— Ha majd hazaérünk, meglásd, minden jó lesz. Mert ott szép, mert ott jó, ott nem zavar senki munkába kora reggel, mint itt Gilda. Kapsz félcipőt, vége a bakancsoknak, a kinőtt ruháknak. Ha majd hazaérünk. Igen, majd otthon!
Most itthon voltunk. És semmi sem lett se jól, se jobban, csak minden másképp, mint ott, a túlsó fészekben, amit odahagytunk. Itt mi várt? Nagy kőház a falu szívében, gazdasági épületek, hatalmas udvar és még nagyobb kert. És nagyanyám, egy magas, dús ősz hajú, fekete szemű, idős asszony, aki gazdálkodott, mindent haszonélvezett és nem szeretett minket. Meg is mondta ezt, már ’40-ben, most is, rá két hétre, miután valamennyire összeszedtük magunkat.
— Miért hívtál haza minket, ha utálod a férjemet, engem mellőzöl, a fiamhoz nincs egy jó szavad?
— Mert itt van a vagyon, én idős vagyok, ezt meg kell őrizni, a földeket meg kell dolgozni. Ezért. De amíg én élek, a haszonélvezet az enyém és ezen kívül, itt én dirigálok! A férjed jó abban, amit művelt ott a gyárban, de ide más ember kell, aki tudja, hogy mikor kell trágyázni, vetni, aratni, az állatok után nézni. A fiad sajnos nem a mi fajtánk. Nagyra nőtt, de semmi iskolája nincsen, nem jár templomba, vasárnapi iskolába. Már rég kint kellene legyen a libákkal, a juhokat ki kell hajtani a mezőre, a marhákat a csordába, amikor eljön az ideje. Van itt dolog, ne félj. Te, meg fogd meg a fakanalat, nézz a majorság után, a récéknek enni kell adni, vizet merni a vályúba, itatni és egyáltalán beszerezni mindent, ami kell. Ha nem tudsz valamit, szólj, majd én megmondom mit és hogyan. Egyszer mondom, többet nem tárgyalunk.
Így adta fel a leckét nekünk az én nagyanyám. Így gondolta, hogy beilleszkedünk a napi paraszti életbe, teszünk ezt-azt azért, hogy ami gazdagság van, azt megőrizzük, ha lehet, gyarapítsuk, de a haszonélvezet és a kormányrúd az ő kezében van és marad.
Mivel túlkoros voltam, hamar beírattak az elemibe, a legmagasabb lévén, az utolsó padban találtak egy helyet nekem. Előttem ültek a másodikos, harmadikos és negyedikes tanulók, mert csak egy osztályterem volt. Jól haladtam, mert esténként, a petróleumlámpa mellett az anyám segített felírni a palatáblára a feladatokat, számolni, és mindenben, ami kellett. Benedek Elek meséket olvasott a mécses fényénél és mindent elkövetett, hogy minél hamarabb elfelejtsem a német nyelvet, elfelejtsek mindent, ami ott volt, és amit megszerettem. Sokáig keresgéltem a gót betűket, az anyám nagyon hamar rájött és suttogva felhívta a figyelmemet, hogy azok itt nincsenek, nem is lesznek. Megígértette velem, hogy soha egy szót sem mondok Helgáról, Ákosékról, Gildáról.
Dugdosta előlem a kezeit, amelyek soha nem néztek ki ilyen rosszul. Elcsigázott volt, látástól-vakulásig dolgozott. Még jobban lefogyott, alig evett valamit.
— Miért hoztál haza minket? Cseléd lettél te is, azt akar faragni az apámból is! Szívemből megutáltam ezt a helyet. Tegnap is gúnyt űzött belőlem a többi gyerekek, mert nem tudtam gyomlálni. Természetrajz óra helyett gyomláljuk a tanító kertjét. Ezt még Ottó se tette velünk.
— Nem gondoltam, hogy így lesz, fiam. Én a munkától nem félek, itt nőttem fel, tehát tudom a dolgom. Mi nem vagyunk parasztok, nem is voltunk. Nagyanyád változott meg.
— Engedj vissza Helgához. Nem akarok itt maradni!
— Ez, teljesen lehetetlen. Ne is beszéljünk róla.
Egyre több mindenre mondták ki, hogy ne is beszéljünk róluk. Soha többé! Bezárkóztam én is, mert már az apámmal sem akaródzott beszélgetni. Ő lent a pincében tej-szeparátort javított, minden reggel én vittem át a tejet, a tejszínt a csarnokba. Azután elszalasztottak a boltba, ezt-azt vásárolni. Mosakodás után kezdődött az iskola, amelyet annyira megutáltam, hogy jobb hiányában rajzolgatni kezdtem a palatáblára. Először egy profilt, majd az előttem ülő fiút. A tanító észrevette, kaptam egy tenyerest és külön büntetésként, a nagyszünetben két sor salátát kellett levágnom és becipelnem hozzájuk. Mert a tanító és a családja ott laktak az iskolaépületben.
A gyerekek csúfoltak, úrfinak szólítottak, röhögtek, hogy nem tudok gyomlálni, kapálni, madárfészket rabolni és belesni a faajtós budiba, amikor valamelyik kislány épp bent volt. Ami nagyon tetszett, az a vasárnapi iskola volt. Eljártam a templomba is. Hamarosan szinte kívülről tudtam a prédikációkat. A katolikus templomban vecsernyére jártam, csengettem, amikor kellett, és boldogan ettem meg a lépes mézet, azt a darabot, amelyet a plébánostól kaptam.
— És mérnök úr, önöket verték, akarom mondani, ütlegelték? Általában milyen kényszert alkalmaztak önök ellen? Mert ezt szokták tenni, egy igazi táborban! Nemrég jött haza egy ember, ott lakik a felszegen, három évig volt Szibériában, tessék megnézni, egyetlen lábujja sincs.
Izzadt arcok, kigombolt lajbik, hátratolt székek és az olcsó dohány füstje az ebédlőben. Vacsorára hívta össze, ezeket az embereket nagyanyám.
Ő ott trónolt az asztalfőn, maga mellé szólított, hogy köszönj szépen, ezek itt mind a rokonaink. Ott volt a tanító is, vérvörös arccal hadonászott és majd kiugrott a bőréből, amíg magyarázta, hogy ő mekkora magyar és nem hagyjuk, majd mindenki meglássa, hogy így meg úgy. Az anyám holtfáradtan készítette és hordta fel az ételneműt, kényszeredetten mosolygott, kínált mindenkit. Az első adandó alkalomkor ellógtam és otthagytam őket. Sajnáltam az apámat, aki továbbra is válaszolni kényszerült a kérdésekre.
Felmentem Lenkéhez, mert nála szerettem lenni, mert ő nem kérdezett semmit, magyarázott és néha kellemes hangján énekelt is.
Lenke, nyugdíjas tanítónő volt. Tőlünk elég messze lakott, egyedül a házában. Volt egy tiszta kis udvara, egy tehene, majorságai, rengeteg virág az ablakban, a ház előtti kis kertben és minden lehető helyen, ahol bár egy szál akármi is megtermett. Egyedül élt, várta haza a férjét, akiről utoljára a tordai harcok előtt kapott híradást. Azóta semmi jel, de ő változatlanul várta. Az a típusú asszony volt, aki mindig tett-vett a ház körül, mindent idejében és nagyon gyorsan elintézett, majd elbeszélgetett az asszonyokkal, akik szünet nélkül jöttek hozzá, kérdezgetni, tanácsot kérni, vagy egyszerűen szót váltani vele. Akárki jött, mindenkit komolyan vett. Az volt a szavajárása, hogy gyere, üljünk le és beszéljük meg.
Engem, az anyám vitt el hozzá, még az elején. Nagyon régen ismerkedtek össze. Bár a faluban a bíró és egyéb fontosabb emberek lefitymálóan beszéltek róla, senki nem tudott rosszat mondani, gúnynevet se akasztottak rá, csak furcsa lénynek tartották.
Most is otthon találtam, egyébként ritkán ment el hazulról. A ház előtti kis kertet öntözte. Bár elmúlt ötven éves, nagyon jól tartotta magát, mindig tiszta ruhát viselt még lányos termetén, lebarnult, kissé szeplős arcából, szürkés-kék szemei szinte világítottak. Egyedül ö tudta, hogy merre jártunk és mit láttunk ezekben az években. Az apám mesélte el neki.
— Azért tettem, mert Lenke, szakasztott Helga. Az a fajta asszony, akihez nyugodtan elengedlek. Sőt az a fajta, akinek nem lehet nem igazat mondani. Majd meglátod. Eredj fel hozzá.
— Légy türelemmel, fiam. Hová rohannál? A rohanásnak vége. Meg kell állni egyszer, ha lehet, minél közelebb a gyökereidhez. A te gyökereid itt vannak, itt van a családod, itt van a helyed, de ki kell várni, hogy a dolgok lecsituljanak. Lásd, faluhelyt, az élet lassabban folyik, nehezebben emésztődnek meg a dolgok. Itt is voltak németek. Rendesen viselkedtek, amíg mentek előre, de a hátrálásban olyan gazemberségeket műveltek, hogy az már hihetetlen egy kulturált nép fiaitól. Az oroszok is átmentek itt, holt részegen, szekerekre feltett gépfegyverekkel és ordítva kérdezték az irányt Berlin felé. A magyarok alatt láttuk a legborzalmasabb dolgokat. A ti udvarotokban, pont ott voltak beszállásolva a zsidók, amikor hozták őket Régen felől. Alig fértek a földön, a sárban feküdtek, az udvaron. A nagyanyádat puskatussal kergette be a házba egy kakastollas csendőr, még jól rá is húzott a derekára, mert vizet akart adni nekik. A csuprot kikapták a kezéből és széttörték a lépcsőkön. Biztosan nem említette, hogy a tiszt ráfogta a fegyvert és megtiltotta, hogy reggelig kimenjen a házból. Mesélték az emberek, hogy itatni se engedték ki, az állatok bőgtek a szomjúságtól, az éhségtől, a két ló szinte szétrúgta a pajtát. A csendőrök röhögtek, adtak nagyanyádnak egy elismervényt, és ennek ellenében reggel elvitték a lovakat, amikor a zsidókat hajtották Vásárhelyre, ott is Koronkára, a téglagyár udvarába.
Ő egyedül volt. Megkeményedett a szíve. Az anyád testvérei, mind elhaltak, nagyapád még hamarabb. Várt titeket, de ha nem talál meg az üzenet és nem jösztök, úgy is tartaná magát. Keményfából faragták. Lásd, mennyire csalóka minden. Tudod, hogy ő katolikus. Egy nap üzent nekem, hogy eljöhess hozzám, segítsek a házi feladatokban, mert te pontosan olyan vagy, mint én, jelenléted elpuhítja az anyádat. Pénzt akart küldeni, majd fel akart jönni hozzám, de aztán nem jött, mert valaki ellopta a botját. Lementem én hozzá, ott volt Merza plébános úr is, és elbeszélgettünk. Nem buta asszony, hiszen Szebenben, az apácáknál volt iskolában, tud németül. Sokat tud, mert sokat látott, de megkeseredett.
Azt se felejtem el, hogy a szájukra vettek valami asszonyok, hogy nálam, minden éjjel, az ablakon ki- és beugrálnak a férfiak, és nem is tudom hány családot tettem tönkre, mert én, hogy úgy mondjam, vígözvegy vagyok. Nagyanyád vette a botját, elment misére és miután a szertartás lezajlott, kiment a templom udvarára és fennhangon kérdezte meg a kijövő embereket, asszonyokat, hogy itt, az Isten háza előtt ismételjék meg a vádakat. Ha igazak, ha igaznak tartják. Ha nem, akkor hallgasson el a szóbeszéd, mert ha nem, Császár úrral, az ügyvédjével találják szembe magukat. Senki se szólt. A népek szétszéledtek. Utoljára maradtunk mi. „Hagyd el, lányom, szóra se érdemes. Ismerem ezeket a dolgokat, hiszen én már harminc éve vagyok özvegy”.
— Fent voltál nála? Ahelyett, hogy itt ülj és ismerkedj a rokonokkal. Hát kinek van rájuk szüksége? Neked, fiam! Én ismerem őket, és elegem van belőlük. A te bajod. Idehallgass, az a lány segítsen neked az iskolai dolgokban, de a szemébe ne nézz, mert képes mindenkit megigézni. Gyógyítani is tud, még olyanokat is, akikre Ágica, a cigányné, szenet oltott, de nem ment. Ő meggyógyította. De meg is tud betegíteni, ha akarja. Na, menj ki a récékhez, gyorsan.
Lassan és nehezen bomlik az emlékezet szövétneke.
Abban az évben elkaptam minden létező gyerekbetegséget. Kint a forró nyár, én meg bezárva a legbelső szobába, a jó hűvösbe, ahol a nagyapám íróasztala, két hatalmas bőrfotel és rengeteg könyv volt. A falak tele képekkel. Helyenként, a világos részek mutatták, hogy ott is festmények lógtak, de valaki leakasztotta és elvitte őket. Annak idején majd mindent kockacukorra csepegtetett sósborszesz gyógyított meg.
— Bekötjük a torkodat, és itt ülsz csendben, fiam.
Lenke jött le hozzám, szinte mindennap. Ott ült az ágyam szélén, mesét olvasott és egy alkalommal megkérdezte, hogy nem fáraszt ez el engem?
— Mert vannak emberek, ó sokkal találkoztam az életben, akiket elfáraszt, és unni kezdik. Rájöttem, hogy ez azért van, mert nem tudják követni fantáziával, sem a történeteket, mint cselekményt, sem a témát, amely szerintük semmitmondó, nem tárgyakhoz, vagy kézzelfogható dolgokhoz kötött. Nálad hogy van ez?
— Nálam az úgy van, hogy nagyon jól, szinte hajszálpontosan vissza tudok emlékezni, bármilyen csekély dologra, arra, amit mondott valaki, s amikor mondta. Bevallom neked, ezt még senkinek nem mondtam el, hogy nyitott szemmel, bármikor magam előtt tudok látni, bárkit, szinte megelevenedik, mozog, hozzám jön, beszélünk. A falból, a kút vizéből, a tejes csészémből hívom elő őket. Az anyám, biztosan halálra rémülne, az apám megértené, de növelné az aggodalmát, ha megmondanám neki, hogy a fiának milyen adottsága van. Én nem kísérteteket látok. A barátaimat. Majd fogok mesélni róluk. Innen van az, hogy például, lerajzolom a te arcodat, az anyámét, anélkül, hogy itt lennétek. Ha akarod, megmutatom. De mást is mutathatok. Itt van ez a mese. Félig elolvastuk, igaz? Ha ettől a sortól, letakarod a szöveget, én minden további nélkül, folytatni tudom, abban a szellemben, amíg a történet kikerekedik és értelmet kap.
Meglepődötten nézett, majd odahozta a palatáblát, és nézte, hogy szinte percek alatt lerajzoltam a nagyanyámat, majd azt letörölve, az apám arcát. Bár nagyon fájt a torkom, azt is elmondtam, hogy milyen sokáig visszacseng bennem egy-egy odavetett szó, milyen mélyen tud bántani, és mennyire szeretnék a kedvére tenni mindenkinek, csak azért, hogy egy jó szót kaphassak utána. Igénylem a szeretetet. Semmi mást nem akarok senkitől. Csak jó szót.
— És mi akarsz lenni, ha megnősz? Más gyerekek mozdonyvezetők, tűzoltók, effélék szeretnének lenni.
— Ha megnövök? Kisgyerekekkel szeretnék foglalkozni, mesét mondani nekik, kivinni őket a határba madarakat, fákat nézni és megutáltatni velük mindenféle fegyvert, parancsolgatást, lágert és mindenféle Fűrert. Ezt szeretném!
Mielőtt elment volna, megkértem, hogy jöjjön még, ha teheti. Ígérem, hogy soha többé nem terhelem a dolgaimmal, mert eddig mindenki egy furcsa gyereknek nézett, elintézett egy kézlegyintéssel, ami visszaküldött a gyerek-állapotomba. Ezt nem akarom többé. Inkább hallgatni fogok. Ígérem!
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:35 :: Gyalay Korpos István
