Meleg koranyár, kés? délután… a nap fénypászmái aranynyílként törnek utat a tóparti erd?ben
a hatalmas lombkoronákon át. A látvány már-már ?stermészeti, bár itt-ott a civilizáció nyomai tompítják az idill hatását…
Hangos madárkoncert fonja át a szívek bennrekedt szavát, úgy t?nik, két jó barát a madárdal s a szívdobogás. Csak a természet neszez, míg kezed kezemre talál…
Faágak közt cikkanó barnaság, kecses kis mókus röppenve futkos, szembenézve velünk, meg-megáll… Percekig csendben bámuljuk a csodát, s egyszer csak elt?nik az óriás lombok közt, mókás farkával integet – így ajándékozza meg a természet a szépségre szomjas szíveket -,
vele groteszk ellentétben csap le egyre s?r?bben és fájdalmasabban a kiéhezett szúnyogsereg… egy darabig küzdünk velük, majd feladva a romantikát s vele az erdei sétát, indulni készülünk.
De még kapunk a természett?l néhány feledhetetlen pillanatot: láthatjuk az épp lenyugodni készül? hatalmas, vörös napkorongot, amint narancs-vöröses palástját szétteríti a látóhatár fölött, a béke és nyugalom érzését kelti bennünk – s ember és természet között.
