Réges-régen, még azel?tt, hogy az els? tábort?z fellobbant volna a keleti sztyeppéken, Kászon, a farkas uralkodott a vadon fölött. Ismerte a végtelen rónaságokat, bejárta az ingoványokat a déli tájakon, s olykor, ha felébredt benne a vágy, hogy új vidékeket lásson, elkalandozott egészen a messzi északra, ahol a végtelen fenyvesek álltak. Minden, a mocsaraktól az erd?kig az ? birodalma volt. Nem követett senkit, s nem engedelmeskedett senkinek, de tisztelte a Földet s az Eget, s nem vetette meg a Világfa egyetlen szülöttét sem. Az útját mégis egyedül járta, éjjel s nappal, télen és nyáron, fagyban és napsütésben. ?volt a vadon szelleme, a magányos farkas.
Egy télen azután, hogy a sztyepp füve megsárgult, s elfeküdt a pusztán, s a látóhatáron hófelh?k kezdtek gyülekezni, Kászon észak felé vette az irányt. Futott hét nap és hét éjjelen át, míg a mancsai egészen el nem süppedtek a hóban, s el nem érte a fekete fenyvesek határát. A magas fákat szél borzolta, s ágaikat lehajtották a vadon szelleme el?tt. A farkas napokig bolyongott a sötét lombok alatt. Egyedül volt, mint minden útján, s éjszakánként, amikor a hold felkapaszkodott a feny?k csúcsa fölé, panaszosan vonított az égre, s hangja messzire visszhangzott a csillagok között.
Egy éjjel aztán, amikor a mély hóban bolyongott az erd?ben, megérezte, hogy valaki közeledik felé a s?r?b?l. Elrejt?zött egy feny? gyökerei között és várt. Abban reménykedett, hogy talán valamilyen vad nyomára akadt, szarvasra, vagy legalábbis nyúlra, s megtöltheti régóta sóvárgó gyomrát.
Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor a fák közötti sz?k tisztásra egy leány lépett el?. Hosszú, hófehér ruhát viselt, fekete hajába belekapott az esti szél. Mezítláb járta a havat, ám léptei alig hagytak nyomot maguk után.
A farkas nem mert mozdulni. Némán figyelte a lányt. Az megállt a tisztáson, lehunyta a szemét, s várt. Csend volt. A karcsú, sápadt alak szinte világított a sötét fák alatt. Ruháját a csillagok fénye ezüstözte meg. A farkas csak ekkor pillantott fel, s látta, hogy a tisztás fölött, a magasban, fényesen ragyog a Tejút.
S akkor elkezd?dött. Az erd? egyszerre elnémult. A szél tovább mozgott a fák között, de hangja a semmibe veszett. A földi hangok megsz?ntek, s zenélni kezdtek a csillagok. Földöntúli dallam ereszkedett a tisztásra, s a leány táncba fogott. Fehér ruhája egészen átvette a csillagok fényét, ragyogott-tündökölt, s csak hosszú, fekete haja vonta olykor fátyol mögé a csillogást. A farkas még mindig nem mozdult.
A csillagok zenéje el?bb er?södni kezdett, növekedett, kivirágzott; azután halkult, lassult, végül elenyészett, elveszett a semmibe az égi magasban. S mire elhallgatott, s a szél ismét dalolni kezdett az ágakon, addigra a lány sem volt sehol. A farkas továbbra sem bújt el? rejtekhelyér?l. Hallgatott, de a szíve vágyakozással telt meg. Újra látni akarta a lányt.
Eljött a következ? este, majd a második, s a harmadik, de a különös tünemény nem bukkant fel újra. Végül a hetedik napon, kés? éjszaka, mikor a Tejút már fényesen ragyogott a tisztás fölött, a lány ismét megjelent. Ahogy a csillagok zenéje felcsendült, táncolni kezdett. Kászon akkor levetette farkasbundáját, s szép ifjú alakjában a lányhoz lépett. Nem szólíthatta meg, hiszen amíg a csillagok dallama szól, néma lesz minden földi hang, de mélyen belenézett a szemébe, s a tekintetük hosszú id?re egybefonódott. A lány szeme zöld volt, olyan zöld, mint a távoli erd?k lombja, amelyen megcsillan a nyári napsugár. Az ifjú szeme pedig barna, mint az ?szi vadon, ami a nyár utolsó romjain ülve még dacol a közelg? téllel.
Így álltak sokáig, s zenéltek fölöttük a csillagok. Azután a lány táncba kezdett, az ifjú pedig átkarolta, s táncoltak együtt az ezüst fényben sokáig. Végül a dallam halkulni kezdett, s mire egészen elnémult, Kászon, a vadon szelleme immár egyedül álldogált a csillagfénnyel megvilágított tisztás közepén, s a szíve reszketett. Attól fogva minden hetedik éjszaka várta a lányt, s együtt táncoltak a Tejút alatt.
A farkas mindent tudni akart a lányról. Faggatta hát a fákat, a szell?t, a patakot, de egyik sem tudott semmit a különös teremtésr?l. Végül megkérdezte a ködöt, amely gyakran tekergett éjszakánként az erd? fölött, s a köd megfelelt a kérdésére:
– A leány, akit láttál, nem más, mint Mereng?, az erd? szelleme. Ám azt, hogy hol él, s miért táncol éjjel a csillagok zenéjére, nem tudja senki sem.
Kászon megköszönte a segítséget a ködnek, de továbbra sem tudta, mitév? legyen. Hiába táncolt a lánnyal minden hetedik éjszaka, mire a csillagok dallama elhallgatott, s végre visszanyerte a hangját, a jelenésnek nyoma veszett, miel?tt még a nevén szólíthatta volna. Amikor azonban hetedjére találkozott a lánnyal, s az égi zene elhalóban volt, valami különös dolog történt. Varjak jöttek, száz meg száz, talán ezer darab, s egyszerre, mint valami felh?, eltakarták a tisztás fölött a csillagos eget. A zene elnémult, a varjak éktelen károgásba kezdtek. A lány felsikoltott, s futásnak eredt a fák között. Az ifjú nem volt rest, magára öltötte a farkasbundát, s a leány nyomába eredt. Alig haladt azonban egy k?hajtásnyira, a fehér ruha fénye máris elt?nt el?le.
A lány szarvasün?vé változott, s mint az árnyék, menekült a varjak el?l, amelyek ott repültek, szorosan a nyomában. A farkas futott, ahogy a lába bírta. Már majdnem megvirradt, amikor maguk mögött hagyva az erd?t, egy hatalmas várhoz értek. A kapu kitárult, a szarvas besurrant, a farkas már csak azt láthatta, ahogy a nagy kapuszárnyak bezárulnak mögötte.
Hetvenhét tornya volt a várnak, magas falai, kerek bástyái, s fölöttük ott károgtak, kiabáltak a varjak. Egyetlen percre sem hallgattak el, ellepték a tet?ket, fel-le szálldostak a tornyok körül. A farkas a kapu el?tt ült. Tudta, hogy a varjak valamiféle gonosz szellemek, s érezte azt is, hogy hangjuk megsebzi a leány lelkét. Mégsem tehetett semmit. Hiába volt a vadon szelleme, a fal magas volt, a kapu er?s, s a varjak az Éghez tartoztak, amely fölött neki nem volt hatalma. Ült hát a kapu el?tt, s semmiért el nem mozdult volna. Napokig várt, s érezte, hogy a lány, odafönt a hetvenhetedik toronyban egyedül van, és sír. A farkas továbbra sem moccant a vár el?l. Valami tompa fájdalmat érzett, s tudta, hogy ez most nem a sokat tapasztalt éhség. A lelke sajgott.
Így érkezett el a hetedik nap. A farkas még mindig nem mozdult el a kapu el?l, s azt remélte, hogy hiába a varjak, a lány majd el?jön, s kimegy a tisztásra, hogy ismét táncoljon a csillagok zenéjére. Éjféltájban aztán a madárzaj elnémult, s a csillagok halk muzsikába fogtak, ám a várban semmi sem mozdult, még világosság sem gyulladt az ablakokban. A dallamok hamar szertefoszlottak, s csak a varjak károgása maradt. Végül eljött a hajnal.
A farkast már er?sen kínozta az éhség, s a lelkére települt szomorúság. Maradék erejét összeszedve talpra állt, s mancsaival megkaparta a vár kapuját. Az hangos nyikordulással kinyílt, s a farkas besurrant. A lány ott állt el?tte, hófehér ruhája ragyogott, fekete haja keretbe foglalta halovány arcát. Csak a szája mosolygott, a szemében végtelen bánat ült, s ahogy elmerült a tekintetében, a farkas reszketett, s érezte, hogy egészen elhagyja az ereje.
A lány azonban megetette, megitatta, s a rózsakertben szállást adott neki. A farkas ebben az alakban nem szólhatott embernyelven, hát csak nézte a lányt szelíden, ahogy odaült mellé a magas rózsabokrok alatt. Most vehette csak szemügyre belülr?l is a várat. A tornyok mindegyike másféle volt, akadtak keskenyebbek, szélesebbek, alacsonyak és magasak, kerek ablakokkal, vagy boltívesekkel, rózsaablakokkal, fiatornyokkal, vagy éppen különös oszlopokkal, borostyánnal futtatott erkéllyel. Az udvaron hatalmas fák n?ttek, alattuk, s törzsükre felfutva mindenütt rózsák. Vörösek, sárgák, fehérek, rózsaszínek.
A farkas hamarosan rájött a virágok titkára. Délutántájt a lány elszundított a bokrok tövében, a magas f?ben, s ahogy álmodni kezdett, a rózsák hirtelen növésnek indultak, hajladoztak, nyúltak az ég felé, s új szirmokat hajtottak. A vadon szelleme ámulva nézte a lányt, s csodálta a növeked? rózsakertet, s csak ekkor jött rá, hogy odakünn, a váron kívül fagyos tél tombol, míg idebent a kertben a nyár legszebb álmai virulnak.
Amíg a lány aludt, a farkas körbejárta a várat. A szobákba nem mert bepillantani, de végigfutott a folyosókon, megnézte az oszlopokat, a termeket, s a szök?kutakat a kert mellett. S közben látta ? is a varjakat. Szinte eltakarták az eget, s sötét árnyékot vontak a rózsakertre. Egy percre sem hallgattak el.
A farkas napokig lakott a lánynál. Megismerte a várat, de biztos volt abban, hogy amit látott, csupán aprócska része annak a kincsnek, amit az erd? szelleme a falak között rejteget. Ám a varjak, azok az átkozott varjak, mindenre árnyékot vetettek. S Mereng? valahogy mindig szomorú volt. Gondoskodott a farkasról, kinn üldögélt vele a kertben, de nem beszélt hozzá, nem kereste a támogatását, nem várt el t?le együttérzést. A farkast ez bántotta kissé, de megértette, hogy a lány mindig egyedül élt a várban, megszokta, hogy nem számíthat sem szánalomra, sem segítségre. Tudta, hogy amíg el nem nyeri a lány bizalmát, semmit sem tehet. Várt hát türelmesen. Így érkezett el a hetedik nap.
A varjak felh?je mögött feljöttek az égre a csillagok. S amikor a Tejút már fényesen ragyogott a tornyok fölött, elkezd?dött megint. A lány éppen kinn ült a farkassal a kertben. A varjak hangja egyszerre megsz?nt, mintha elvágták volna, s a rózsák közt játszó szél is elhallgatott. Újra zenélni kezdtek a csillagok.
A lány el?bb csak lehunyta a szemét, nem akart figyelni a dallamokra. Azután felállt, s ahogy elért egy keskeny foltot, ahol a varjak sötét szárnyán át leért a csillagok fénye, fehér ruhája felragyogott. Táncolni kezdett, lassan, szomorúan, a vadon szelleme pedig nézte-nézte, s nem mert mozdulni. Azután mégis összeszedte a bátorságát, s odalépett a lányhoz.
Mereng? megtorpant, s lehajolt a farkashoz. S akkor végre meglátta a tekintetében ugyanazt a lángot, amit akkor a tisztáson, amikor el?ször néztek egymás szemébe. Kászon pedig ledobta a farkasbundát, s ott álltak együtt a csillagok egyre er?söd? fényében. S mivel nem szólhatott, a vadon szelleme magához vonta, s megcsókolta a lányt a rózsakertben, a zenél? csillagok alatt.
A csók pedig megtörte az átkot, ami az erd? szellemét sújtotta. A varjak megrázkódtak, elszálltak keletre, s nem is tértek vissza soha többé. A csillagok fénye ezüstbe vonta a vár hetvenhét tornyát, s a rózsakert tovább és tovább nyújtózkodott az ég felé. A csillagok zenéje lassan a semmibe veszett, s a szél hangja ismét megszólalt. Kászon és Mereng? azonban még mindig némán álltak s csak néztek egymás szemébe.
Azt mondják, attól fogva a vadon és az erd? szelleme mindig együtt járta a végtelen mérföldeket. Sztyeppéken, ingoványokon, s erd?kön át egy volt az útjuk. Kászon magára öltötte a farkasbundát, kedvese szarvassá vált, s sebesebben szaladtak a szélnél, s a gondolatnál. Máskor emberi alakjukban jártak, erd?kön-mez?kön által, az éjen keresztül. Úgy hírlik, az id?sek még látták ?ket táncolni, valahol kinn, a kopasz dombokon, amikor a szél elhallgatott, s a csillagok dalolni kezdtek.
Legutóbbi módosítás: 2008.06.17. @ 10:13 :: Rusvai Mónika