Bakkants Béla szemlátomást túl volt már élete delén. Természetesen tudjuk, hogy ezen állapot mindenkit utolér, aki elmúlik hatvan éves, Bakkants Béla esetében azonban mégiscsak különös jelentőséggel bírt. Bakkants Béla ugyanis nem csak úgy egyszerűen múlt el hatvan éves, mint bárki más ezen az igazságosnak nem éppen nevezhető földkerekén, hanem úgy múlt el hatvan éves, hogy a tényről nem volt hajlandó sem tudomást venni, sem pedig életkorát tudatni is bárkivel szűkebb és tágabb környezetében egyaránt. Bakkants Béla ugyanis a fejébe vette, hogy ő nem öregszik, harminc éve harminc éves és ennek megfelelően rendezte be az életét annak minden területén. Hatalmas nőcsábásznak tartotta magát, a városka nő- és hímnemű lakossága pedig meghagyta ebben a hitében, mert ha bárki is felvilágosította volna Bakkants Bélát a valóságról, a város szegényebb lett volna egy élénk színfolttal, magyarán nem lett volna kit kiröhögni. Bakkants Béla zaftos történeteiben — melyeket a „Poroltó” nevű kiskocsmában adott elő esténként a szakadt piásoknak — sikert sikerre tornyosított és lényegében nem volt olyan nyolcvan év alatti menyecske, aki ne akadt volna bele csábos hálójába legalább kétszer. Az igazság ezzel szemben az volt, hogy élete eddigi kétszer harminc évében összesen két olyan cselekedetet mondhatott magáénak, amely kapcsolatba hozható volt egyáltalán valamiféle nőüggyel, bár ezekre maga Bakkants Béla sem emlékezett túl szívesen. A dolog lényege abban állt, hogy Bakkants Béla soha nem nősült meg és ezzel felbecsülhetetlen értékű szolgálatot tett a hazának — tudtán kívül. Ezzel a lépéssel elérte ugyanis, hogy ő maga sem lett boldogtalan, az általa feleségül venni szándékozott, mindmáig ismeretlen hölgy is boldog maradt, hiszen nem lett Bakkants Béla felesége, de legfőbbképpen és mindenekelőtt pediglen így tehát nem is születhetett gyermekük sem, aki szerencsétlen esetleg apjára hasonlítva ki tudja, miket merényelt volna össze általában az emberiség ellen. Következésképpen Bakkants Béla megmaradt az ország derék, ha nem is éppen túl megbecsült állampolgárának és szépen élte a saját maga által nőcsábászosnak tartott kis életét.
Bakkants Béla egyetlen igazi nőkalandja harmincöt évvel ezelőtt történt. Hősünk ekkorra kitanulta a férfiszabó szakmát, amely elnevezést igencsak nagy marhaságnak tartotta, mondván, hogy ő nem férfiakat szab, hanem reájuk ruhát, de mert az inasiskola igazgatójának előző napon vágták ki a tyúkszemét, ezért annak jókedve volt és nem rúgta ki az iskolából. Szabó lett tehát, aki nem volt hajlandó semmifajta szövetkezetbe tömörülni, azt mondta, vannak ott már éppen elegen, ő oda be se férne, így rövid néhány év alatt elintézte, hogy maszek mőhelyet nyit, fogja szabni a ruhákat és nyaranta idegenforgalmilag nevezetes helyekre fog járni népviseletbe öltözött csajokat tanulmányozni (Délegyháza, Vonyarcvashegy). Különböző fondorlatokkal megszerezte a szükséges engedélyeket és várta a kuncsaftokat. Az első kuncsaft meg is érkezett Bözsi néni személyében.
Bözsi néni akkortájt a negyvenkettedik életesztendejét taposta és a helyi általános iskola pedellusának a felesége volt. A pedellusnak nagyon sok dolga akadt, így sosem volt arra ideje, hogy Bözsi nénivel a mőveletet megillető időt romantikázással töltse, egész pontosan szólva Bözsi néniben állandó és olthatatlan kívánás lobogott. Bözsi néni magával vitte férje ünneplős nadrágját és azzal adta át Bakkants Bélának, hogy egy kiváló maszek úri szabó szűkebbre tudja azt venni akkor is, ha a férje micsodáját, izé, derekát le sem méri, hha-hha-hha. Bakkants Béla kissé sandán nézett a hölgyre, aki ezt félreértette (vagy nem), és mind a százhúsz kilóját latba vetve ott a szabóasztalon kis híján a magáévá tette a derék szabót, aki azonban úgy megijedt, hogy képtelen volt bármiféle ilyenkor szokásos cselekedetre. Bözsi néni a kudarcot konstatálva leporolta ruhájáról a ráragadt cérnákat, kihuzigálta combjából a varró- és gombostűket, majd közölte Bélával, hogy holnap ebédidőben várja őt otthon, a lakásán, a férje nadrágjával együtt. Bakkants Béla egész éjjel dolgozott. Nem a pedellus nadrágján, hanem varrt magának egy gyönyörű piros-zöld nagykockás zakót, hogy szép legyen holnap délben Bözsi néni meglátogatásakor. A zakó másnapra elkészült, fölvett hozzá egy mustársárga nadrágot, kék inget és egy lila csokornyakkendőt, amitől a papagájok szürke kis verébnek képzelték magukat és elbujdokoltak szégyenükben a kalickájuk mélyére.
Bakkants Béla bezárta a boltot, kitette a táblát, hogy „Ebédidő”, majd elindult Bözsi nénihez, aki nyájas mosollyal várta már. A szobában megittak néhány kupica pálinkát és meg kellett volna történnie annak, ami nem történt meg. Bakkants Béla ugyanis az egész éjszakai munkától, valamint Bözsi néni nem éppen serkentőleg ható látványától ismét teljes csődöt mondott, amelyet Bözsi néni már nem tudott megértőleg tolerálni. A padlóolajozó kefével kergette el Bakkants Bélát, aki ezek után komoly gátlásokkal küszködött a női nemmel szemben és csak a „Poroltó”-ban tudott ez alól némiképpen felszabadulni.
Bakkants Béla tehát hatvanévesen élte a harmincévesek boldog legényéletét. Esténként a korzón sétálgatott, megvolt még a piros-zöld nagykockás zakója, csak most már sárga inget hordott hozzá és fehér-fekete csíkos propellert. Figyelte a korzón a csajokat, csettintgetett a nyelvével, a férfiak pedig nem bántották, mert Bakkants Bélát mindenki ismerte. Késő este a mi Bélánk hazament, lefeküdt és boldog álmokat látott, melyekben a nők mindegyike az ő lábai előtt hevertek és mindent megadtak volna, ha vele tölthettek volna egy óra hosszát.
Egy holdvilágos, csillagfényes, virágfüttyös, madárillatú estén egyszer csak megszólalt a telefon. A vonal túlsó végén egy búgó, igazi gyerekcsinálásra ösztönző női hang pontban éjfélre találkozóra hívta Bakkants Bélát a szökőkúthoz. Bakkants Bélá még megkérdezte volna, hogy ki beszél, de a sejtelmes, gyerekcsináló hang megszűnt búgni tovább az éterben.
Miután a vonal megszakadt, Bakkants Béla nagyon izgatott lett. Ránézett az órájára és azt látta, hogy harmincöt perc múlva ott kell legyen a szökőkút előtt. Gondosan lekefélte a piros-zöld nagykockás zakóját, propellerét vízszintesre igazította, megszemlélte magát és úgy találta, hogy korához képest igazán jól néz ki, élete korából egy fél évet akár le is tagadhatna. Ez megelégedéssel töltötte el, elindult a szökőkút felé egyenes tartással, piros-zöld kockás zakójának egyediségét külön nagy büszkeséggel kihangsúlyozva. Tíz perc volt még éjfélig és Bakkants Béla türelmetlenül körözött a szökőkút körül. Éjfél elmúlt két perccel, sehol egy búgó szőke hang. Idegesen nézegette az óráját és nem tudta eldönteni, hogy csak a füle káprázik vagy valóban hall valahonnan a közelből bizonyos lányos kuncogásokra jellemző zajokat. Mintha kisegerek cincogtak volna csengettyű-hangon, mintha valakik elfojtott suttogással kommentálták volna az ő nemes várakozását az izgalmas, erotikus hang tulajdonosára. Elhessegette magától ezeket az érzéseket, biztosan csak az izgalom okozza, gondolta.
Éjjel fél egy volt. Mögötte halk nesz, kuncogás, két hosszúhajú, könnyed árnyék libben el a szökőkút mögött úgy, hogy Bakkants Béla szinte nem tudja eldönteni, valóban látja-e az árnyakat vagy csak vizionál. Ettől kezdve megszűnt a kuncogás, az egércsengettyűk halk, sejtelmes muzsikája, Bakkants Béla pedig egy óra múlva csalódottan hazatért a különösre sikeredett éjféli randevúról.
Attól a naptól fogva minden éjfélkor megjelenik a szökőkútnál, hóban, fagyban vagy forró nyáron egyaránt, reménykedve reménykedik abban, hogy a titokzatos telefonáló útjából egyszer eltűnnek az akadályok és megjelenik egy gyönyörű nő, két kezét felé nyújtja, és őt hívja. Ha nem ma, hát holnap.
Holnap biztosan.
Legutóbbi módosítás: 2008.06.07. @ 20:31 :: Nagyajtai Kovács Zsolt