Pirkad. A Nap még elő sem dugta a dombok közül ragyogó homlokát. Csak az ég alján világít a vörös-narancs villódzás, valami éppencsak derengő fény. A Sajó még lapos ködpaplan alatt csobog, takaróját ráhúzta a parti ártérre is. Egy ember gyalogol a túlparti legelőn, és innen úgy tetszik, mintha csípőben el lenne fűrészelve, csak felsőteste csúszna lassan a ködjégen. Furcsa látvány. A párapaplan alól parányi tollcsomó dobja fel magát függőleges egyenesen a hajnali égig és énekel, csattog messzehangzón. Egy pacsirta köszönti az új napot, az életadó fényt, a sötétűző, fészekmelengetőt.
Szinte azonnal, fényrobbanás szerűen kel a Nap. Vakító fénypászmáit nem is tőri soká a szemem. Lehunyt szemmel élvezem ki első melegét. A köd gyorsan oszlik, szinte látni, ahogy felszívja az ég. Már csak néhány foszlány marad a fénynemjárta zugokban, folyóparti növényzet között. Vadkacsák kezdenek lobácsolni a vízben. Le-lebukva keresgélnek, szemérmetlen természetességgel mutogatják nekem alfelüket. Hápogva társalognak, megbeszélik, kinek milyen jólesik a reggeli. Okosan ragyogó gombszemükkel vidáman néznek rám. Tudják, hogy biztonságban vannak. Egy ébredő szellő csipkét ver a folyó hátán, aztán kimozgatja magából az éjjeli tespedtséget, fölöttem a nagy, szomorúfűz ágai között kezd bujkálni. Harangozva ide-oda lengeti a gallyakat, ágakat. Ilyen egy főz reggeli fésülködése. Az elsárgult levelek a folyóba piruetteznek, a vízben halgyerekek csipkedik meg őket. Bizonyára labdázgatnak.
Nem is vettem észre, de hangokkal telik meg a part. A megébredt természet ezernyi hangjával: a sokféle madárhangon túl, békák brekegnek, de nem sokáig, mert egy érkező gólya kelepelésére csobogva ugranak fejest a vízbe. Egy vadkacsa gácsér ezen felháborodva hápogni kezd. Ahogy gyerekkoromban tanították, ezt kiáltja:
— Hány zsák árpátok van?
Nem késik a tojók Válasza:
— Csak hat, csak hat.
Közben a túlparti bozótosban veszekszik, verekszik, össze-vissza ugrál egy verébcsapat. Jó nagy kalamajkát csapnak. Fölöttük egy kiálló ágon öreg verébfi rikkantja el magát:
— Csitt, csitt!
Csuri népe — ahogy Fekete István nevezte őket — azonnal elhalkul, és eggyé válik a bokrokkal.
Felnézek a magaspartra. Régi osztálytársam közeledik. Jobb vállán kasza, bal kezében nagyobb szatyrot lenget. Meglát, hirtelen megáll. Köszönés helyett rámkérdez:
— Horgászol?
A megszólításra felállok. Magam elé nézek, a feltűnően hosszú horgászbotra, hátizsákra, szerterakott felszerelésre, majd így felelek:
— Nem, nem horgászok. Most heggesztek neked pulóvert karácsonyra oxigénnel, miközben boldogsággal töltenek el az ilyen helyénvaló kérdések.
Röcögve nevet rám:
— Messziről világít már a koponyád, öreg, de nem változol.
Óvatosan csúszik le hozzám a meredek partoldalon. Köszönünk, kezet fogunk. Magam mellé mutatok:
— Parancsolj, foglalj helyet a páholyomban!
Mindketten letelepszünk a csontszáraz göröngyökre.
— Miféle páholy ez? — kérdi szuszogva.
— Én, barátom eddig páholyból néztem a „Természet Ébredése” című megkapó művet. Ne izgulj, a második felvonást még nem késted le.
— Nem késtem le az elsőt sem — mosolyog. — De nekem csak állóhely jutott. Egy kis füvet akarok kaszálni a nyulaknak. Aztán volt-e kapásod?
— Kapás nincs. De nem is az a fontos — válaszolom és tudom, hogy megérti.
— Igazad van — bólogat.
Azután nagyot hallgatunk. Nézzük az egyre kékebb égbolton köröző ölyvpárt, a habosfehér felhőket, a megújuló szélben fésülködő fákat, a parti nádas egyszerre hajladozó tánccsoportját. Nézzük a fecskék lélegzetelállító légibemutatóit, ahogy egy-egy vizirovarért, vagy pár korty vízért szinte felszántják a folyót, a bukdácsoló vidám kacsákat — egy búbos vöcsök is érkezett közben —, a megfontoltan kimért, előkelőn vadászó gólyát, és élvezzük a Nap melegét, a szél simogatását.
Hirtelen otromba dübörgés csap le az idilli nyugalomra. Érezhetően rezegve mozog a föld. A reggeli gyorsvonat durva kürtölését csattogását dobálják egymásnak a dombok.
Gyermekkori csínytársammal komoran nézünk egymásra. Tudjuk, mindketten egyre gondolunk.
Meddig élvezhetjük még így a természet gyönyörű színjátékát?
Legutóbbi módosítás: 2008.06.10. @ 06:38 :: Placskó Lajos
