lelkét és annak melegét, hogy pillanatok alatt a varázsa alá kerültünk
Híre ment. Öregemberek, búlátott, mindenüket elvesztett parasztok jöttek el délutánonként, mindenik hozott egy hasábfát, letették a kályha mellé, leültek, ahova lehetett, és hallgatták lélegzetüket is visszatartva, hogyan mesél. Akárcsak az asszonyok, akik az asztalt körülvéve sapkákat, kesztyűket varrtak, szabtak. Elvitt minket azokra a vidékekre, elmesélt ezernyi keserű sorsot, halált a tengeren, amikor egészen fiatal fiúk kieveztek pár halat fogni vacsorára, megunva az állandó krumpli és káposztából álló kosztot. Elmondta, hogy ott tizenéves fiúk már családapák, mert hamar kell élni, egészen fiatal kismamák öregasszonyokká válnak pár év alatt. De ha kisüt a nap, a vékonyka, vérszegény gyerekek kiáramlanak a tengerpartra, kutatva a tenger ajándékai után, ami néha pár szál deszka, vagy valami más, egészen hasznavehetetlen dolog, és néha borostyánkövet találnak az összetört kagyló és csigahéj között.
Boszorkány volt, mert pillanatok alatt odarepített. Ott rugdaltuk mi is a visszahúzódott hideg tenger homokját, tekintetünkkel kémleltünk a köd felé, amely zöldes, sárgás, majd aranyos színt öltött, aszerint, hogy hol állt a nap. Elvitt a fríz partokról látható kis szigetekre, egyesekre át lehet menni apálykor, ott marad az ember a dagály idején, kivárva, amíg újra visszahúzódik a tenger. A szigeteken nedvesség átjárta házak, reumás, vérszegény gyerekek, felnőttek, akik csak hallal élnek és mindenféle szörnnyel, amit a partra vetnek a hullámok.
Beleringatott minket abba a légkörbe, ahol a kemény, zord férfiak teremnek, nevelődnek azzá, gondoskodóvá a lányok, megbecsülve minden kis értéket, köztük a nyelvüket, amely állandó hátrálásban van a holland nyelv elől.
Néha felállt, odalépett az ablakhoz, elnézte, hogyan tombol odakint a hóvihar, azonnal átváltozott parancsnokká, mindenkit kikérdezett, az emberek bajai is érdekelték, néha leült, szabott, varrt, próbált, versenyt ivott Gildával, Gézával, de Klaus előtt meghátrált.
Egy olyan nap, amikor a kövek is meghasadni látszottak a fagytól, kaparászás hallatszott az ajtó felől és valósággal beomlott a csillagjós, karjában a kisfiúval, aki már alig élt. Mindenki ugrott, mindenki segített, több óra múlva életre keltették a gyereket. Az apa forró pálinkát ivott, derékig levetkőzve kiment és lemosdott a hóban. Kért egy tiszta inget, újabb adag pálinkát, és hamarosan teljesen helyrejött. Kitett az asztalra egy halom pénzt, valami papírokat, ceruzát, és megkereste Ákost. Benézett a gyerekhez. Amikor látta, hogy jól van, többet nem törődött vele. Valahogyan rájött, hogy személye zavarólag hat, felhúzódott hát egy felső, fűtetlen szobába és elkezdett működni.
Helga kerülte, morogtak egymásra, de nem volt szóváltás közöttük.
— Helga, mit jósolt neked ez a szörnyű ember?
— Sohasem mondom meg senkinek. Remélem, nem lesz igaza!
Legutóbbi módosítás: 2008.06.05. @ 11:19 :: Gyalay Korpos István