Az alkonyi hinta, rezgő hálójában
megtorpannak a csipkeszélű felhők,
a búvó nap álmosan himbálja magát,
mezítelen surran a szűzölű sötét előtt.
Indaként kúszik szét az éji világ,
alatta alszik a gömb-lét,
mint fal mellett nyüszítő,
ott felejtett, árva árnyék.
Hozzád kuporodik sóhajom,
melyből éhes lelkem
néha még szabadon felzokog,
testem magadhoz bújtatod,
elrejtesz vadárnyak álnok zajától,
közben én csendben kereslek
hallgatag völgyek ódon illatában.
Kutatlak ott ahol még nem is vagy
a fenn hasadó bíborég mélységében,
a menny burkát szétrepesztő
csillagok újjászületésében.
de most ne szólj,
csitítsd végre álmaim,
ne kérdezd, ne keresd
honnan, miből fogant
a ránk talált szerelem…
Nézd az éjt…
most oly’ kék , oly’ mély,
gyere, tépd le a ruhát lelkemről,
gombold ki előttem pőre álmaid,
engedd magad velem szeretve lenned,
hisz’ egymagam ( már ) félek ebben
az irdatlan nagy sötétségben…
és most ne szólj,
csitítsd inkább álmom,
ne kérdezd, ne keresd
honnan, miből fogant,
ha ránk talált végre …
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:00 :: Szilágyi Hajni - Lumen
