Egyre kevésbé létezett a nagy egyéniség számára bezártság. Valahogy mindig sikerült lenyitnia a kilincset, kilógnia a kisajtón. Néha órákra eltűnt. Egy hosszabb távolléte után vérző mellső lábbal tért vissza. Állatorvos operált ki a mancsából egy sörétet.
— Hol jártál te, szegény kis kutyám? — becézgette, ápolta a fájó lábát féltő, hálásan engedelmes, bánatos szemű, hatalmas házőrzőt a fiatalasszony. — Öntörvényű vagy, az a baj.
Régebben az elszemtelenedett verebeket légpuskával lövöldöző Miklós lábánál állt figyelmesen az eb, leste ő is a csivitelő siserehadat, ahogy a szomszéd épület náddal fedett ereszét rongálták. A balesetét követően azonban a fegyvert tartó gazdira rávicsorgott Bodri, és ahányszor előkerült a légpuska, remegve eltűnt a legrejtettebb zugban. Halálos ellenségét látta a „durranó botban”.
Szívesen szegődött asszonya mellé, főleg akkor, ha annak a Sión túlra, messzebb kellett mennie az úttalan úton. Ezt őkutyaságának megtiltani nem is lehetett. Ügyet sem vetett a kihalt területen néha felbukkanó járókelőkre, csak kocogott pár méterrel Flóra előtt lógó nyelvvel, mint egy felderítő testőr.
A Sió-hídra érve, Tóti puszta felől egyszer egy asszony közeledett feléjük és hirtelen megtorpanva kiáltott rá a kutyára:
— Nono! Jaj, hová mész megint, te-te… te tojásos?
Ekkor derült ki, hogy Bodri a közeli kis településre, Tótiba járt tojást rabolni. Belopakodott az udvarokba, pajtákba, jó érzékkel talált rá a keltetőkre, a kötelességtudó kotlóst heves tiltakozása ellenére óvatosan leemelte a fészekaljáról és szép komótosan elfogyasztotta a meleg tojásokat.
Egy ilyen alkalommal lőtte lábon a ház és keltető gazdája, de azóta nem járt ott a tolvaj. A hídon való találkozás volt az első személyazonosítása, amit addig csak gyanítani tudtak a tótiak.
Érett a rabság kiérdemelése, mivel ezzel egy újabb rossz szokására derült fény.
Amitől a legjobban rettegett Bodri, azt helyezte kilátásba a gazdi. – Kifutót kell készíteni, kaputól az udvar végéig, magasan kifeszített drótról lógó, könnyű láncot, amit a nyakörvéhez lehet csatolni. Mert neki nem számított többé akadálynak a kerítés és csukott ajtó.
Ahogy teljes gőzzel üzemelni kezdett a malom, megtörtént az első nagyobb baj. Az ütemes kocogással érkező kocsik elé mind gyakrabban rohant ki, és a lovak orrát kapkodva, előttük ugrált, míg azok teljesen meg nem vadultak. Az utca végéig nem engedett ebből az őrjöngésből, és nem hallott meg semmi tiltó szót. Úgy érkezett vissza a ház elé, körbe pillantgatva, lihegve, mint aki azt dünnyögi: — Adok én nektek itt mászkálni!
Ekkor került zár a kapura.
Ám ahogy felhangzott a kocsi kerekeinek jellegzetes zaja, Bodri nagy lendülettel iramodva ugrott, repült át a kapu tetején és már táncolt is a lovak előtt, mint annak előtte. Egyszer aztán annak a kocsisnak a lovait bokrosította meg, akinek olyan rövid lábai voltak, hogy nem értek le a saroglyáig, bizonytalan súlyponttal ült, alá kellett támasztania magát. Megvadult lovai akkorát iramodtak, hogy a bakról hanyatt esett az egyensúlyát vesztett ember, és a száguldó kocsi fenekén, hátán vergődve ért haza, az utat jól ismerő lovainak köszönhetően.
Beérkezett az első feljelentés, nyomában a pénzbírság és felszólítás: „Vagy megkötik, vagy elaltatják…” — amire józanésszel már számíthatott Miklós.
Bodri megkapta a láncot. Ettől kezdve azonban nem fogadott el ételt. Feküdt, a bánattól nehéz fejét két mellső lábára fektetve, ritkán szólalt meg rekedt basszusa, ha megszokásból jelezte a jövevényt, csak búsan pislogott, amikor Öcsike lekuporodott mellé.
Miklós minden kuncsaftja arról beszélt már az üzletben, hogy a család kedvence el fog pusztulni, ha sürgősen ki nem találnak valamit. Akkor jött Domokos sógor ötlete.
— Kimentem a tanyára, ahol a juhászok élnek. Befogadnák Bodrit.
Na, lett erre nagy sírás-rívás! Öcsike toporzékolt, anyuka csendesen kitörölt egy könnyet, apuka nagyon szomorúan megmagyarázta, hogy mégsincs más kiút, ha életben akarják tartani. Jött a juhász és elvezette a búskomor, gyönyörű állatot a gyűlölt szíjra kötve.
Vacsoraasztalnál ült a család, amikor mély, öblös basszusán beköszönt Bodri. Mindenki ugrott és rohant őt üdvözölni. Bundája gubancosan sárga-szürkén lógott, lesoványodott, de boldogan nyalta képen Öcsikét, csókolt kezet Flórának. Miklós vizet töltött az elárvult edénybe, mamika finom falatokkal szaladt hozzá.
Pár napig tartott a teljes, de csalóka öröm. Bodri maga volt a boldog nyugalom. Bundája megszabadult a sárcsimbókoktól, bogáncsoktól, felfrissítette az olló és gereblyének is beillő fésű, de a lavórt élénk morgással utasította el. Aztán vészjóslóan hallatszott be az utcáról egy ismert zaj, amire a kutya felemelte a fejét és a kényeztető jólétet feledve iramodott és repült ki a kapu felett, egyenesen a poroszkáló lovak elé.
Reggel megjelent a juhász, Bodri hiába bújt előle. Másnap azonban ismét beállított a család kedvence.
— Nem én akarom, de meg kell kösselek…— mondta a gazdi, és nem tudni, kinek fájt jobban.
Jött a lánc, vele a búskomorság.
Háromszor ismétlődött meg ugyanez, de többé nem jött érte a juhász, Miklósnak kellett „hazavinnie” a csavargót. Ez nem embernek való szívfájdalom, de mit lehetett tenni!? Az utolsó alkalommal Miklós felemelte a légpuskát és a hűséges szemeket kerülve ráfogta a kutyára, hogy így űzze el. Bodri elboruló szemmel nézett a rettegett fegyverre. Mindketten remegve álltak.
Aztán hasa alá behúzta a dús, máskor oly vígan lengetett farkát és kimondhatatlan bánattal a tekintetében, lógó fejjel megfordult, kikullogott a kapun. Egyszer még visszanézett.
— Menj innét! Menj! — kellett hallania.
*
Miklós bámult maga elé a gőzölgő étel felett, eltolta a tányért. Valahogy senki nem volt éhes aznap. Nem néztek egymásra a háziak.
Éjszakánként füleltek, a kedves, örömködő mélybarna baritont, vagy fenyegető öblös basszust vélték hallani. Többé nem hallhatták, csak a képzeletük idézte gyakran…
A kuncsaftok hozták a hírt: Bodri csavargó lett, kezelhetetlen, napokig eltekergett. Végül a csősz veszélyes, kóborló vadállatnak vélte az éjszakában, és lelőtte.
A fodrászüzlet falán ott lógott sok-sok éven át az a Mányoki festményről készült reprodukció, melyen Rákóczi búcsúzik nejétől és előttük áll méltósággal a hófehér komondor. Néha elnézegette őket Miklós, és elgondolkodva dünnyögte maga elé:
— Van, aki nem hajlik, de az törik.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:35 :: Pápay Aranka
