A dezertált gyalogos
Perbál atya arra ébredt a hülyenevű Tündérkert otthon teraszán, hogy fázik a lába. Lenyúlt a tolószékről a lecsúszott pokrócért és kihúzta a macska alól, aki tán pár perce, hogy elaludt rajta. A kandúr sértődve elvonult, mert álmában éppen pocakos egérlánykák táncoltak a bajsza előtt. Szakasztott úgy, mint a görlök egy Lehár operettben. Az atya kisimította a takarót, és gondosan magára terítette, sőt még a széleit is begyűrte a dereka alá. Hanyatt dőlve nézegette egy darabig a jó szélre váró felhőket. — Erről eszébe jutott, hogy majd félszázada, mikor a börtön korházban magához tért, akkor is ugyanilyen vattabirkák bámultak le rá bambán odafentről. Csak éppen az ablakon rács volt. — Tehát mégis él — volt az első gondolata, pedig azt hitte, hogy Káldi századosnak sikerült őt agyonveretni a három egyenruhás barmával. Akkor is, a türelmetlen felhők szerettek volna már továbbállni tengernézőbe. — Persze, ő is velük… — Már nagyon is unták, hogy odafenn rostokolnak tétlen egyhelyben.
Az atya már majdnem újra elszenderedett, mikor hallani vélte Rátki halk köhécselését, akivel együtt ült Rákosi börtönében. Már vagy tíz éve, hogy itt vannak az otthonban, de arról az időről, mintha kölcsönösen megegyeztek volna, sose beszélgettek.
— Ideadná a sakkot egy órácskára atya? — érintette meg a vállát egy tétova kéz.
Tényleg ő volt, az öregségtől alig látó agronómus. Gyakran elkérte tőle a táblát és olyankor egy sakk könyvbe merülve, órák hosszat tologatta a bábukat maga előtt.
— Most is egyedül akar játszani Albert? Az jó, mert mindig nyerő, csak persze időben kell átállni a győző színére.
— Vicces kedvében van atya. Van kedve egy partira? — derült fel a képe saját váratlan ötletétől.
Perbált hirtelenjében meglepte a kérdés s nem is válaszolt, csak felült és a közeli asztalhoz hajtott a kocsijával. Mire az agronómus széket hozott magának, már glédában vártak a táblán a vitézek és a két király is befejezte csatára buzdító szónoklatát. Már egy ideje ült csendben a két öreg és magukban újra átélték azt a bizonyos negyven évvel azelőtt játszott sakkpartit a zárkában, ami igazából be se fejeződött. Mindketten gondolataikba merültek.
Itt a csatamezőn sem történt még semmi. A két ellenséges tábor már türelmetlenül várt a kezdésre. Kivéve a parasztok. Ők az első sorban csak közönyösen bámulták egymást; tudták, hogy szinte kivétel nélkül legelőször ők pusztulnak el, mint névtelen hősök. Hátrább a tisztek fegyelmezetten álltak, csak a B–1-es ló nyihhant fel türelmetlenül, mire a mellette álló futó figyelmeztetőlég megrántotta a zabláját.
— Akkor kenyérből voltak a figurák és nem fából, mint ezek — törte meg a csendet a vaksi agronómus.
— Igen, és magával etette meg az őr — bólintott rá az atya.
— És még azt is mondta magának, hogy hazaáruló, mocskos szabotálónak nem jár kedvezmény. Pedig én álltam nyerésben. És istenem, hogy mennyit vesződtem, meg rágtam, míg készen lett a harminckét darab. Két veknim is ráment az anyagra. Ha a kedvezmény alatt az altiszt azt értette, hogy csak naponta egyszer vernek véresre, akkor igaza volt neki. Akkor tényleg nem járt hozzá a szórakozás — mondta Perbál, majd levett egy-egy harcost a tábláról és a markába zárta.
— Maga mit szabotált Rátki úr?
— Hát mit? Mint agronómus, a termést. Ki volt adva a kutatócsoportomnak, hogy keresztezzünk cukornádat szilvafával. Sajnos elég gyatra termés jött ki belőle. Pedig Micsurin elvtárs is megmondta, hogy akarattal az is sikerül, amit a kapitalisták lehetetlennek tartanak, és gyáva módon bele se vágnak.
— És mit akartak ebből kihozni?
— Olcsó szilvó-rumot. Mert jobb, mint a vodka.
A pap erre csak hümmögött s végre előrenyújtotta a markába zárt bábukat.
— Válasszon — … Igen, neki is azt mondta Káldi százados azon a rohadt éjszakán. Ha aláírja a tanúvallomást Tóth ezredes ellen, akkor ő, mint amerikai kém, evvel a gesztussal becserélheti a kötelet az úri életfogytiglanira.
Káldi még biztosította, hogy ez alapjában véve semmit sem jelent, hogy ő aláírja-e vagy sem. Az ezredes halálos ítélete már úgyis késsz. Borítékolva kapták, mert nyilas gyilkos volt. Csak azért lesz zárt tárgyalás, mert hátha hadititok is szóba kerül. Erre mit mondjon? Tétovázva dadogott valamit, majd az volt a szerencséje, hogy tisztelettel, de párnap gondolkodási időt kért. Ezen a pimaszságon a százados annyira feldühödött, hogy ronggyá verette. Persze, hogy így nem tudta aláírni. Pláne eszméletlenül. Mire két nap múlva magához tért, már nem került sor kihallgatásra, mert akkorra Káldi már szobát cserélt. — Zárkára. — Ugyanis egyik éjjel, őt is utolérte a végzete. Az éber helyettese, akinek megbízatása volt, hogy figyelje főnökét, leleplezte, hogy Jugoszláviának kémkedik. Az íróasztala fiókjában talált egy detektoros rádiót, meg Tito névjegyét, amin rajta volt a marsall privát telefonszáma is.
Még szemtanút is kerítettek, aki látta őt a kozarai hegyekben és még azt is, hogy egy harc ebédszünetében aláírt egy füzetet Titónak. A tanú még azt is látta, hogy az irkán az volt felírva, hogy — „beszervezési nyilatkozatok”.
Hiába védekezett Káldi, hogy ő egészen a felszabadulásig betörésért ült Sopronkőhidán, de erre csak azt válaszolták neki, hogy ilyen ócska trükkökkel náluk nem megy semmire.
— Már mondja Rátki úr, maga aláírta a papírt Tóth ezredes ellen?
— Hát persze, hogy aláírtam. De azért mondtam Káldinak, hogy életemben nem is láttam azt az embert, erre csak mosolygott, hogy ez ne legyen az én gondom.
Meg aztán azt is bizalmasan megsúgta, sőt még az okmányt is megmutatta nekem, hogy Tóth ezredest már két éve felakasztották. Vegyem úgy, hogy ez csak egy próba, hogy milyen lojális vagyok a népi-demokráciához. Erre persze, hogy megköszöntem neki a bizalmat, s már nyugodt szívvel aláírtam, amit akart, mert evvel nem ártottam senkinek. Meg azért én is élni akartam. Meg verést is nehezen bírom.
— Emlékszik, mikor megettem a bábukat, behívatott engem Káldi? Még maga csodálkozott is Atya, hogy a saját lábamon jövök vissza a kihalhatásról. Még viccelődött is hogy úgy látszik Káldi öregszik, mert, csak úgy visszaengedett a zárkába, mint lenge nőt a légyott után. Egyébként a százados mutatta, hogy a plébános úr is aláírta. Én is láttam a kézjegyét. Magának is elmesélte, hogy ez csak formaság?
— Mikor kijöttem a korházból, ő már nem tudott beszélni. És én nem írtam alá semmit. Egy héttel később őt is felakasztották Tóth ezredessel együtt. Magát is csak beugratta. De már az sem jelent semmit. Lehet, hogy én is azt csinálom, amit akarnak. Ki tudja, hogy viselkedtem volna? Én is félek a veréstől, és én is élni szerettem volna, mint mindenki — legyintett lemondóan.
— Én nyitok Atya — zökkentette vissza a jelenbe Perbál atyát, a szilvó-rum áldozata és magához fordította a fehér oldalt; örült, mert szerette a nyitójátékot. De alighogy előreküldte volna a D-2-es gyalogosát az előretolt állásba, megszólalt az ebédet jelző harangocska az otthon teraszán. Ez még nem lett volna baj, de rögtön felcsendült Veronika nővér émelygős selypítő hangja:
— Atya, Rátki úr! Itt a finom papa, hami, hami, gyerünk ebédelni, mert kihűl és megeszi a cica.
— A hibbant tyúk! — dühöngött Rátki. — Ez is mindig elfelejti, hogy már tíz éve idehelyezték az óvodából -, de azért engedelmesen az ebédlő felé tolta Perbál kocsiját, de előtte visszarakta a közharcost a helyére, amit eddig a kezében szorongatott. Az, ahogy leért, rögtön elhatározta, hogy az első alkalommal dezertálni fog
*
Egy órával később, mikor ebéd után lehúzták a két nagyfröccsöt, Rátki is jó hangulatban tolta Perbál kocsiját. Így neki is könnyebben esett a járás, mert két kézzel a kerekes kocsi támlájára tudott kapaszkodni, s közben a botja az atya ölébe pihent.
— Azért a tökfőzelékbe tehettek volna több kaprot is – jegyezte meg az agronómus.
— A börtönben nem panaszkodott a konyhára Rátki úr. De meg kell, hogy mondjam, a fasírozott remek volt; nem spóroltak a fokhagymával.
— Tisztelendő úr — állította meg Rátki a gördülőszéket, amikor a teraszhoz értek.
— Szeretnék valamit kérdezni, ha már szóbahozta a börtönidőt.
— Nem én hoztam szóba, hanem maga, de azért kérdezzen.
— Múltkor egy márvány emléktáblát láttam, amit az ötvenhatos hős vértanúk emlékére állítottak. Láttam Tóth ezredes nevét és, ami meglepett, ott szerepelt Káldi százados is feltüntetve. Hiszen az egyik a másik gyilkosa! Na, most, hogy van ez? Káldi egy pribékből lett hős, vagy talán vértanú?
— Nem mindegy az magának? Inkább játsszuk le a sakkpartit. Hol van a parasztja? — Rátki össze-vissza, kereste az eltűnt bábut. Legurult talán? Még a zsebeiben is megnézte, gondolta hátha odatette. Az atya az asztal alá is benézett. De onnan csak a kandúr pislogott rá közömbösen. Pedig tudta, hogy merre szökött a közvitéz.
Legutóbbi módosítás: 2008.06.29. @ 17:37 :: kisslaki
