Egyre fehérebb
sínek között zakatol
egy jobbra érdemes lélek.
Az asztalomhoz ültek a vének,
májkrémes kenyeret
falatoztak, és paprikát,
megvitatták a lélekben
a hibát, és a hibátlan
tulajdonságok legtisztább
kategóriáit.
Tiszteletem, és az alázat
akkora csöndet tett nyelvemre,
hogy a házat, csak Jung bácsi
okos beszéde rezgette:
egész rendet b?völt
az addig össze-vissza futkosó
szertelen szenvedélyb?l,
mi mélységében fejl?dik,
„egy világ nyomorúságát
élve át önmagában,
amibe aztán beledermed”.
Kegyelmet nem ad
ha láva tör ki, felfordítva
bentnek, és kintnek
addig jól igazolható,
felekre, vagy fokokra
osztott világát.
Ki lát át
a bölcs Carlon kívül
az introvertált érz?,
csak egy vérszegény
b?rszínnek álcázott
bonyolult bajain?
