1. mindig
dór oszlopok árnyai az éjszakák,
fényes ablakok köztük a nappalok.
tétován követem az elmúltak nyomát,
a tárgytalan id?be veszetten ballagok,
hallgatom a kövek közé ékel?dött csendet
figyelem a törékeny, csipkefinom rendet,
ahogy belülr?l támasztja a világ
meg-megújuló, amorf önmagát.
2. éjjel
csókokat hint utamba az álom,
rám fújja könny? virágporát;
ölelni tanít a vetetlen ágyon,
végigringani egy egész óceánt;
nem tudni már, hol állt meg az óra,
nem tudni már, hol is volt a határ,
elhagyom a szikla-valóságot,
innent?l már csak emlék a halál.
3. nappal
színek és zajok kergetik egymást,
az út mentén ?rangyalok a fák;
a lakótelepek vasbeton tömbjei
már jó ideje nem várnak csodát,
csak tartják diszkréten köztünk a falakat,
?rzik a titokban elsúgott szavakat;
emberek hada vonja fel horgonyát.
diadém öleli a város homlokát.
Legutóbbi módosítás: 2008.06.01. @ 11:07 :: Zsákai Lilian