Egyre melegebben mosolyog a nap és a patakok pattogva dobják le a hátukat szorító jégpáncélt. A föld, a nap érintésétől felenged, és tisztára mossa arcát a hóból csordult, friss, hideg vízben. Az előbukkanó fűcsomók levelei még ernyedtek, nem bírják ledobni magukról a száradó avart, de harsány zöldjük már a megújulást hirdeti. Az egyre bővizűbb hangos-vidáman csobogó patak partján a barnuló szirmú hóvirágok között martilapu, téltemető bontja sárga virágocskáit. A melegebb részeken már a keltike is emeli lilás virágzatát és áthatóan kék szemeivel bizakodva néz az égre a csillagvirág. A sütkérező bogarak eleinte lomhák, nem járták ki tagjaikból a tél dermedtségét. A legyek is megfontolatlanul zúgnak össze-vissza a levegőben. A madarak begye bizony félre áll, úgy degeszre tömik ilyenkor a kósza rovarokkal.
A tölgyek ágkarjaikat az ég felé emelik, mintha megannyi öreg táltos imádná az életadó Napot, és gyűjtik-gyűjtik a nehezen várt meleget. A rókák elhagyják a kotorékokat, mert a bolhák már sokan vannak és az már túlzás, hogy a málló téli bunda is viszket. A szarvasok, őzek is jócskán dörgölőznek a fák rücskös kérgéhez: kopik a téli szürke csuha. A vaddisznók visító, röfögő élvezettel tocsognak a felpuhult dagonyákban. Huncut malacszemük ragyog az örömtől. A szél is megfordult. Már nem borotvál jeges késével. Délről hozott melegterhétől lomhán, lágyan lebben, és nem követel már, csak kér. A cserfák szíve ettől megenyhül és odaadják utolsó töpörödött-barna leveleiket is, pedig egész télen akaratosan ragaszkodtak hozzájuk. A tavaszi erdőben olyan érzés sétálni, mint Édesanyám ébresztése gyerekkoromban. Puha kezével megsimogatta a fejemet, és meleg hangján csak ennyit mondott:
— Kisfiam!
Nem is kellett több szó, csak az, az egy legyen úgy kiejtve. Hiába volt kint farkasordító hideg, vagy bármilyen zord idő, örömtelivé vált a reggel, mert a szívem meleggel telt meg. Ez volt olyan kedves érzés, mint mikor eljön a tavasz, és a világ megtelik mosolygó szeretettel.
Legutóbbi módosítás: 2008.06.23. @ 15:22 :: Placskó Lajos