Elrejt?zve tör el? a fényb?l, minden monoton testet átjárva pusztít. Elt?nik a s?r? köd és nincs más csak egy villanás. Egy vakító, fájdalmas villanás. Nem látod az arcodat a tükörben, hisz magadban keresed az el nem múló gyötrelmet.
Futásnak eredsz tested bels? vonalain és nem figyelve a kinti világra, üldözöl egy érzést. Nem találod, és összeomolva fekszel szívedre, láthatatlan kezeddel markolod, és saját szorításodtól kiabálsz, de senki nem hallja keserves kínod. Ered lüktet? végén könyörögsz az ismeretlenhez, de az csak rombol szüntelenül.
Hallod tüd?dben szapora légzésedet, gyomrod összeugrik, és lábadat elkapva húz lefelé. Bordáidban kapaszkodsz, és miközben felnézel, elsuhan el?tted az eddig láthatatlan részed. Mert már benned él és szét szeretne tépni. Azt gondoltad, ha rád talál, reményeket, álmokat sz?hetsz, de remegve döbbentél rá, hogy csak szenvedésed kell, neki abból élteti magát. Már nem halad tovább, benned táplálékra talált és lassan elpusztít, felfal mindent.
Kiesel önmagadból és a tükör el?tt állva, látod szemedben – mely már nem, csillog – lelked és tested pusztítóját.
És ? nem más, mint az oly áhítattal várt úr: A Vágy.
Legutóbbi módosítás: 2008.06.25. @ 06:00 :: Végh Szimonetta
