Épphogy hajnalodott, amikor Gilda az ablakhoz szólított minket. Alig lehetett látni valamit is a kinti kékre fagyott világból. Ráfújt az ablaküvegre, és miután a köténye sarkával letakarította a lekapart zúzmarát, mutogatni kezdett.
— Nézzétek, farkasok. — Fekete árnyékokat láttunk, ahogy falkába verődve közeledtek, nemsokára egy kőhajításnyira voltak. Sötét, hangtalan testek rohantak el a kapunk előtt. — Nézd, amott egy másik csoport az almáskertből, a Willi háza felől jön. Látod? — A farkasok a tér közepén lévő hóval borított szökőkút körül kószáltak. Időnként az orrúkat a hó felszíne fölött tartva elindultak egy irányba, majd visszatértek. Gilda nem lelte a helyét.
— Valaki azt mondta, hogy ne törődjünk velük. Nem lehet nem törődni velük. Az éhségtől annyira merészek lettek, hogy bármire képesek. Nézzétek, máris irányt vettek az egyik ház felé. Ott két öreg lakik. Jaj, Istenem, mi lesz velük? Na, férfiak, mi a teendő? Eh, pipogya népség. Majd én!
Néhány pár perc múlva az apám és Géza hátrarántották a kijárati ajtót, egy vastag, hosszú deszka repült a mellig érő hóra, Gilda a deszkán egyensúlyozva lángoló csóvákat dobott a nyugtalanul keringő falka felé. Nem volt elég. A farkasok egy szempillantásnyi időre szétrebbentek, majd az egyik — a legbátrabb — vicsorgó fogakkal irányt vett Gilda felé. Az apámék sietve behúzták a lányt. Kurt futva vetette hasra magát a deszkán és kúszni kezdett előre. Aggódva néztük amint a kesztyűjét a foga között tartva céloz, majd tüzel a közeledő fenevad felé. Vinnyogás, a farkas felugrik, megperdül a levegőben, üvöltve kúszna hátrafelé, de a friss vér szaga megőrjítette a falkát, amelyik a rohamban felkavart hóförgetegben percek alatt szétszaggatta azt, aki nem sokkal ezelőtt a vezérük volt.
Még aznap délelőtt hóekét toló tank rohant a térre, a mély hóban utat vágott mindenik házhoz. Három katona, egy vöröskeresztes táskát cipelő lány minden házba bementek, megnézték az öregeket, kenyeret, vitamin tablettát, bolhaport osztogattak. A mi négerünk derekas munkát végzett. Vezette a csoportot, ha kellett az ölében hozta ki a beijedt anyókákat, apókákat, mindeniket megmutatta Gildának, aki beszélt velük és amennyire lehetett lelket vert beléjük. A vöröskeresztes lány ivott egy csésze teát, miközben jelző rakéta-pisztolyt adott át Kurtnak. Két kérdése volt: ha holtan találtak volna valakit, mi lett volna a teendő és a másik, ebben a faluban nincsenek kutyák?
A halottal? Fel a padlásra, a nyitott ablak elé. Ott elüldögélhet tavaszig. Aztán eltemetnénk. — Kutyák? Vannak, persze, hogy vannak kutyák. Hogy nem hallszik a szájuk? Valami történt velük. Na, mi? Estefelé újra havazni kezdett, és két napig egyre zuhogott a hó…
Nachtigall boldog volt, mert unszolására Gilda kijelentette, hogy inkább hozzámegy feleségül, csak ne idegesítse tovább. A néger jobb híján az apámtól, anyámtól kérte meg Gildát. Helga morgott, hogy a múltkor, amikor dühiben Gildát az ördögbe küldte, azért nem pontosan ilyen éjfeketére gondolt. Persze nem állhatta meg, hogy Ákoson keresztül ne figyelmeztesse a boldog feketét:
— Vigyed, a te dolgod, de nekem ne gyere holnap vagy holnapután sírva, hogy az asszony így meg úgy, hogy kivert a házból. Mert képes rá! Érted? Na, tűnj el.
A tanterem feldíszítve fenyőgallyakkal, két szék hátára rakott vasalódeszka lett a hivatalosságok asztala, rajta egy petróleumlámpa és a községi anyakönyv. A táborból feltelefonáltak, igaz, hogy náluk van pap, de a hó miatt nem létezik feljönni, menjen le az ifjú pár. Mivel a nagy hó miatt azok se mozdulhattak, hát telefonilag felhatalmazták Helgát, mint a telep vezetőjét, adja már össze ezt a két eszeveszettet. Mivel a néger magasabb rangú volt, Helga előlegezve kapott két stráfot és egy sárga zsinórt a vállára. Majd felküldik. Ákos mondott valamit angolul, majd németül, Gyulus átadta a gyűrűket, Klaus a szájharmonikájából indulóhoz hasonló hangokat csalt ki. Gizella felsikított, hogy vissza az egész, mert itt a fejlécen az szerepel, hogy csak árják házasságát ismerik el a német hatóságok, márpedig, mint látható… és ezzel ijedten hátralépett a falhoz Helga mellé, aki egyenruhában, öv nélkül nézte a ceremóniát, és aki most előrelépett.
— Mint a település megbízott vezetője, az eljövendő új Németország nevében házastárssá nyilvánítom az előttem állókat. Gizella, azt a feltételt az árjaságról húzd át. Most! Megcsókolhatjátok egymást.
Ákos fordított. A néger közeledését Gilda azzal fogadta, hogy — Te Jóisten, csak most látom, milyen ronda vagy. Na, gyere már!
Tovább már csak az volt, hogy Rózsika hólevet olvasztott, és Kurt felügyelete mellett forró grogot készített, az anyám pirított zsíros kenyeret adott fel, a néger kávét és rágógumit rakott ki az asztalra. Ákosék, az apám, Géza Helgával beszélgettek, aki egy idő múlva felcsattant.
— Ti mit gondoltok, miért lőttek rám, miért akartak kipenderíteni az irodámból? A tisztségem kell nekik? Nem, nem ez volt a cél. Valakiknek szemet szúrt, hogy itt nálunk a hajcsárszellemet felváltotta az ép ésszel való gondolkozás, kialakult egy normális közösség. Ez tűrhetetlen, tehát megindult a roham. Ezért van itt Kurt. Sokan vannak, nagyon sokan, akik nem akarnak, egyesek nem is képesek tiszta lappal indulni a jövő felé. Azt akarták, hogy úgy végezzem, mint minap a farkas-falkavezér. Viszont többen, országszerte egyre többen gondolkoznak úgy, mint én, aki ki is mondom. Tudjátok mit? A fél Németországot összeadnám pontosan így, az eljövendő demokratikus állam nevében. Vagy az lesz, vagy semmi. Gyertek, kérjünk Annuskától grogot és cigarettát. Prosit.
— Hát, Pistám, sohase hittem volna, hogy megérem azt, ami most történt. — Ákos sápadtan magyaráz. — Ez a kislány nyíltan mellőzni merte az 1938-as nürnbergi árja-törvényeket, sőt azoknak dacára törvényesített egy frigyet. És tette kinek a nevében? Az új, még sehol nem létező Németország nevében. Isten őrizzen egy, bár kis ideig tartó restaurációtól: felakasztanák.
— Tudom, Ákos mindezt tudom. Szerintem a dolgok itt többé nem csinálódhatnak vissza. Helga jó irányba mozog. Az előbb futott át a fejemen, hogy ami most és itt történt az összeomlott társadalmi berendezkedés helyébe lépő új képződmény embriójának első szívdobbanása volt. Prosit.
Újra jártunk iskolába, ezúttal jött a kisfiú is. Szótlanul ült egy padban, figyelt, habár a szemeiben az egész idő alatt ott trónolt az a nagy üresség, amit én már ismertem. Mivel az iskola-teremben nagyon hideg volt, valamennyien a nagyszobában gyűltünk össze. Az életünk itt folytatódott, mesét hallgattunk, ez a boszorkány teljesen a bűvölete alatt tartott. Egy dologról sohasem beszélt, mégpedig az elesett férjéről és az odapusztult kisfiáról.
— Ez nekem fáj, ha elmondom, nektek is fájna. Miért tennék ilyesmit?
A hallgatók közé bejött Ákos, a felesége, az apám. Egy délután beállított a jós is. Súlyos teste alatt csikorgott a szék, feszülten figyelt, papírdarabkákra jegyzetelt. Gilda forró teát hozott, a hátsó padokra, a férfiak elé pálinkás flaskát állított, s amikor meglátta, hogy Klaus is arra somfordál, kikergette a szobából.
Így teltek a napok, hetek, míg kint mellígérő hó volt. Egy-egy tiszta reggelen hallani lehetett, hogyan hasadnak meg a fák a hidegtől.
Karácsony után, egy délután a szüleimmel felmentünk Ákoshoz. Ott ült az ablak előtt, egy kényelmetlen székben és nézett kifelé, a szürkülő világra. A felesége stoppolt. Az apám hamar elmondta, hogy mit akar és lement. Amikor követni akartuk, Ákos marasztalt és az anyámmal együtt visszanyomott a székbe.
— Meséljetek valamit, Annuska! Akármit!
— Mit tudnék én mesélni, hacsak nem azt, hogy mi történt tegnap estefelé, amíg te lenn voltál Pistával a pincében. Helga le akarta lőni a barátodat, a jóst!
— Mondd el, mi nem tudunk erről.
— Ott ültünk, körben, mint mindig, Helga mesélt valamiről, Réni a Gilda kislánya a kör közepén játszott, ide-oda csúszkált, nevetgélt. A barátod egyszerre figyelmes lett, egyre nézte a kicsit és kijelentette, hogy lám ő az új Németország, ő a jövő, az új generáció, akit most szűkösen, ahogy lehet ezekben az időkben, felnevelünk, de ha felnő, valójában semmi szüksége nem lesz se ránk, se a mi emlékeinkre. Új lappal indul, majd az ő gyerekei fogják meghódítani, amit mi nem voltunk képesek. Különben, lássuk csak — odahajolt Gildához és adatokat kért, mert meg akarja szerkeszteni a kislány horoszkópját. Mielőtt Gilda válaszolt volna, Helga felpattant, felrohant a szobájába és csőre töltött fegyverrel jött vissza.
— Megtiltom, érted, kategorikusan megtiltom, hogy ennek a gyereknek is megmérgezd a lelkét, ahogy tetted vele — a fiamra mutatott — és velem. Te vak ember, aki állítod, hogy a jövőbe látsz, nem vagy képes meglátni, ami itt történik a szemed előtt. Szegény, kisemmizett, hazátlan, de nagyon értékes embereket, a falubeli öreg, agyondolgozott parasztokat szilárd, konfliktustól mentes közösséggé tettem! Mindenki értéket hoz, ha nem mást, munkaerőt, és most te új hódításokról beszélsz, meg arról, hogy erre, a mi generációnk nem volt képes. Tudd meg, hogy amit te mondtál az a színtiszta fasizmus. Ha hozzányúlsz ehhez a gyerekhez, harcos, öngyilkos jövőképet állítasz eléje, inkább lelőlek, itt, mindenki előtt, mint egy veszett kutyát. Mert az vagy, tudd meg! Még mondok valamit, és azután azonnal elhagyod a helységet, mert ha nem… — felemelte a fegyvert és célba vette a jós fejét — ez jön! Igenis, ezeknek itt mind szükségük van a mesékre, később majd a megtörtént szörnyűségek történeteire is, hogy ők és az ő gyermekeik meglássák a mi népünk erejét a régi, megtagadott, civilizált élet újrateremtésében, azért, hogyha németet látnak, bármilyen minőségben, ne a szenvedés, a terror és a halál jusson eszükbe. Ki innen!
— Pista hallotta?
— Igen, nem szólt semmit. Felemelte Rénit, magához szorította, majd Helga mellé állt. Senki se szólt semmit. Kurt odalépett és csendesen elvette a kezéből a fegyvert, kinyitotta és a markába esett a golyó a csőből. Odamutatta a jósnak, zsebre tette és kiment. Klaus is odaállt Helga mellé, rámutatott a barátodra és csak annyit mondott: — nem vicc!
— Valóban, nem vicc ez Annuska, halálosan komoly dolog. Mi is a feleségemmel annyiszor kérdeztük egymástól, hogyan volt lehetséges mindaz, ami megtörtént. Eddig még nincs válasz. Ez, amit te most elmondtál, ez egy nagyszerű dolog, szerencsések voltunk, hogy egy ilyen parancsnokot kaptunk el. Várj csak. Milyen rangja van? Káplár. Így érthető, elővette a tarsolyából a marsallbotot, és előre megy. Ez jellemző, erről beszélgettünk, a nagy hátrálásban a káosz idején néha fellépnek ők, a csupa szív rákok és semmivel se törődve, átveszik a vezetést. Erről van szó!
— Honnan a bátorsága, én inkább álmodozónak nézném?
— Mindenki tudja, hogy a forradalmakat, a nagy változásokat az álmodozók váltják ki! Arról, hogy ki viszi végbe, arról, hogy ki húz hasznot a megváltozott dolgokból, jobb nem is beszélni.
Helga tovább tanított, még a vakító gót betűket is megtanultuk. Ez így ment 1946 márciusáig, mert hír jött, hogy Romániából kerestet nagyanyám: — „gyertek haza, ha még éltek, itt a vagyon, aki hallja adja át”.
A szüleim tanácskoztak. Itt és így meg lehet élni, egyik napról a másikig, az ügyeskedéssel nem lehet családot eltartani. Az apám mindenhova eljárt újból és újból munkát keresett, bármilyent. Mindenhol elutasítás. Kiröhögték őket, mert Gézával mentek. Feliratkozott, hiába veszekedett Helga, főleg az anyámmal nem lehetett bírni.
Március 14-én elindultunk, szegényen, csak egy kis hátizsákkal mindenikünk, gyalog, lefelé a Vilshofen felé vezető úton. Csak én néztem vissza még a térről. Ott állt Helga az ablakban, mozdulatlanul, mozdulatlan arccal. Követtem a szüleimet — mit tehettem mást —, tehát kerestem egy imaginárius pontot és elindultam.
Újra tehervagon. Szalma a földön, hideg, mert kint álltunk a vilshofeni teherpályaudvar legszélén. Három család kapott egy vagont. Mi Gézáékkal és Gyulusékkal voltunk együtt. Egy másik vagonban ugyancsak három család egy más telepről, nem ismertük őket.
Kérdéses volt, hogy mikor indulunk, hogy elindulunk ma vagy holnap, vagy sohase. Ez volt az én vágyam, ezért imádkoztam.
Csak ültem az egyik sarokban Dezsőkével, szalmaszálakat rágtunk és tördeltünk össze. Az apám kérdezte meg végül: — jól vagy? Hagyd el, kisfiam, meglátod, minden elrendeződik valahogy. — Bólintottam. Mit tehettem volna, mit mondhattam volna, megkezdve attól a pillanattól, hogy megkerestem az imaginárius pontot, azt követtem, hogy lépni tudjak, haladni a nyomukban, amíg nyeltem a könnyeimet. Hogyan is érthették volna meg, bár a szüleimet követtem, hogy milyen iszonyú, ha az a pont ott lebeg az apám korán megőszült haján, meggörnyedt vállain, ahogy ment előre a létbizonytalanság útján, a soha senki által nem tapasztalt, másik világba vezető út porában, vezetve anyámat és engem, csak azzal a hittel, hogy minden elrendeződik valahogy. Valamikor. Talán!
Hogyan mondhattam volna el, hogy repülni képtelen, önfenntartásra képtelen lényem, kiesett a fészekből, ahol meleg volt, ahol, enni adtak és ahol nap, mint nap vártam, hogy valaki jöjjön, rám nézzen és megkérdezze, jól vagy?
Hogyan mondhatnám el, hogy nem vagyok jól, soha se is leszek jól, hiszen a belső világom cserepekbe törve, ott maradt azon a téren, a szökőkút mellett. Valahogy követni tudtam a szüleimet, akik furcsa módon, jót akarva, elcipelnek, még ők se tudják hova és merre.
Hogyan mondhatnám el, az utolsó történetet, amit csak nekem mondott el Helga. Ott állt az iskolapad előtt, nem dühösen, inkább szomorúan. Halk hangon mondta:
— Egészen kislány voltam, az anyám beteges, az egyetlen szobában csak mi maradtunk, egy régi, nedves házban, az egyik szigeten, ahova be és kijárni csak akkor lehetett, amikor a tenger visszahúzódott. Az apám vitt oda, menekíteni a még nagyobb szegénység elöl. Kijártam a már régen, mások által feltúrt krumpliföldekre. Néha találtam is valamit, örömmel vittem haza. Inkább anyámat tápláltam. Egyszer, egy kegyetlen, fagyos, szeles napon, annyira átfáztam, hogy alig találtam haza. Az anyámnak csak annyit mondtam, hogy a jeges föld miatt fáznak az ujjaim. Magához húzott és a leheletével melengette a kezeimet.
Ezt ígérem neked! Menj, mert a szüleiddel mész. Nincs lelkem elszakítani benneteket. De tudd meg, hogy mindig veled leszek! Tudod miért? Mert én boszorkány vagyok. Az vagyok, aki, ilyen vagy olyan formában, majd vigyázok rád, soha nem tudsz elfelejteni, ott leszek veled mindig és mindenhol, mert én a veszélyt, a bajt megérzem. Napokkal az apám, a bátyáim halála előtt, már tudtam mi fog történni. A férjemmel voltam Leningrád alatt, ide-oda ráncigáltam, a golyó elé ugrottam, de nem tudtam megállítani és az pontosan szíven találta. Jürgen, a kisfiam most veled lenne egyidős, Hamburgban pusztult el. Napokig keringtem a romok között. És megtaláltam. Darabokban, de megtaláltam. Ott temettem el, miután a csajkám szélével ástam ki a sírt. Amíg hantoltam kivártak, de utána elvittek és hatnapi zárkát kaptam, mert engedély nélkül elhagytam egy ideiglenesen felállított kötözőhelyet. Tanítónő vagyok, szeretem a gyerekeket, mindenikben a fiamat keresem, a szőke, kékszemű, bátor kisfiamat.
Ő már nincs. Nektek, idegeneknek, készítettem fészket, s lám elrepültök. Azt hiszed, hogy könnyű lesz nekünk, akik itt maradunk, nézni a kiürült ágyakat, az üres padokat az iskolában és keresni téged, fiam helyett fiamat? Megígértem, hogy gondoskodni fogok rólad. Meg is teszem. Íme a tanácsom: bármi történjen, soha ne keresd a könnyű barátságot, majd megtalálnak, akik, ugyanazt keresik benned, amit bennem megtaláltatok ti! Ende!
ADDENDA
Sok, nagyon sok év múlva találkoztam Dezsőkével Drezdában, a lebombázott, leégett templom mellett, amire fel volt írva, több nyelven: „Soha többé!”
Papírra vetem, amit mesélt.
— Ti tovább mentetek a vonattal a szovjet övezetbe, mi az apámmal visszaszaladtunk. Egy várótermi padon aludtam el. Reggelre az apám eltűnt. Kerestem. Nyoma veszett. Visszamentem Gildához. Kurt és Helga rejtegettek, majd pékinasként dolgoztam. Pár nap múlva nyomtalanul eltűnt a Sanyi bácsi özvegye és a kislánya. Május elején képeslapot kaptam tőled Argentínából. Ezen a nyomon indult el Kurt. Itt már sok részlet van. A lényeg az, hogy Kurt megtalálta az apámat, Sanyi bácsit és a családját, ott kint. Külsőre hasonlítottak, de nem ők voltak. Az úgynevezett magyar csoport vezetője az alezredes, aki kihozott ide.
Feltúrták a temetőt, feltúrtak mindent. A kislány és az anyja tetemét a pékség mögött találták meg. Az apám holttestét a határállomás mellett fedezték fel. Egy omladozó fal alá volt elásva.
Ortenburgban jártam iskolába. Vogel néven. Azt viselem most is. Kielben élek, van két kisfiam. Az Ottó lányát vettem el.
Gilda sokáig vezette a községet. Most a lánya, Réni a községi jegyző. A néger honosodott, üzlete van, meg két aranyos csokoládé-barna kislánya. Az egyik fotómodell.
Gizella férjhez ment a csillagjóshoz. Az autista kisfiú látszerészként dolgozik az apjával.
Ákost elvitte a gyomorrák, de addig írt három könyvet. Amerikában van eltemetve. A felesége, amíg élt, tudományos kutató volt Ulmban. A levéltárban.
Helgára kétszer is rálőttek. Az utolsó golyót Kurt fogta fel a testével. Az Ortenburgi temetőben nyugszik. A filmgyár elvitte Helgát, de megmaradt az ottani búvóhelye. Sokat utazott, de vissza-visszatért pihenni. Közben elvégezte a Katonai Akadémiát. Utoljára őrnagyi rangot viselt. Ekképp láttam, amíg elvégeztem az egyetemet. Minden taníttatási költségemet ő állta. Később, mi áttelepültünk a keleti részre.
Többször is beszélgettünk rólatok. Ma is sajnálja, hogy elmentetek, de belátta, ha másként történik, a szüleid már nem élnek, lehet te se. Az rágja, hogy a szeme előtt szűrték be a telepünket. Hogy kicsodák? Csak sejteni lehet, hogy az oroszok, de hogy ki volt az áruló, ma se tudni.
Igen, most is szép. Furcsa is volt, ahogy egy szépséges őrnagyot kísért két testőr.
Hogy utóbb hol találkoztunk? Budapesten. Ő, mint színésznő, zsűritag, én, mint történész-kutató. Legutóbb, egy ablak elé szólított, kelet felé intve megkérdezte, hogy tudok-e rólad valamit? Azt válaszoltam, hogy sajnos semmit. Elment a szüleivel, lehet elmerült valahol ott, Ázsiában.
Rám kiáltott.
— Soha, érted, soha! Ha még él, ő nem merül el. Nem olyan anyagból van összegyúrva. Mit mondasz? Hogy a környezet, a proletárdiktatúra? Csend legyen. Én jobban ismerem!
— Örvendek, hogy találkoztunk, látom jól vagy.
Lefelé lépdeltünk a folyó felé. Pár perc múlva az arcunk nedves lett. Mitől? Ráfogtuk a ködre.
Az Elba partján búcsúztunk el. A sebesen elfolyó habokra bíztam, vigyék meg a hírt, szanaszét a nagyvilágba, hogy igenis létezik boszorkány. Mert ebben az ármányokkal, hazugsággal, erőszakkal teli világban boszorkánynak kell lennie annak, aki önzetlenül jót tesz valakivel. Az annyi éven át nem szűnő varázslat szintén az ő műve. Ende.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:35 :: Gyalay Korpos István
