Avi Ben Giora. : Diákszerelem – Második rész

Nyomtatás

– Halló, ki beszél ott?

– Szia, Laci vagyok. Vera, van otthon még valaki? Mert lenne egy–két sürgős mondanivalóm apunak, anyunak.

– Egyedül vagyok még, ebédszünetre ugrottam haza.

– Figyelj, elmondom neked, légy szíves továbbítsd. Úgy terveztük, hogy szombaton indulnánk korán és, ha felváltva vezetünk, akkor estére haza is érnénk.

– Csak te meg Eszter jönnétek? – kérdezte Vera.

– Na, pont ez a lényeg. Az egész család menne, tehát négyen. Anyuékkal tegnap beszéltem, és elmondtam nagyjából mi van, de akkor még nem tudtam se időpontot, se azt, hogy hányan megyünk. Ma reggel beszéltük meg, hogy együtt volna leggazdaságosabb.

– Jó, rendben van, megmondom nekik. Eszter ott van melletted?

– Persze.

– Akkor add már át neki, hagy ismerjem meg legalább a hangját. Képről ismerem, de mielőtt személyesen találkozunk, szeretném hallani.

– Ennek semmi akadálya nővérkém.

– A két lány hosszasan elbeszélgetett, és talán még tovább is beszéltek volna, ha Laci nem figyelmezteti Esztert, hogy vissza kéne menni a kollégiumba, mert hamarosan ott lesz Eszter apja is.

– Na akkor a szombati viszontlátásra. De addig szeretnék még veled beszélni leendő sógornőm, mert remélem segítségemre leszel egy meglepetésben.

– Természetesen Vera. Bármiben, ha tudok, segítek neked, csak mondd.

– Az öcsikém látom, nem bír magával. Hívj vissza majd este, ha tudsz.

– Jó, rendben van, de igaza van Lacinak, apukámmal találkozunk, és már mindjárt fél egy, amikorra megbeszéltük, hogy értünk jön a kolihoz. Akkor este majd hívlak újra.

– Ezt nem gondoltam volna, hogy egy perc alatt ennyire jóba lesztek.

– És miért nem? Olyan típus vagyok, aki nehezen barátkozik?

– Nem, dehogyis, de Vera nem beszél sohasem ennyit.

– Én most akkor a kivétel leszek. Nemsokára úgy is rokonok leszünk.

– Most rohanás, mindjárt fél, és csak a fele cuccom van összepakolva. Nem akarom váratni apádat.

Szinte egyszerre érkeztek a kollégiumhoz.

– Hová rohantok, lekéstek valamiről?

– Á, dehogy. Itt voltunk a postán, mert „röviden“ hazaszóltunk még, ami hosszúra sikerült, és nem akartuk, hogy várni kelljen ránk.

– És mi a helyzet?

– Szombatra várnak minket, megbeszéltem a nővéremmel. De Eszter megígérte, hogy este visszahívja, mert pillanatok alatt összebarátkoztak..

 – Akkor menjetek fel és kezdjünk pakolni. Én lent maradok az autónál, ti lehordozzátok.

Majd egy óra múlva, végül is minden befért az autóba. Laci irt egy levelet Kálmánnak, hogy nem megy el búcsúzás nélkül, elvégre elég sokáig együtt laktak.

– Elég sok a holmid Lacikám!

– Jaj, Sanyi bácsi, ez az évek alatt gyűlt így össze, de ne tessék gondban lenni, csak a két bőröndöt visszük magunkkal szombaton, a többit majd betelepítem Eszterhez ideiglenesen.

– Semmi gond. Én úgysem akarok sok holmit vinni, a két hölgyet meg majd győzd meg, hogy nem évekre utaznak, nem kell egy egész szekrényt bepakolni. Illetve Eszter az ugye más lesz, de remélem, még nem rablod el tőlünk.

– Persze, hiszen nem egyik napról a másikra fognak menni a dolgok.

Közben beesteledett.

Eszter és Laci indultak telefonálni.

– Kapjál magadra még valamit, ne csak ebben a tréningruhában gyere le.

– Miért, megyünk még valahova?

– Hát, ha akarsz. De nekem nincsen sok kedvem, meg különben is megyek vissza aludni a koleszba.

– Bolond vagy? Itt alszol nálunk, már velem a szobámban.

– És a szüleid mit szólnak majd hozzá?

– Jaj, miért vagy ilyen? Mióta járunk együtt már? Lassan több mint négy éve. Csak nem gondolod, hogy a szüleim maradiak és azt hiszik, hogy hétvégenként, amikor nálad voltam a koliban csak pusztán a ZH–ra meg más egyébre készültünk? Tiszta sor, tudták, hogy ennél sokkal többről van szó.

– Jó, jó, de akkor is. Még soha nem aludtam nálatok. Nekem teljesen szokatlan, hogy a szüleid a másik szobában nézik a tévét, vagy tudom is én.

– Mit sustorogtok gyerekek, szabadna megtudnunk?

– Semmi titkosat, csak le kell mennünk még telefonálni Laci nővérének, mert megígértem neki. És Laci meg a szobatársát is fel akarja hívni, Kálmánt, akivel együtt lakott.

– És nincsen itthon elég telefon? Ott a vezetékes, vagy anyád, vagy az én mobilom. De neked is van kislányom mobilod, ha jól tudom. Vagy valami olyat akartok megbeszélni, ami nem ránk tartozik?

– Dehogyis apu, csak hát ismersz, hogy én nem nézem az órát, hogy mennyit beszélek, és még is csak külföldi hívásnak számit hiába van a szomszédban.

– Ne kicsinyeskedjetek. Menjetek, ott a telefon és beszéljetek, akivel kell.

– Még valami kedves szüleim! Csak annyi, hogy ugye itt aludhat Laci velem?

– Termeszétesen. Miért menne vissza a kollégiumba?

– Tetszenek tudni, nekem ez olyan fura… Nálunk Erdélyben addig nem aludhat a fiú a lányos házban, amíg nem házasok. A lány, ha kimarad, az már nem probléma, habár vannak helyek, ahol a szülők rosszallásuknak adnak hangot, szóval tetszenek érteni, és ez nekem kellemetlen érzés mégiscsak.

– Modern szülők vagyunk, ti meg elvégre felnőttek vagytok. Mondtam a múltkor, hogy költözz ide, szerzek neked munkát is nálunk, ahol én is dolgozom, hogy ne kelljen külföldre mennetek, ahogy tervezitek. De mostmár beszéljetek az ottaniakkal, kérdezzétek meg, hogy mégis hány órára kell megérkeznünk, mert gondolom, valami előkészületek azért lesznek már?

– Ó Sanyi bácsi, nálunk 24 órás szolgálat van. Ha valaki az éjszaka közepén zörget be a portánkra, akkor sem lesz elküldve.

 – Jó, de hát nem illik úgy beállítani első alkalomkor valahová, hogy ne legyen megbeszélve egy körülbelüli időpont.

– Kár ezzel foglalkozni Sanyi bácsi, mert ki tudja, a határon mennyi ideig kell várnunk. Ne mondjunk semmi pontosat, érkezünk ahogy lehet, nehogy idegeskedés legyen a vége.

– Egyet értek veled fiam, igazad van. Azt mégis mondd meg, hogy semmi traktát ne készítsenek.

Vera és Eszter hosszasan beszélgettek valami nagy titokról, Eszter megkérte Lacit, hogyne hallgatózzon.

– Na milyen nagy titkot beszéltél meg az én kedves nővéremmel?

– Majd megtudod időben.

– Ejnye, de titkolózol. Ne félj, nem mondom meg neki, hogy elmondtad.

– Akkor sem mondhatom el. Megígértem neki.

– Na jó. Akkor várok a soromra.

– Jól teszed. És most akkor hívd Kálmánt.

– Szerinted nem kéne elhívni az esküvőnkre? Mégiscsak négy évet együtt laktunk. Ugyan már, miért ne lehetne ott?

– Nyugodtan hívjad meg, én is gondoltam erre. Csak azt nem tudom, hogy az évfolyamtársak meg a tanárok közül nem lenne–e illendő meghívni néhány embert.

– Nem tudom, de Kálmán Műszakis, amúgy is honnét tudnák meg, hogy őt elhívtuk, másokat meg nem? Mert tudom, hogy ezen filózol, hogyha megtudják az évfolyamtársaink, begőzölnek és megsértődnek.

– Pontosan, de hát hová sietünk. Van még időnk, a diplomaosztóig úgyis meggondoljuk.

Laci gyorsan elintézte Kálmánt. Megbeszélték, hogyha visszajöttek Erdélyből, akkor megkeresik.

*

Észrevétlenül elérkezett a hétvége. El voltak foglalva egymással, meg tervezgetéseikkel. Szombat hajnalban már ők voltak az elsők, akik felkeltek. A szülök még aludtak.

– Csináljunk először reggelit, és utána ébresszük fel őket.

– Eszterkém, annak ellenére, hogy már félig meddig itt lakom, nem ismerem a konyhátokat, úgy hogy aranyos vagy, hogy megtisztelsz a reggeli készítéssel, de itt most te fogsz reggelit készíteni. Én addig becsörtetek a fürdőszobába.

– Ah, ah. Nem uram! Maga velem fog most reggelit készíteni. Az–az együtt csináljuk. Te készíted a kávét, mert abban mester vagy, és úgysem ismerik még a Milka–csokis kávét. Én meg addig készítem a többit. Sőt még útravalót is.

– Jó rendben. De légy szíves mondd, a kellékeket hol találom.

– Nyúljál csak be a frigóba és vegyed ki, amiket találsz. Ez nem szegény szekrény, mint a koliban, nem kell lemenni a kisközértbe.

Elég fürgék voltak, mert mire minden kint volt az asztalon megjelent a konyhaajtóban Eszter apja.

– Mi van, nem tudtatok aludni? Pedig hosszú lesz a mai nap. Megyek felköltöm “anyátokat” is.

– Uraságod most galoppozzon be a fürdőszobába, mert különben anyám fogja lefoglalni. Itt a nők kezdik a szépítkezést.

– Ja, ha úgy van, akkor ráérek. Majd utánatok.

– Na te kis huncfut, ugye, hogy azért volt az előbb sürgős, hogy ne kelljen segítened.

– Most mit hülyéskedsz velem? Hagytalak én valaha is egyedül bármit is csinálni?

– Remélem is, hogy ezután sem fogsz.

– Mi az nem aludtatok éjszaka lányom, itt tébláboltatok? – Nem anyu, most csináltuk meg az egészet. Tessék, üljetek le ti is.

Reggeli után, mint a felbolydult méhkas, olyan lett minden. A férfiak pakoltak az autóba, anya és lánya meg rendelkezett. Hiába tervezték, hogy hétkor már úton lesznek, majdnem nyolc volt mire elindultak.

Anya az úton kicsit aggodalmaskodott, hogy mindent elzártak–, bezártak–e, nehogy romokra érkezzenek haza, de megnyugtatta férje, hogy van biztosítás mindenre, különben is már mindegy.

Debrecenig elég jó iramban tudtak haladni, de amint közeledtek a városhoz, egyre sűrűsödött a forgalom.

– Szerintem álljunk meg, és együk meg a szendvicseket, amiket bekészítettetek. Aztán meg cserélünk a volánnál is. Laci átveszed, vagy Eszter vegye át?

– A határig tapossa Eszter. Utána végig én vezetek, mert a határ után jobban ismerem a terepet, és tudok kis mellékutakat, hogy lerövidítsem a távot.

Majdnem két óra volt mire elérték a Nagylaki átkelőt.

– Te jó Isten itt mindig ennyien vannak? – aggodalmaskodott Eszter. – Mikor kerül majd ránk a sor?

– Ha kis szerencsénk van, akkor pár óra. Én egyszer télen jöttem, fél napot állomásoztunk az autóban. Majd meg fagytunk, mert hát a benzin már akkor is drága volt, és nem akartunk egész idő alatt fűteni.

– Még szerencse, hogy most nincsen tél, de meleg az annál inkább.

Nagyon lassan araszoltak előre.

– Én kiszállok – mondta Sanyi bácsi –, hozok valami inni valót. Csak van valami csehó, vagy határétterem erre.

– Felesleges Sanyi bácsi, ez még egy elmaradott régió. Minden van az égadta világon, csak tripla áron. Ez itt a Csalló–köz.

 – Már, hogy lenne itt? Az egészen másik részén van az országnak, és már az sem Magyarország.

– Én nem is arra értettem, hanem, hogy itt úgy csalnak, ahogy nem szégyellnek. Egy sima Cóláért a tripla árat kérik, mint másutt. Tudják, hogy ők az egyedüliek a környéken, ergo annyit kérhetnek, amennyit nem akarnak.

– Itt a határőrök orra előtt?

– Ezek nem törődnek velük. Különben is kundék ők is. És ha valamelyiknek nem tetszik, az hamar szomjan vagy éhen hal. Egyszerűen nem szolgálják ki. Mehet máshová.

– De hisz ez teljesen törvénytelen, tiszta maffia módszerek.

– Így igaz, de közeledünk a keleti régiókhoz.

Hat óra után értek át a határon.

– Na latja Sanyi bácsi, milyen jó, hogy nem mondtunk időpontot az érkezésünkről? Most izgulnának, és nem győznének ránk telefonálni. De jut eszembe, a következő falunál van egy benzinkút, amúgy is kell tankolni, onnét majd beszólunk, hogy közeledünk már.

*

– Szervusztok. Nemrégen vergődtünk át. A neheze az most jön, tudom, de igyekszünk majd. Ha lent leszünk az emelkedő aljánál, akkor onnét szólok még mobilon, nem kell felvenni csak annyit jelent, hogy húsz perc és ott vagyunk.

– De Laci te hogy képzeled? – csodálkozott az apja. – Most van este hat, mire leérsz az út

aljára, lesz olyan éjfél is. – Apuka nem mondok időt, csak azt, hogy megyünk, igyekszünk. De ismerem a járást, majd rövidítek is, ahogy régen. Sepsiszentgyörgy nem a világ végén van.

– Fiam ne komplikáld a dolgot, gyertek a rendes úton. Nehogy úgy járjál, mint amikor a barátaiddal, friss jogosítvánnyal lementetek Marosvásárhelyre, aztán a szántóban beragadt az a mesebeli Dácia.

– Na, az akkor volt, és most nem Dáciaval megyünk, hanem Opellal, ami kicsit többet is bír.

– Fiam, én csak szóltam. Ha helyedben lennék, akkor úgy, ahogy vagyok, megszállnék valami hotelban, és reggel folytatnám.

– És milyen hotelba menjünk, megmondanád? Ha lenne valami ismerős a környéken, akinek a házában meghúzódhatnánk, még azt mondom, jó. De ezekben a régi típusú, a Conduktor által építetett népi szállókban! Kösz nem, ahol húsz emberre jut egy vécé meg egy tus.

– Na jó, ahogy gondolod. De ha vihar tör ki, le ne menj a földutakra, mert akkor tudod, hogy sártengerré válik minden, és járhatatlan.

Még megbeszéltek egy pár dolgot, aztán Laci rohant vissza az autóhoz.

– Csapjunk a lovak közé – mondta vidáman.

– Lacikám, ha lehet kérni, csak módjával. Nem egy öreg jószág, éppen félidős, de nem szereti, ha nagyon ostorozzák, úgy, hogy főleg hegymenetben ne üssed, vágjad.

– Nem úgy gondoltam én. Ez csak olyan szólás–mondás mifelénk. Vigyázok én reá, hiszen nem is a sajátom.

Úttalan utakat használt Laci, mert ismerte itt a falvakat és a kis földutakat, amik térképeken egyáltalán nem is szerepeltek. Már nem voltak messze, amikor iszonyú viharba kerültek.

– Álljunk félre Laci, és várjuk meg a végét. Én csak Tamási Áron könyveiből ismerem az erdélyi viharokat. Egyszerre félelmetes és gyönyörű is.

– Sanyi bácsi, itt minden más. Még az idő is. Naponta, de minimum kétnaponta, nyáridőben szinte mindennaposak a viharok. Az itteni emberek csak felnéznek, vagy beleszagolnak a levegőbe és tudják, mikor jön a vihar. De jó megállok, mert ilyenkor valóban olyan az út, hogy nem tudja az utazó, hogy szárazföldön, vagy vízen jár–e. Ráadásul ilyenkor gyakoriak a földomlások, fák szoktak kidőlni az amúgy sem széles útra. Ahol most járunk, itt még istenes. Vannak olyan települések, na nem erre, hanem Gyergyó környékén, ahol hasonlóan, mint télen, napokra megszűnik az összekötetés, mert az utak járhatatlanok.

Nem tartott soká a vihar, ahogy jött, úgy el is ment. Az út kezdett emelkedni, és már nem volt könnyű a vezetés.

– Tessenek csak oldalra nézni.

– Mi van arra? Mintha égne valami, pedig mostanáig esett, sőt szakadt az eső.

 – Valószínű, a villám belecsapott egy fenyőbe és az ég ott – magyarázta Laci. – Gyakori az ilyesmi. Tamási is innét merítette a történeteit.

– Gyönyörű még így is.

Az út további része, eseményektől mentes volt, attól eltekintve, hogy majdnem elgázoltak egy őzt. Meg viccelődtek is, hogy elszalasztották a vacsorára valót.

– Milyen nagy szerencse, hogy nem gázoltuk el. Na nem csak azért, mert sajnáltam volna szegényt, meg az autónak sem tett volna jót, de a procedúra. Szerencsére már más időket élünk, nem úgy van, mint, az átkosban, de e téren szerintem semmi sem változott. Ha elgázoltam volna, ki kellett volna hívni a rendőrséget a körzeti vadgazdaság emberét és órák hosszat itt ácsoroghattunk volna, arról nem beszélve, hogy jópár ezer lej büntetést is nyakamba varrtak volna.

Késő éjszaka, majdnem hajnal volt, mire hazaértek.

Csend volt a házban, mindenki aludt.

– Miért nem telefonáltál, ahogy mondtad? – fogadta Laci apja a vendégeket.

– Elfelejtettem teljesen, hogy a nagy kanyar után telefonáljak. Na de elkapott minket a vihar, és kis híján elgázoltam egy őzt is. Szóval kicsit kifáradtam.

– Na jó, mutassad meg a vendégeinknek, hogy hol moshatják le az út porát, aztán én meg segítek behordani a holmikat neked.

A kölcsönös bemutatkozáson pillanatok alatt túl voltak. Szinte úgy, mintha mindig is ismerte volna egymást a két család, csak most valamiért hosszabb idő óta nem látták egymást és most találkoznak. Amilyen csendes volt még félórával ezelőtt a ház, olyan hangos lett pillanatok alatt. Igaz módjával, mert nem akarták a szomszédokat felverni. Úgy is reggel látni fogják a porta előtt az autót, magyar rendszámmal, és itt pillanatok alatt terjed a hír.

– Most csak ilyen kutyafuti estebéd van. Majd holnap, illetve ma, rendesen fogunk enni.

– Ne csináljatok belőlünk gondot. Először is éjszakának idején, nem kell annyit enni. Na meg reggel, majd úgyis töviről–hegyire megbeszélünk mindent. Most menjetek aludni.

Hamarosan ismét csend lett a házban. A fáradtságtól és az izgalomtól mindenki mély álomba merült.

folyt. köv.