Ismerek egy sündisznót. A szívem kertjében lakik. Hogyan került oda? Magam sem emlékszem jól. Sokat járt a sün a környékbeli réteken. Mikor arra sétáltam, köszöntünk is egymásnak, mosolyogtunk, aztán ment ki-ki a maga dolgára. Én vissza a kertembe, ? is az almafája alá. Akkoriban úgy gondoltam, kis birodalmam nem hiányol semmit. A rózsabokrok hajtottak, a fák vastagodtak, a füvek nyújtózkodtak az ég felé. Az, hogy egyedül voltam ebben a hatalmas dzsungelben, akkor még nem zavart.
Az id?k azonban változtak. Amikor kiléptem a kertemb?l, a kovácsoltvas kapun túl a világ már egészen vad és idegen volt. Ott, a kerten kívül csak a sünt ismertem. Hegyeket másztunk meg együtt, s láttuk, ahogy a varjak a fejünk fölött köröznek. Egymásra voltunk utalva odakint, mégsem szóltunk, csak jártuk a magunk útját, a másik mellett haladva, mégis külön-külön.
Én akkor még úgy néztem a világot, hogy mindenütt csak a kertemet kerestem, álmaim kósza visszképeit a felh?kben. A sün viszont egészen kicsi és szerény volt, hangját is alig hallottam. Ha rajtam múlik, talán sohasem tudtam volna meg, mi rejlik tüskés bundája mögött. Az élet azonban úgy hozta, hogy egyre több id?t töltöttünk együtt. Utaztunk a világban, láttunk bánatot és örömöt, megnéztük magunknak, mi a szép, s mi a rút.
Végül egy napon arra eszméltem, hogy a sün bent van a kertemben és beszélgetünk. Körülöttünk váram hatalmas falai, a kert vörösl? rózsái, s a jegenyék. Onnantól kezdve gyakran találkoztunk. Eleinte még elbeszéltünk egymás mellett. Ki-ki mondta a maga panaszát, fejtette, bogozta saját élete rakoncátlan fonalát.
Id?vel azonban megtanultunk érdekl?dni a másik véleménye iránt. Addig azt hittem, csak nekem van saját váram, s az én falaim közt zöldell csupán olyan rózsakert, amely álmokból növeszt szirmokat. A sün azonban megtanított arra, hogy saját világa mindenkinek van. Akad, akié díszesebb, másé szerényebb. Van, aki kitárja a kapukat, míg mások vastag falakat emelnek.
Ami tüskés barátomat illeti, ? azt tartotta magáról, hogy más világban él. Kezdetben nem értettem meg, mit jelent ez, mert hiába nyitotta ki az ajtókat, én nem láttam túl a varázsfüggönyön. Mégis megtanultam megbecsülni ?t, s onnantól kezdve nem volt már számomra sem kicsi, sem szürke. Észrevettem, hogy a tüskék rejtekében, a szeme helyén két csillag ragyog.
Lassanként feltárult el?ttem a titka is. Láttam már, hogy az ? útja a naivitás. Szeretettel közeledik a világhoz, a jót jóval, a mosolyt mosollyal viszonozza, s ha bántják, akkor sem üt vissza senkinek. ?csak összegömbölyödik, s folytatja tovább az életet. Tüskéi vannak, de nem harcolni akar velük. Neki ezek olyanok, mint az én várfalaim: mikor nyomasztó lesz, kirekesztik a világot, hogy az a két csillag odabent világítson, s teljes legyen a csend.
Még mindig nem mondhatom, hogy ismerem a sünt. Miként ismerhetné egyik ember a másikat? A kertembe azonban gyakran eljár, s beszélgetünk. Néha ránk is esteledik, a hold felemelkedik a várfalak fölé, mi meg csak ülünk a f?ben, s nevetünk. Amikor elmegy, egy kicsit magamra maradok. Nézem a csillagos eget, s a puszta gondolatomtól szárba szökken a kert, új álmok és gondolatok kezdenek bimbózni a fákon. S tudom, hogy ilyen estéken, mikor a sün hazafelé ballag, a két csillag, amit a szeme helyett hord, sokkal fényesebben ragyog.
A kert azonban nem állhat örökké, s eljön majd a nap, amikor a sün sem jön el többé. Hiszen ? valójában egy királylány. Egyszer majd messzire költözik az ? hercegével, s akkor egyedül maradok a rózsáim között. Kés?bb talán engem is megtalál egy királyfi, s akkor a régi kert egészen kiürül. Ám csillagfényes estéken, amikor a rózsák az ég felé nyúlnak, megint találkozunk majd ott a kertben a sünnel, s kacagunk, s álmodunk…
Legutóbbi módosítás: 2008.06.20. @ 16:14 :: Rusvai Mónika