Gerencsér Tanár Úr szürke kis emberkének tartotta magát, s látszólag az is volt. Állandóan egy sötétszürke öltönyt hordott, amely öltöny zakójának gallérja már szamárfülesre pöndörödött a folyamatos használattól, nadrágja pedig kitérdelve, fenekén kifényesedve igyekezett tulajdonosát kiszolgálni addig a jeles napig, amíg Gerencsér Tanár Úr el nem éri a nyugdíjkorhatárt, s a következő nap, mármint nyugdíjas régen kikopott, foltos, ámde igen-igen szeretett kordnadrágját viselheti, akár egész napon át.
Az öltönynadrágnak azonban ezt az időt nem sok esélye volt épségben kivárni, mint ahogy a zakónak sem, ha figyelembe vesszük annak könyöke által mutatott állapotát. Világosszürke, hosszú galléros ingeit naponta váltotta, sok nem volt belőlük, de annak a háromnak a nyakán a figyelmes szemlélő közepes fokú rojtolódást felfedezhetett fel. Öltözékéhez tartozott még egy, az öltönnyel közel azonos korúra becsülhető középszürke-barna csíkos nyakkendő, amit valamikor hajdanában, újkorában kissé csálén kötött meg a Tanár Úr, s azóta is ekképpen viseli, általában, de nem mindig a csomóval az ing gallérja alá csúszva. Barna cipője sarkát enyhén csámpás járása következtében erősen félretaposta, sajátságos járása összefüggésben volt igencsak bütykös lábfejével, minek eredményeképpen a cipő felső része tele volt amorf púpokkal és kitüremkedésekkel. Maga a cipő viszont ezen állapotában is állandóan fényesre volt suvikszolva, mert a Tanár Úr erre különös gondot fordított, mint ahogyan a napi rendszerességgel történő borotválkozásra is.
Állandó felszereléséhez tartozott még fekete keretes olvasószemüvege, amelynek csak a bal szára volt meg, a jobb már akkor is hiányzott, amikor két esztendővel ezelőtt megismertük. Ez azonban nem zavarta a Tanár Urat a szemüveg rendeltetésszerű használatában, sőt, bal kezével állandóan lekapdosta füléről és orráról az ily módon primitív lornyonnak látszó, már-már műemlék jellegű tárgynak számító pápaszemet és azzal élénken gesztikulálva adott hangsúlyt, a történelem egymást követő eseményei logikai összefüggéseinek.
Mi pedig, akkor éppen harmadikos középiskolás diákok különös tisztelettel és figyelemmel hallgattuk a Tanár Úr kiváló készséggel előadott történelemóráit. Szerettünk közbekérdezni az óráján, ezt ő sem bánta, sőt örült neki, mert együttműködésnek vette, azt mondogatta, jó, ha az osztály együtt gondolkodik vele, és gondolkodik azon, amit ő mond. Kérdéseink sokszor nem is kapcsolódtak az adott tananyaghoz, de a Tanár Úr sem feltétlenül ragaszkodott az előírtakhoz. Tizenhat-tizenhét évesen már feltűnt nekünk néhány visszásság az akkori világból, kérdeztünk, a Tanár Úr ilyenkor levette a szemüvegét, és jellegzetes, kicsit fújtatós, fulladós beszédstílusában a következőket mondta:
— Hát khérem, igazz, hogy a mai napnakh nem ez lenne az igazi thémája, de szívesen válaszolokh magukhnakh, ha ez érdekhli magukath. Tehát a dologh lényege…
És a Tanár úr mesélt, mi hallgattuk, s csak egy-két szellemi ágrólszakadt társunk örült annak, hogy a jelzőcsengő véget vetett a tanterven kívüli történelemórának és így aznap is elmaradt a felelés. Szerintünk a Tanár Úr is tudta ezt, de azt is, hogy így sokkal többet tanít nekünk és tanulunk tőle, mint holmi hagyományos feleltetéssel…
1967-et írtunk, március második hetének végén jártunk. Kicsi gyermekkoromban, már nyiladozó értelemmel sokat és figyelmesen, élvezettel hallgattam Apámat, amikor 1848. március 15-ről, a Márciusi Ifjakról, a Pilvax-kávéházról, a ’48-49-es szabadságharcról, annak szellemiségéről mesélt nekem, gyermeki felfogó képességemet messze szem előtt tartva összefüggést magyarázott a nagyszerű esemény, valamint 1956 ősze és a hatvanas évek politikája között. Nem értettem, de megéreztem annak lényegét, hogy egy olyan kiváló nemzeti, történelmi emlékű ünnep kapcsán miért csak néhány helyen és éppen csak érintőlegesen emlékeznek az emberek 1848-ra, a Nemzeti Dalra, s egyáltalán nem értettem, hogy az iskolákban miért nem kellő méltósággal emlékeznek meg erről a napról.
Aznap reggel, mielőtt elindultam az iskolába, Apám a zsebébe nyúlt és elővett onnan egy gyönyörű szép kokárdát.
— Ezt vidd magaddal az iskolába, fiam. Látni fogod, meg fogod érezni, hogy mikor teheted fel. Rajtad múlik, hogy felteszed-e egyáltalán. De ne feledd: magyar vagy!
Apám átszellemült arcát látva kissé zavartan néztem rá, de megnyugodtam, amikor kezével szeretettel megpaskolta a kobakomat.
— Március 15-e van, fiam.
Első óránk volt a történelem. Amikor Gerencsér Tanár Úr megjelent az ajtóban, alig ismertünk rá. Vadonatúj, sötétkék öltönyben feszített, fehér inge vasalt gallérja alatt a nyakkendőjén az élesebb szemű diákok azonnal felismerték a magyar nemzeti színeket, zakója hajtókáján pedig csodálatosan hajtogatott kokárda virított. Ünnepélyes arccal vonult be a terembe, még a hülye, dadogós Taplinger is elhallgatott, pedig annak folyton járt a szája azzal az aktualitással, hogy neki folyamatos beszédgyakorlatokat írt fel az orvos. A dagi Dugics meglepetésében elcsomagolta a harmadik adag reggelijét és tátott szájjal figyelte a Tanár Urat, miután valahogy lenyelte a félbemaradt falatot. Az osztálytermet ünnepi csend töltötte meg, feszült várakozással figyeltük a Tanár Urat.
— Hát khéremszéphen, a mai napon rendhagyó thörténelemóráth thartunk — kezdte Gerencsér Tanár Úr, kezében elmaradhatatlan muzeális értékű pápaszemével, de ezen most senki nem röhögött. — Mint azt magukh is tudjákh, ma március 15-e van. Sokan sokhféleképpen magyarázzákh az 1848-ban e napon thörtént eseményekhet, pedig nincs rajta mit magyaráhzni, csupáncsak a thényeket kellene figyelembe venni és azon kheresztül értékelni e naph jelentőségét. Minden más, ami magyarázat, az a jelenkor hibáit, esetenkénth néphülyítését hivatott elrejteni. A leghjelentősebb kérdés, hogy Nemzeti Ünnepünketh mintegy megtagadva, arra méltó módon való megemlékezéhsre miért nincs lehetőség manaphság?
A Tanár Úr aznapi beszéde mindenkit magával ragadott. A Jánki és a dilis Tornyai kinn felejtették a padon az aznapi órára gondosan előkészített kockás lapra felrajzolt torpedó-játékukat, a kancsi Falus elővette ugyan a borzasztó képregényeit, de beléjük sem nézett, egyedül a vörösképő Kurpicsák feszengett, vakarózott, krákogott az óra elején, de hamar kapott egyet a háta mögött ülő, általunk Viasznak becézett Windischtől egy vonalzóval a fejére, így hát ő is csendben maradt. Az alatta a negyven perc alatt, mialatt a Tanár Úr beszélt, sokkal többet megtudtunk és megértettünk az 1848-1967 (különös tekintettel az 1960-as évekre) közötti időszak történelméről, a történések összefüggéseiről, mint addigi minden történelemkönyveinkből — beleértve az általános iskolait is — összesen. Az óra végén a Tanár Úr összeszedte könyveit, az osztálynaplót, megköszönte figyelmünket és fáradtan kicsoszogott a teremből.
Nehezen tértünk magunkhoz óra után. Az Ágai olyan mértékű késéssel kezdte volna nevelő célzattal verni a lökött Kisst, hogy az már célját el nem érte volna, a folyton vigyorgó Bakonyi pedig ezúttal nem szórta ki a stréber Laczkovics táskájának tartalmát a földre, mint később elmondta, kegyeleti okok miatt. Én kiálltam a katedrára, elővettem zsebemből a kokárdámat és kitőztem a szívem fölé. Egy másodpercig, ha lehet, még nagyobb lett a csend, majd mellém állt a vonalzós Windisch, és ő is kitőzött egy kokárdát a köpenyére. Példánkat nagyon sokan követték, egyedül a vörösképű Kurpicsák ódalgott ki az ajtón, halaszthatatlan pisilési kényszerre hivatkozva.
A következő óránk anyagismeret volt, Boross tanár úr igencsak elégedetten nézett végig a „kokárdás osztály”-on, közben feltűnően addig izgett-mozgott székén, míg mindenki észre nem vette az egyébként is jól látható piros-fehér-zöld színekben játszó nyakkendőjét.
A következő szünetben az Ágai feltétlenül be akarta pótolni az elmaradt verést a lökött Kissel szemben, ami talán már a lökött Kissnek is hiányzott, Bakonyi pedig vigyorogva kereste a Laczkovicsot, annak táskája ügyében, amikor megpillantottunk egy kisebb, egész pontosan négy főből álló csoportot az aulában. Szürke, bő felöltőjében, fedetlen fejjel Gerencsér Tanár Urat láttuk, amint két ballonkabátos ember, akik kalapjukat mélyen a szemükbe húzva viselték, közrefogja. Egy harmadik, szintén ugyanilyen feltűnés nélküli öltözetet viselő pacák a Tanár Úr mögött állt, majd elindult a menet a kijárat felé. Megdöbbenésünktől hang nem jött ki a torkunkon, a vörösfejű Kurpicsák elszaladt a klotyóra hányni, majd hazakéredzkedett, súlyos gyomorrontására való tekintettel.
Gerencsér Tanár Úr felől egy hétig nem érkezett semmilyen hír. Osztályfőnöktől, igazgatótól, Jozef bácsitól, a pedellustól is hiába érdeklődtünk, senki nem tudott semmit. Kurpicsák már másnapra felgyógyult hányásilag, de feltűnően került mindenkit, óraközi szünetekben egyedül ténfergett az udvaron, ámde mert nem hiányzott senkinek, nem is nagyon törődtünk vele.
A március 21-i ünnepélyre összeterelték az ötszáz diákot az iskola udvarára, az igazgató úr szép beszédet készült mondani, a baj csak az volt, hogy mire egy osztályt összefogdostak és sorbaállítottak a tanár urak, addig másik három a szélrózsa minden irányába szétszéledt. Amikor úgy három osztály már végre összeállt, akkorra meg vége lett a szünetnek, mi pedig szorgalmas diákok lévén siettünk befelé tanórára, mert hát végül is tanulni járunk ide, nemde, tanár úr? Botrányosnak kikiáltott viselkedésünkért minden egyes osztály minden egyes diákja intőt kapott, még a vörösarcú Kurpicsák is, pedig ő szólt, hogy ő kérem végig ott volt, neki ez nem jár, és majd jól megmondja. Ekkor kapott egyet hátulról a Viasztól, ezért jobbnak látta elhallgatni, így csak később tudtuk meg, hogy kinek mit mondott volna meg.
A következő napon az első órát megtartani megjelent Gerencsér Tanár Úr. Amikor megláttuk, kis híján üdvrivalgásban törtünk ki, de fegyelmeztük magunkat és csak fülig érő vigyorunk jelezte az örömöt és megkönnyebbülést, hogy újra közöttünk van. A megszokott, elnyűtt szürke öltönye az eddig megszokottnál is jobban lötyögött rajta, szeme karikás, de tekintete csillogó, arca beesett, de frissen borotvált volt. Boldogan nézett végig rajtunk, egyenként, és amikor a vörösképű Kurpicsákhoz ért, az szegény nem bírta tovább, kiszaladt a teremből, és egy pár napig otthon maradt.
A Tanár Úr kivételesen nem vette le egyszáras szemüvegét az orráról, elnézett fölötte, majd mutatóujját fölemelve azt mondta:
— Hát khérem, tudjákh nem az a baj, hogy nem vagyunkh egy véleményen, és hogy nem azonosh a világnézetünkh. Hanem, khérem, hogy ezt egyesekh nem vállalják fel nyíltanh, inkhább hátulról, orvul thámadnak. Ez ellen nehéz… Ne feledjékh, khérem. Az életben magukh is sokszor fognakh harcot vívni, tegyék ezt mindig szemthől szembe, igaz emberhez mélthóan. Ezt a fiatalembert pedig ne bántsákh, khérem. Ő még nem tehet róla, s hiszem, hogy rendes emberré válikh. Megígérik? Akkhor jó. A mai óránkh anyaga…
Kurpicsák nem jött el soha egyetlen érettségi találkozóra sem, Gerencsér Tanár úr mindig megjelent.
Évekkel később, amikor az egész osztály az ország minden pontjából összegyűlt a Tanár Úr temetésére, vagy húsz méterre mögöttünk, nem messze a temető kapujánál megláttuk őt, de nem jött oda hozzánk, mi sem mentünk hozzá. A szertartás végén, már kifelé menet láttuk, hogy egyedül, kezében egy csokor virággal elindult a sír felé, odaérve letérdelt, és még akkor is ebben a helyzetben volt, amikor mi elhagytuk a temetőt.
Legutóbbi módosítás: 2008.06.13. @ 06:54 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
