Fény-léptekkel keltél át a téren,
alattad életr?l énekelt a k? /
Nem voltál, csupán nekem fehérben/,
véráramomból dezertált az id?.
Jáde-pillantásod létembe metszett,
láthatatlan rácsok párologtak el
körülöttem – átalakult a díszlet,
egy másik élet magába ölelt.
Rajtunk unott bronzszobrok néztek át,
létükvesztett fák és házak felé,
rajtunk kívül rekedt a külvilág –
kizárt tér, végtelenített ölelés.
Csók. Fagyó vég, láva-forró kezdet.
Aznap este többé már nem haltam meg.