Pénzbeváltás. A nyárikonyhánkban lakott egy cseléd házaspár. Rendes, csendes, főleg dolgos emberek voltak. Egy nap a férfit, Domokost felhívatták az Irodába. Sohase tudtuk meg, hogy miért, de még aznap pénzben és természetben követelték a jussukat, rögtön és azonnal. Nem volt honnan kiadni. Ezentúl munka helyett, otthon ültek, és szégyentelenül loptak mindent, amire rátehették a kezüket. Nagyanyám zavarta el őket, valahogy persze ő fogadta fel ezt a családot még 44-ben. Fenyegetőzés, káromkodás után, nagy nehezen elmentek. A nyárikonyhát kimeszeltük, elrendeztük, ezentúl ott laktunk az apámmal.
A választások után megalakult a helyi kommunista sejt, egy Faragó nevű fél analfabéta vezetésével, aki azonnal rátette a kezét a falú vezetésére, elvitetéssel fenyegetőzött, ő állapította meg az adókat. Például a megszabott kvótán kívül, állandóan új adóterhet nyomott ránk, egyik napról a másikra. Bejött a házunkba, sértegette a szüleimet, és amikor nagyanyám — aki jól ismerte és jó keményen rendreutasította — fenyegetést kapott, hogy elviteti. Meg is tette. Az apám ment be helyette a börtönbe egy hét múlva és kiváltotta. Zsákokat varrt két hónapig, majd kirúgták, mert rájöttek, hogy nincs ott mit keresnie. Gyalog jött haza Kolozsvárról.
Kuláklistára tettek, bár a faluban, több, vagyonosabb gazdálkodó is volt, minket sújtottak a leghamarabb és a legjobban. A rokonaink meg se ismertek, elkerülték a kapunkat, sőt egy falugyűlésen az anyám egyik unokatestvére nyilvánosan megtagadta a rokonságot.
Közeledett a tél, mindenünket be kellett szolgáltatni, közel álltunk az éhezéshez. Az apám elment mérlegmesternek Sáromberkére a cukorrépa begyűjtőhöz. Gyalog odáig, gyalog haza, szélben, sárban, hófúvásban. Abból a pénzből fizettük ki az újabb, megemelt adókat. Az állatokat eladták, mert nem tudtuk kitartani. A gazdasági épületek, a házunk, minden kongott az ürességtől. Ennek ellenére Faragó nap, mint nap bejött, mindent kikutatott, és amiért még talált egy félóra múlva küldte a jegyzőt, elkobzási paranccsal.
Harmadik elemista voltam, nagyon jól tanultam, de engem is megviselt ez a naponta nehezedő nyomás. Nagyanyám ágynak esett, az anyámba hálni járt a lélek, az apám reggel négykor indult és késő délután jött haza Sáromberkéről.
Az iskolában bajaim akadtak. Állandó figyelmeztetést kaptam. A rokon tanító szemérmetlenül engem büntetett minden mások által elkövetett csínyért. Mindennap kijárt a tenyeres, kukoricaszemeken térdeltem, fél lábon álltam, kitárt két karomban egy-egy hasábfával. Potyogtak a könnyeim, reszketett mindkét karom, majd egyszer leestem. Ez újabb hiba volt, más büntetésen kezdte törni a fejét. Szerencsémre telefonhoz hívták, így kifújhattam magam. Amikor visszajött, felálltam és mindenki előtt, bejelentettem, hogy én többet nem jövök iskolába, mert már nem bírom az állandó verést. Kimentem az osztályból és nem menten arrafelé se egy jó darabig. Nem értem el semmit, mert értesítés jött, hogy az igazolatlan hiányzásért a szüleim pénzbüntetést kapnak. Elmentem tehát, tűrtem, ahogy lehetett.
Egy nap az osztályból, a fülemtől fogva vitt ki a rendőr, át az utcán és belódított az Őrsre.
— Ott állj! Az anyádat! Tehát kezdjük! Te ott voltál, láttad, amikor az apád éppen árulta a hazát. Mit mondott? Pontosan, mert verést kapsz, de nagyot ám. Mondjad!
Egy Bobár nevű rendőr vallatott. Amikor megmondtam, hogy erről nincs tudomásom, pofont kaptam. Újra és újra. Alig álltam a lábamon, szédelegtem.
— Holnap megint idejössz, addig kapod a verést, amíg mindent bevallasz. Az iskola után azonnal ide jössz! Hallom, hogy lusta, semmirekellő vagy ott is. Vagy más terved van?
— Igen! Én meg fogom írni Sztálin elvtársnak, hogy ön engem, egy gyereket összever, azért mert nem mondok olyasmit, amit nem láttam és nem hallottam.
— Kinek írsz? Neki? Ezt honnan veszed?
— A tegnap előtt tanultuk, hogy egy szovjet gyerek levelet írt Neki, amelyikben megkéri, hogy a gyorsvonat, egy pillanatra álljon meg a faluja állomásán, mert iskolába akar járni. Ő megkapta a levelet és intézkedett. Benne van az olvasókönyvünkben. Meg fogja kapni az én levelemet is.
— Ki innen, de gyorsan, mert széttéplek!
Többet nem hivatott, nem cipelt oda, nem kaptam újabb verést. A tanító is mintha szelídebb lett volna. Az őrmester ezen túl nap, mint nap az apámat vallatta, előbb, mint német-amerikai kémet, majd, mint német-amerikai-angol kémet. De nem nyúlt hozzá! Egy este — miután az apám az infarktus szélén, tántorogva hazatért és az anyám lemosta róla a verejtéket —, odamentem és megkértem, hogy vigye be holnap a Kátyától kapott igazolványt. Az apám új erőre kapott, előkereste a papírt, és mivel én már tanultam a cirill betűket, kibogoztuk a pecsét feliratát. NKVD!
— Vidd be, mutasd meg neki. Olvassa el, ha tudja. A kezedből ki ne add!
Kopognak az ajtón.
— Gyere be, Katica! Mi járatban itt, nálunk?
— Jaj, sietek, csak azt akarom mondani, hogy a férjem ott volt a Nemes Anti kocsmájában, amikor a feljelentést megírták a mérnök úr ellen. Meg is mondta a nevét annak, aki írta. Az volt, aki nálunk, egy ebédnél, mint jó rokon résztvevően érdeklődött, hogy ott a táborban, vertek-e? A másik dolog, hogy Lenke hazajött, ágyban fekszik, üzeni, hogy menj fel hozzá.
Másnap, az apám elment az Őrsre.
Egyszer kiabál a tanító, hogy sürgősen menjek át az őrmesterhez, mert baj van. Rohantam. A szobában ott állt az apám, kezében a papírral. Alig nyugodtam meg, beront az ajtón Mózsi, egy nemrég orosz fogságból hazatért férfi, aki nyugtalanul kérdezte, hogy miért hívatták, mert ő nem vétett semmit, sőt orosz nyelvet fog tanítani nálunk az iskolában
— Veled nincs semmi baj. Azért hívattalak, hogy olvasd el ezeket az átok betűket, a pecsétről. Ezek a kémek, mert nem mások, ezzel védekeznek. Na, halljuk!
Mózsi olvassa, nem csak a betűket, hanem a lakonikus szöveget is. Kipirult arccal mondja.
— Ezennel igazoljuk, hogy a fentnevezettek; itt a mérnök úr, a felesége és a gyerek neve szerepel, általunk ellenőrzött és kivizsgált személyek gyanútlanok, védelmünk alatt utaztak és folytathatják az utazást. Jelen bizonyítvány érvényes. Határidő kitörölve. Aláírás. A pecsét… te jó isten, ön megverte ezeket az embereket? Fenyegette? Mit művelt velük?
— Milyen pecsét az, te állat? — Az őrmester kigyúlt arccal állt az asztal mögött és ordított.
— Csak lassan a kiabálással, mert nem akárki adhat ki egy ilyen igazolványt, az NKVD részéről. Maga az életével játszik, uram! Ha ezek megtudják, hogy itt, ebben a faluban ön kémelháritósdit játszik, ilyen emberek ellen agressziót követ el, holnapután ott van, ahonnan én szabadultam. Az ónbányában, Szibériában. Elmehetek?
Bobár összeomlott. Intett, hogy menjünk ki. Másnap kérte az áthelyezését. Többet nem bajlódott velünk.
Lenkéhez, az anyámmal együtt mentünk fel. A kis udvar felseperve, a ház előtt, suttogó hangon beszélgető, fekete ruhás asszonyok. A kis kert — mint mindig — tele virággal, hervadt virággal, mert a föld nem volt megöntözve, meg már október vége felé jártunk. A szobák tiszták, a kályha mellett felrakott hasábfák, de a kályha hideg. A konyhában a ragyogóra kisúrolt edények a helyükön, akárcsak a törlőrongyok. Itt nem főznek, itt nem rendetlenít senki.
A szobában, az ágyban fekszik Lenke. Sápadtan, lefogyva, de nyugodtan, majdnem vidáman fogad. Szinte átlátszó kezeit nyújtja, ahogy hellyel kínál. A szemei nagyobbak lettek, ha lehet tisztábbak, ugyanolyan erővel sugároztak, mint azelőtt.
— Tudod, értesítést kaptam, hogy a férjem elesett. Emlékszel, mennyire vártam haza. Elmentem gyalog Tordára, virágokat vittem, letettem oda, ahol az a nagy tömegsír van. Ott fázhattam meg, mert egész éjjel térdeltem és imádkoztam érte. Lásd, nekem nem jutott gyerekáldás, rajta kívül senkim sincsen. Ő is elment. Úgy sírtam, ahogy még sohasem, semmi erőm nem maradt, mert erő kell ahhoz is, hogy bár egy könnyet onts. Ott kezdtem vérezni. Bevittek a Klinikára. Először a sebészetre, majd a női részlegre. Az orvosok nem tudták felismerni, hogy mi a bajom. Ott lent, tudod, állandóan véreztem. Az egyik azt mondta, hogy túl sokat használtam, a másik, hogy túl keveset. Viccből, persze. Végül is hazaküldtek, hogy szedjem össze magam, és majd menjek vissza műtétre. Így itthon vagyok és szedem össze magam, készülök, hogy elinduljak egy pár nap múlva, a férjem után. Annuska ne sírj, nincs miért. Inkább a fiadat akartam látni, hadd mondja el, hogyan halad az iskolával.
Elmondtam neki mindent. Mintha gyóntam volna. Bólogatott, megsimogatta a kezem, és amikor sírni kezdtem, azt mondta, hogy ne tedd, mert csak azok halnak meg, akik hiába éltek.
— A többiek, csak elmúlnak. Így lesz, velem is. Tudod, vannak olyanok is, mint én és amilyen te is leszel. Azokat úgy hívják, hogy egyszerelműek. Ez egy lánynál, azt jelenti, hogy bármennyien szeretik, ő csak egyhez, az igazihoz tartozik. A férfiaknál meg azt, hogy bár sokat meglát, sokat szeret, de igazából csak egyvalaki mellett áll meg.
Kifele menet, megkérte az anyámat, hadd maradhasson egy pillanatra egyedül velem.
— Az, amit elmondtál nekem, hogy milyen adottságaid vannak, azt én megőrzöm és viszem magammal. Neked nehéz lesz ezen túl is, de kibírod, mert nyitott eszű és nyitott szívű ember leszel. Megígérem, hogyha túl megyek, bármikor, ha tehetem, eljövök hozzád és elmondom, hogyan is van ott. Ahogy szoktam mondani, gyere, üljünk le és beszéljük meg. Így lesz!
Úgy tűnt el, mintha sohase létezett volna. Többé nem mehettem fel hozzá, mert anyám azt mondta, hogy az volt az ő akarata, hogy ne lássa senki az utolsó óráiban, mert a fájdalom méltánytalan, a legerősebb lelkeket is meggyötri. Hadd maradjon az emlékeinkben úgy, amint élt.
A sírgödörnél, a pap a gyászoló családot szólította. Senki sem jelentkezett, mert senkije se volt. Mi hárman, a szüleimmel léptünk közelebb. Azt hittem, hogy a lelkem is kiszakad, ahogy elnéztem a sok virágot, göröngyöt, amint hull és hull rá, oda a mélybe. A tömeget rázta a zokogás. Feketeruhás emberek és asszonyok léptek közel, földet szórtak rá és minket vigasztaltak. Az egyik öregasszony meglökte a vállamat.
— Sírj, fiam, hadd lássa mindenki, hogy mennyire szeretted. És ne búcsúzz el tőle, mert az nem lehetséges.
Gyászmisére gyűltünk össze. A katolikus templom, de az udvar is tele volt. A plébános arcáról patakzottak a könnyek. Mindenki sírt, amikor kórusban válaszoltunk a pap felhívására:
— Szent Antal, Mária, ti összes szentek, hitben megboldogultak, könyörögjetek érette.
A tömeg, még az udvaron is, a nők letérdelve válaszoltak: — könyörögj érette! A református pap is ott állt egy oszlop mellett, a palástja a kezében. Lehajtott fővel, de fennhangon mondta ő is, velünk: — könyörögj érette! Az egyik férfi elvette a pap palástját, és a vállára terítette. Nem ment előbbre. Több református körülvette, ő rátette a kezeit a vállukra. Így egyesült, a könyörgés, a fohász, az ima azért, hogy a Fenntvaló elfogadja az eltávozott, szeretett embertársunk, Isten hű szolgálóleányának, Lenkének a lelkét.
Amikor hazafelé mendegéltünk, az emberek fel-felnéztek az égre. A Gomolyát oldalán lecsúszott a hideg, rátelepedett a falura. Éjfél felé elkezdett havazni.
Karácsonyra fenyőágat díszítettünk. Körülültük az asztalt és vacsora után megindult a beszélgetés. Istenem, milyen más volt az a Karácsonyeste — ott, tudjátok hol —, amikor Gilda és Klaus feldíszítették a fát, együtt énekeltünk. Ákos kezdte a Tannenbaumot. Annyira együtt voltunk, hogy inkább a szemeink világítottak, mert gyertyát nem lehetett kapni. Helga kis ajándékokat osztott szét, mindenki készített valamit Réninek, aki ott nyüzsgött a fa körül. Kacagott, ide-oda mászott, majd, az anyám ölébe kérezkedett és elaludt. Az Ákos felesége megkérte Helgát, hogy szavaljon el egy Rilke verset. Elmondta, nagyon szívesen. Ránk mosolygott és megkérdezte, hogy elmondhat egy kis történetet, amit akkoriban tudott meg, amikor még cseppnyi kislány volt.
— Szörnyű idők voltak, az emberek alig éltek, mert a tenger a kis szigetek között befagyott. Nem volt hal, nem volt vad, mert a farkasok előjöttek, és falkákban vadásztak, minden kis nyulat megettek. Az ég fekete volt a hollóktól. Ők jöttek ide, mert a sirályok elköltöztek fentebb, északra a szabad víz fölé. Onnan hallatszott a vijjogásuk.
— Egyszer egy férfi, elhatározta, hogy elmegy élelmet keresni. Elbúcsúzott a családjától, fogta a puskáját és elindult észak felé, követve a sirályok vonulását. Ment, mendegélt, a jégen aludott, kenyérhajat majszolt, jeget olvasztott a szájában víz helyett. Farkasokat látott rohanni egy irányba. Ő is elindult arrafelé. Hát, eltalált egy nagyon kis szigetre, ahova nyáron csak hajóval lehetett eljutni.
A három kis viskó üresen állt, a szél csapkodta az ajtójukat. A sziget másik lejtőjén a víz nem volt befagyva és egy csomó fókát látott, ahogy játszanak a vízben, halásznak, majd nagy nehezen kijönnek a partra pihenni meg édelegni. Tüzet gyújtott egy kő árnyékában és azon törte a fejét, hogy itt van az élelem, de hogyan viszem haza? A feje fölött farkasüvöltést hallott. Tehát, mit tett? Lelőtte az egyik farkast, megnyúzta és félretette a tetemet is és a bőrét is. Másnap elejtett egy szép nagy fókát, ahogy tudta ráhúzta a farkasbőrt. Kötelekből hámot szerkesztett és a jégen elkezdte hazafelé húzni mindkét holt állatot. Nemsokára megérkeztek a hollók. Azoknak odavetette a farkas beleit, más belső részeit, rendre. Így időt nyert és tovább haladt. Másnap farkasok jöttek. Azoknak otthagyta a meglőtt farkas egy-egy részét, amin azok összemarakodtak. A farkasok között az a szokás, hogy ha a koncért való harcban az egyik, vagy a leggyengébb megsebesül, a falka széttépi, addig nem vonul tovább. Így is volt. A mi vadászunk ismét nyert egy napot, ami alatt jó darab utat megtehetett.
Közel járt a parton álló házukhoz, amikor a falka ismét beérte. Azoknak odahagyta a lenyúzott farkasbőrt. Este volt már és a mi vadászunk legyengülten már nem bírta felcipelni a partra a fókát, amelyet egész könnyen húzott idáig a jégen. A házuk ablakában gyenge világosság. Ekkor esett kétségbe, mert annyi szenvedés, kínlódás után, nem tud enni adni az övéinek, hisz a farkasok már megindultak, vágtában feléje.
Kinyílt az ajtó, a part felé szaladt egy egészen kis lányka, kezében husánggal. Utána kijött az anyja, fáklyákat gyújtottak, majd közös erővel felhúzták a partra a fókát és becipelték a havon csúsztatva a házba.
Mivel várniuk kellett, amíg a csonttá fagyott fóka kienged, az anya elmesélte, hogy a kislány éjjel-nappal ott várt az ablakban, félig megfagyva, nézte a végtelen jégmezőt. Ő volt, aki megmentette az apját, ő volt, aki megmentette az egész családot az éhenhalástól. És mivel? A töretlen hittel, hogy az ő nagyon szeretett édesapja hazajön, csak várni kell nagyon. Ezt, azért meséltem el nektek, hogy megtudjátok: a bátor szív előtt nincs akadály, a szerető bátor szív pedig legyőzhetetlen.
— Hány éves voltál te akkor, Helga? — kérdezte meg hírtelen Kurt.
— Öt és fél.
Annyira köztük voltunk megint, hogy akaratlanul is németre fordult a szó. Rémülten vettem észre, hogy kezd kihalni belőlem, nem a szavak bősége, hanem a nyelv kifejező ereje. Mert van ilyen!
Azután Kátyáékat beszéltük el, Ártyom vidám hetykeségét. Vajon kik lehettek ők? Az apám rám nézett és megjegyezte; ezek, mind a te barátaid voltak. Mondd, hogyan teszed? Vajon merre járnak?
Az ünnepi estnek nem volt még vége, mert, nagy zajjal bejött hozzánk, a rokon tanító felesége. Az volt a baja, hogy mivel Lenkének senkije se volt, valami asszonyok beszélték, hogy a könyveit rám hagyta volna. Meséskönyvekről volt szó, nem sokról, meg egy hímző modelleket tartalmazó gyűjtemény.
— Ti nem ismeritek Lajost, a férjemet! Aranyszívű ember, csak bánni kell tudni vele. Az, hogy megvert? Mindenki kikapott. Nehéz keze van, de hát mit tehessen szegény. Azt akarjuk, hogy azokat a könyveket, még ha a tieid is lesznek, ajánld fel, az iskola könyvtárának. Onnan elolvashatod te is és mások is. Különben a Lenke házát lefoglalta a Párt, székházat akarnak ott berendezni. Az istállót már le is bontották, a virágos kertben pedig két faliújság-tartó áll. Na, megyek is. Viszlát.
Mit lehessen szólni, mit lehessen válaszolni. A ház nem érdekelt, tegyenek, amit akarnak, de láttuk, hogy azok a vékony kötetek, az a pár meséskönyv kell. Másnak. Annak a tanítónak, aki széttaposni készült még a lelkemet is. Különben, hamar megláttam, hogy a saját könyvtárába tette be őket. Ráismertem mindenikre, amikor egyszer hasábfákat kellett behordanom a hálószobájukba. Csak én! Természetrajz óra fejében!
Óév estére kimosakodva, ünnepi hangulatban ültünk az asztalhoz. Az anyám külön büszkesége az volt, hogy kisúrolta az egész házat, rendet teremtett, szépen megterített, majd közénk ült. Ott volt nagyanyám is, az állandó fekete ruhájában. Senki nem szólt, vártuk, hogy az apám, mint rendesen, elmondja a hálaadó imát. Kivágódik az ajtó és berohan egy férfi, aki kőművesként dolgozott a faluban.
— Mérnök úr! Az Isten szerelmére, ne mozduljanak, egy szót se szóljanak. Faragó jön, csőre töltött fegyverrel. Pont most akarja felosztani a házukat, mert úgy határoztak, hogy itt lesz a kollektív gazdaság központja. Vigyázat, mert részeg és ölni akar. A legkisebb ellenállásra, magukat halomra lövi. Mind ezt ígérte, az egész úton idáig!
Be is jött. Hóval, sárral tele csizmákkal. Kivágta az ajtót, és mintha ott se volnánk, magyarázni kezdett egy embernek, akit maga után hurcolt.
— Ez a fal eltűnik, a másik szobából kiverjük a csempekályhát, ezt az ágyat ki a szemétbe. Ott hátul, gyere csak, az íróasztal megmarad, a fotelek feljönnek a székházba. A könyvek? Mi? Hát ki a szemétbe, de nem is, jó lesz tűzgyújtónak. Az hogy bőrkötés? Mit érdekel az engem? Hogy értékesek? Hát a tűz nem érték?
Amikor visszajöttek, ránk se nézett, csak kivette a fegyverét a zsebéből, hadonászni kezdett.
— Ezek, mind a nép ellenségei! Akarsz emberhalált látni? Mi? Most lövöm agyon az egészet, halomra lövöm!
— Te Jóska, az istenfádat, azonnal ki a házamból! — A nagyanyám felállt, vette a botját és feléje indult. — Idelőj, te nyomorult! Itt vagyok én, a gyermeknek hagyj békét, mert eltöröm a hátadon ezt a botot! Az a bajod, hogy szolgának se fogadtalak fel, se téged, se az apádat. Részeges, tolvaj volt ő is, akárcsak te. Ki a házamból! Azonnal!
Faragó lőni akart, de az egyik férfi, felütötte a karját.
— Nincs még itt az idő erre, elvtárs! Ön most nem józan. Menjünk ki, mert ha valamit is nem úgy tesz, mint ahogy a Párt akarja, én azonnal jelentem Vásárhelynek. És ebből nagy baja lehet magának!
Intett nekünk, hogy maradjunk nyugodtan, majd kituszkolta az ajtón a vérbe fürdő szemű embert. Az még az udvaron is ordítozott, amíg a kutyák ugatása el nem nyomta a hangját.
Az anyám sírva nézte a bemocskolt, besározott szobákat. Nagyanyám, nyugodtan leült, miután megsimogatta a fejem.
— Soha nem engedem, hogy hozzád nyúljanak! Annuska, éhes vagyok!
Az apám szomorú szemekkel nézte a sárnyomokat, de elmondta az imádságot, majd amikor az ősrégi kakukkos óra elütötte az éjfélt, felemelte a poharat és koccintást utánozva, a sárnyomok felé intett:
— Boldog Újévet Kívánok 1948!
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:35 :: Gyalay Korpos István
