Bárányi Ferenc : Boldogság délibábja – 12.

 

12.

 

Zsárko bácsi a falu szélén lakott a temető mellett, ő volt a disznópásztor, pontosabban a fiai és a lányai őrizték a disznókat. Volt vagy öt gyereke, egyik szebb, mint a másik, de mind az öt vörös hajú. Zsárko bottal járt, és soha még senki nem látta cigaretta nélkül a szájában, talán még álmában is szívta. Egyszer megmutatta a lábát Árpádnak, lila volt a lábfeje és fekete a lába nagyujja.

— Zsárko, ez bizony érelzáródás. Már nincs mit tenni, gyorsan le kell vágni!

— Nem engedem.

— El fog rothadni az egész lába, és az borzasztóan fáj. Le kell vágni.

— Nem engedem!

— Akkor legalább adok egy erős fájdalomcsillapítót, hogy ne szenvedjen olyan  nagyon… de inkább vágjuk le!

— Nem engedem! És orvosság se kell. Szenvedni akarok!  Szenvedni, amíg megdöglöm.

Élt még egy darabig rettenetes kínokkal, és tényleg nem vett be semmit. Utolsó szava is az volt, hogy  „szenvedni akarok!”.

Árpád is elment a temetésére, a halott legnagyobb fia ásta meg a sírját.

— Sokat szenvedett szegény — fogott kezet vele az orvos.

— Megérdemelte! — legyintett a vörös hajú legény.

Árpád ismét kiakadt, pont úgy, mint az elején, amikor a szörnyszülöttet elvetélő fiatalasszony azt mondta a rákos apjáról, hogy „Csak szenvedjen, megérdemli!”. A szerbeknél a fiú kezet csókol az apjának és a nagyapjának, és amikor megnősül, a fiatalasszony megmossa az apósa lábát. Akkor ezek miért gyűlölik a saját apjukat?

Erről beszélgetett Sztojákovics bácsival, aki közvetlenül a szövetkezeti bolt mellett lakott, és állandóan az utcára nyíló ablak mögött ült. Fején télen-nyáron fülvédős orosz sapka, szemei vérvörösek, fogai feketén rothadtak, de még tudott egy kicsit magyarul. Sztojákovicsé volt a báziási szőlőhegy, amit most a kollektíva bitorol.

— Ne ítélje el ezeket a fiatalokat, doktor úr! Ha maga tudná, miket csináltak ezek hárman, maga is azt mondaná: megérdemelték a sorsukat, sőt túl keveset szenvedtek.

— Sztojákovics bácsi, hogy mondhat ilyet?!  Ezek is emberek, isten teremtményei.

— Nem doktor úr, ezek nem emberek, a vadállatoknál is aljasabbak voltak. Tudja, mit csináltak? Hát elmondom, most már mind a három halott, különben is mindenki tudja. A háború alatt itt nem volt igazi határ, mint most, aki akart egyszerűen átment Szerbiába és vissza. Amikor Titoék elfoglalták Fehértemplomot, ahol a lakosság zöme német volt, elkezdődött az öldöklés. Minden este kikergették a német öregeket, asszonyokat és gyerekeket a röptérre — mert a férfiak Hitler mellett harcoltak — és egy hosszú árkot ásattak velük. Ez a két sátán, akiket maga sajnál, és egy harmadik, átmentek este, ott kaptak egy veder rumot. Igen, egy veder rumot és egy-egy töltött géppisztolyt, amivel agyonlőtték a szerencsétlen öregeket, asszonyokat és gyerekeket csak azért, mert németek voltak. Másnap jött a következő csoport, akik betemették a hullákat, megásták a saját sírjukat, és aztán őket lőtték le. Ez így ment, amíg ki nem irtották az összes németet Weisskirchenből.

— És ki volt a harmadik?

— Az fölakasztotta magát, de maradt utána két félbolond lány. Már nagyok. Hallottam, hogy a napokban a fiúk leitatták az egyiket, amíg az árokba esett. Aztán felemelték a szoknyáját, lehúzták a bugyiját és…

— Megerőszakolták?!

— Dehogy! Sorra lepisilték és otthagyták.

Árpád arról már hallott, hogy Hoffmannt, az egyetlen németet, aki Néramezőn lakik, elvitték a partizánok  Fehértemplomra, de a nérasolymosi  férfiak valahogy kiszabadították, és addig bújtatták, amíg elmúlt a veszély. Pedig Hoffmann is német, igaz, most már jobban beszél szerbül, mint más nyelveken. Az itteni lakosság önként beállt Titohoz partizánnak  és harcolt a németek ellen, sokan meg is haltak. És mégis.  Egyébként  nem is volt az a szerb polgárháború olyan egyszínű. Árpád azt hitte, minden partizán Tito mellett harcolt.

— A fenéket! — magyarázta Sztojákovics bácsi —, voltak királypárti szabadcsapatok, ezek a németek, de Tito ellen  is harcoltak. Sőt voltak németpárti szerb alakulatok, akik minden más szerb ellen, és horvát partizánok, ezek minden szerb és német ellen harcoltak. Persze  németeket támogató horvátok is akadtak. Borzasztó volt, mert mindenki mindenkit gyilkolt. Végül is Tito győzött az amerikaiak segítségével és mindenkit megbüntetett, aki nem hódolt be neki. Egyébként Tito minden elfogott ellenségét csak a saját nemzetiségű partizánjával végeztetett ki: szerbet a szerbbel, horvátot a horváttal, magyart a magyarral, mert magyar partizánjai is voltak. Ha elfogott egy, mondjuk szerinte bűnös magyart, azt addig cipelte magával megbilincselve, amíg  egy magyar titoista akadt és azzal lövette le. Micsoda demokrácia, mit szól hozzá? Hogy még tarkább legyen a kép, létezett egy olyan mozgalom is, amelyik  ezeknek a Duna menti szerb falvaknak  a Romániától való leszakadását tűzte ki céljául. Tudja, kik voltak ennek a vezetői, tőlünk a faluból? — nevetgélt az öreg szőlősgazda, amitől még jobban látszottak  a fekete fogai — elmondjam, maga is ismeri talán őket?

— Ne, inkább ne mondja! — tette tenyerét a fülére, szemére, majd a szájára Árpád. — Nem akarom tudni!

Vágtatva jött lefelé a lejtőn egy szekér, erős lovak húzták, katona volt a kocsis. Sebesült határőrt hoztak, akinek egy felröppenő jelzőrakéta szétroncsolta az alsó ajkát. A parancsnok is elkísérte.

— Ezt sebészeti osztályra kell vinni, hogy szépen varrják össze.

— Ne, doktor  úr! Ne utalja be, csinálja meg maga. Kérem!…

— Ide figyelj Marin! Mi tegeződünk, elfelejtetted? És miért nem akarod beutaltatni a kiskatonát?

— Mert akkor jelentenem kell az „eseményt” és holt biztos, hogy a főnökeim engem hoznak ki hibásnak. Mi megtanítjuk az  újoncokat, hogy feküdjenek  az oldalukra, amikor a rakétakilövőket ellenőrzik. Ez a buta gyerek moldovai, föléje hajolt és megpiszkálta. Tiszta szerencse, hogy nem verte ki a szemét!

Árpád alaposan  megtisztította benzinnel a füstös roncsolt sebet és már látta is mit kell kimetszenie, és hogyan fogja összevarrni. Szerencsére a fej és arc sebei könnyen gyógyulnak, de nagyon véreznek. Ezt tudta.

— De mit csinálsz ezzel a gyerekkel Marin? Legalább két hétig nem tudja a határt járni.

— Hazaküldöm egy hónapi szabadságra, majd kitalálok valamit.

A moldovai kiskatona jajgatott, amíg beérzéstelenítette, utána  csak  sírt, de jól sikerült a műtét.

— Hát nem leszel egy Jean Marais, de ettől még találsz menyasszonyt magadnak — nyugtatta meg  Kozma doktor.

Azt hitte, senki se tudta meg, mi történt, de pár nap múlva kiderült, hogy mégis. Egy középkorú férfi jött Néramezőről, lekapta a kucsmáját és a homlokára bökött, ahová egy diónyi zsírdaganat nőtt.

— Azt hallottam goszpodine, hogy tud arcot operálni. Ezt kiveszi nekem?

— Ki hát.

— De csinált már ilyet? — Ijedt meg, amikor lejódozta  a homlokát és betakarta a szemeit.

— Ajjaj, sokat — lódított Árpád, mert ez volt az első ilyen operációja, de hála istennek egyszerűen ment.

Ahogy telt-múlt az idő, egyre népszerűbb lett a Kozma házaspár. Sok volt a beteg és nem csak a saját körzetükből, hanem messzebbről is jöttek, ahová közelebb lett volna a bosnyáki rajoni kórház, mégis hozzájuk jártak. Talán azért is, mert a Kozmáék egyre jobban beszéltek szerbül, míg a bosnyáki román orvosok a világért meg nem szólaltak volna a másik nyelvén, pedig több, mint két évszázada egymás mellett élnek a szerbekkel. Olténiából telepedtek erre a vidékre. Meg aztán Kozma doktorék sohase siettek, hagyták beszélni, panaszkodni a beteget, amíg csak akart. Ezért különösen hálásak voltak és általában mindenért. Már annyi csirkéjük volt az udvaron, hogy csak Bábá Káta tudta hány, és persze bor, meg juhtúró, ami itt a mezőn főeledel a szalonna mellett.

Nem voltak gazdagok a szerbek, mert a kollektíva soványan fizetett, a háztáji annál jobban. Nem volt olyan ház, ahol legalább két-három malac ne lett volna és rengeteg lábasjószág. Szorgalmasak voltak. Bábá Kátá egyszer, amikor hazajött a kollektívből, erősen sántított. Kérdi Árpád, mi a baj?

— Semmi, csak kukoricát morzsoltunk és tele van a gumicsizmám maggal.

— Hát miért nem rázta ki?

— Hogyne! Hazahoztam, hogy az én csirkéim egyék meg — és végre kiürítette a bűnös kukoricaszemeket a hátsó udvarra.

Este már villanyoltás előtt lefeküdtek, de még el se aludtak, amikor megzörgették az ablakot. A bakter volt.

— Azt üzeni Szandi, a cigány, hogy azonnal menjen  haza hozzá Néramezőre, ahogy tud.

Árpádban megfagyott a vér, tudta miről van szó. Nem szaladt, rohant. Csika Sztánkohoz és három kilométeren át hajszolta Málát a latyakos úton.

Szándi is einforos házban lakott. A nagykapu nyitva, minden kivilágítva, az  utcán és az udvaron rengeteg ember, mind cigány. Árpád leugrott és utat tört magának, senki nem köszönt neki. Érezte, hogy elkésett. Igen, elkésett, a csecsemő már meghalt.

Benn, a túlfűtött szobában kendő nélküli cigányasszonyok zokogtak és tépték a hajukat. Az anya csókolta a még meleg gyermeki hullát. Amikor Kozma doktor belépett, hirtelen csend lett. Az anya fölállt, közel ment az orvoshoz és az arcába köpött.

Kinn, az einfor alatt mozogni se lehetett a sok cigánytól.

— Majd mi megmutatjuk neked! Ne félj, mert elintézünk! Van egy milicista tiszt rokonunk Bukarestben, az holnap már itt lesz — fenyegetődzött a barna tömeg.

— Hol van Szándi? — kérdezte a doktor.

— Én itt vagyok, maga nem volt itt, amikor kellett volna, pedig mi hívtuk, de nem jött! —  taposta  el a ki tudja hányadik csikket a gyászoló apa.

Szándi magasabb volt, mint Árpád, jól szituált és, ha hivatalosan nem is, de őt tartották a néramezői cigányok főnökének. Megfogta Kozma két vállát és mélyen a szemébe nézett. Árpád arra gondolt, ha most pofon vágja, nem fog ellenkezni, mert igaza van az apának. De nem ez történt. Szándi halkan, de az elnémult csendben jól hallhatóan ezt mondta:

— Maga azt mondja, valamilyen súlyos betegsége lehetett, úgysem tudta volna megmenteni. Elhiszem, hogy így van, de miért nem jött megnézni, amikor hívtuk? Ha ma este látta volna a gyereket, amikor hívtuk, és utána meghal a kicsi, egy szót se szólnék, de így kés marad a szívemben, mert hátha mégse halt volna meg.

— Igaza van Szándi. Hibás vagyok, de higgye el, úgysem tudtam volna segíteni. Én… én vállalom a felelősséget.

— Mit vállal? Azt, hogy feltámasztja!? — visított a cigányasszony.

— Csend legyen!— szólt Szándi, és csend lett. 

— Menjen nyugodtan doktor úr, nem fogom megbosszulni magam.

— Köszönöm Szándi, de higgyék el, ha megnézem, akkor is meghalt volna. Ezt be is fogom bizonyítani, holnap reggel felboncolom a gyereket.

—  Felboncolni, az én fiamat?! — tépte szét mellén a ruháját az asszony, majd  rekedt gyűlölettel rázta meg a doktort.

— Átkozott légy! Kívánom, hogy boncold fel te a saját fiadat!

Málá óvatosan kerülgette a kátyúkat, Árpád úgy érezte, most a legjobb lenne meghalni. Persze az lenne a legkényelmesebb, de sokkal nehezebb élni és minden tettünkért vállalni a felelősséget.

A dolog úgy történt, hogy ma estefelé Zlaticáról hazafelé jövet Néramezőn leintette a gyermek anyja, aki láthatólag akkor jött a boltból.

— Jó hogy találkozunk doktor úr, jöjjön, nézze meg a gyereket, egy kicsit lázas.

— És ez magának most jut eszébe, amikor véletlenül találkozunk? Miért nem ment Nérasolymosra a rendelőbe, a feleségem egész nap ott volt.

— Azt hittem elmúlik.

— Látja, itt a szekéren is van egy beteg gyermek és egy asszony, viszem szülni és én olyan  fáradt vagyok, átfáztam…— panaszkodott Árpád és már készült is kiadni a parancsot Sztánko bácsinak, hogy hajtson a cigányhoz, de felbőszítette, ami ezután történt. A cigányasszony felemelte a monopolos üveget, amit az imént vásárolt és huncutkodva mondta:

— Nem baj semmi, forralunk egy kis pálinkát, attól felmelegszik. Tudom, hogy szereti.

Ha csak mondta volna még hagyján, de mutatta is, hogy emelik a poharat, amikor isznak, mert a cigányok a kimondott szavakat, gyakran kézmozdulatokkal is kifejezik. A két asszony a kocsin hangosan felnevetett, mert tudták, hogy Bitariu doktort rendszerint a büféből kellett beteghez hívni. Úgy látszik, ez az új doktor is ilyen. Kozma nagyon megharagudott és hazahajtatott.

Hát igen, így történt és most már nincs mit tenni, a gyerek halott és Szándinak igaza van, ha úgy hal meg a beteg, hogy előtte látta az orvos, egészen más a helyzet. De így?

Réka már aludt. Árpi bevett két nyugtatót egy nagy pohár pálinkával, pedig nem is szerette a pálinkát, de ettől még szomorúbb lett. Nem ez volt az első halottja, de most bűnösnek érezte magát. Leült, hogy jelentést írjon a rajoni főorvosnak, pontosabban, hogy följelentse önmagát.

Hagyott két sort Rékának, és kiment a szövetkezeti bolt elé, onnan indul reggel ötkor az autóbusz Bosnyák felé. Ócska, rozoga, orosz kocsi, több motorgáz került az utastérbe, mint a kipufogócsőbe és ráadásul a sofőr egyfolytában cigarettázott. Erre más utasok is rágyújtottak. Árpád a zsebkendőjébe hányt.

A főorvosra sokáig kellett várni, csak kilenc után jött be, látszott, hogy már benne is van egy nagy pohárral, mint Árpiban. Nem, Árpiban már nincs, kihányta. Ásítozva hallgatta Kozma doktor teljesen őszinte beszámolóját, amit így fejezett be:

— Kérem, hogy törvényszéki orvos boncolja föl, és ha hibás vagyok, vállalok minden felelősséget.

— És mennyi idős volt az a csecsemő? — harapott ketté egy ásítást sok, túlságosan is sok  aranyfogaival.

— Egyéves és egyhónapos.

— Tehát elmúlt egyéves? Akkor nincs semmi baj, ez nem csecsemőhalandóság — dobta vissza Kozma írott jelentését. — És különben is cigány — legyintett és úgy ásított, hogy a szája elé se tette a kezét, betekintést engedett minden aranyfogára elöl, mert hátul nem volt semmi.

Ez a főorvos eredetileg asztalos volt, de jó elvtárs, így elvégeztették vele a „Munkás egyetemet”, azaz kapott egy érettségi bizonyítványt kétévi esti gyorstalpalás után, ahol megtanulta  a Kommunista Kiáltványt és az egyszeregyet. Felvételi nélkül került be az orvosira, azt is elvégezte, mert ő volt a párttitkár.  

— Mit szól ahhoz, milyen szépen lefestettem ezt a padlót?

Tényleg frissen meszeltek, a falak türkizkékre festve, a mennyezet alatt kétarasznyi sávon bájos kislányok, akik az ujjukat szopják, színes nagyszakállú törpék, fejükön légyölő galóca kalappal, vágtató szarvasok a Mikulás szánja előtt stb. Már csak a mozsár és fakanál hiányzott, de tévedés ne essék, ez nem konyha, nem is gyermekszoba, hanem egy orvos irodája, mi több, a Bosnyák rajoni főorvos parancsnoki székhelye.

— Mivel festették le a padlót?

— Valami mezőgazdasági szerrel, amivel a fákat spriccelik — kacsintott a főorvos, mint aki büszke, hogy ő fedezte fel, erre is lehet  használni ezt az anyagot.

— De ez parathion!— szaglászott Árpád.

— Az mi?

— Rovar és gombaölő, nagyon erős méreg. Kontaktméreg.

— Miért lenne kontakt?

— Mert az ember bőrén át is felszívódik, gyakran halálos.

— Halálos az lehet, de ugye milyen szép sárga?

Tényleg szép sárga volt, mint a főorvos fogai, de akkor is méreg!

— Kérem főorvos elvtárs, hívjon egy törvényszéki orvost, hogy felboncolja a gyereket!

— Fölösleges. Elmúlt egyéves, nem kell felboncolni. Nem számít.

— Én akkor is ragaszkodom a boncoláshoz. Tudni akarom, mibe halt meg.

— Hogy miért halt meg?  Hát beteg volt, vagy nem? — és elővett egy fél üveg konyakot. — Igyon velem egy pohárral, ilyenkor reggel jót tesz.

Árpád csak belenyalintott, máris hányinger gyötörte. Az át nem aludt éjszaka, autóbuszbűz, itt a parathion petróleumos szaga és ráadásul ez a konyak…

 

A rajonban nem volt törvényszéki orvos, csak egy megbízott, Ionescu doktor, aki pont olyan kezdő volt, mint Kozmáék, és pont annyit értett a törvényszéki orvostanhoz, mint Árpád, de ő volt a meghatalmazott. Együtt mentek Nérasolymosra.

 Ionescu doktor szemüveges, pecsétgyűrűs úri fiú volt, zongorázni is tudott. Magas médiával végzett, mégis idekerült a világ szélére, ő választotta ezt a helyet. Ionescut megdöbbentette, hogy már a falu utolsó háza fölött ott fenyeget a határmegfigyelő bódé és általában a féltve őrzött határ irreális közelsége minden irányból.

 — Te itt akkor szöksz át a szerbekhez, amikor akarsz — nevetett a kollega.

 — De én nem akarok elmenni. Jó itt is, csak az a gyerek ne halt volna meg!

 A cigány házában most is sok volt az ember, a nagyszobában kiterítve az asztalon a halott gyermek, körülötte tucatnyi sárga gyertya égett és egy karvastagságú a fejénél, ami valószínűleg a keresztelőjétől maradt meg. Csend. Senki egy szót se szólt, csak a konyhából hallatszott valami zaj, és amikor kinyílt az ajtó beözönlött a töltött káposzta ide nem illő bűze. Persze a halotti torra készültek.

 — Hol boncoljuk fel?

 — Itt, ahol van — mutatott a nagy  tölgyfa asztalra Szándi, és szerre kifújta a gyertyákat. — De én is itt akarok lenni. Látni akarom, hogy miért halt meg a fiam.

 De Árpád nem akarta látni a halott arcát, ezért letakarta egy törülközővel. Így már egészen más, megszűnik az „ez is ember volt, mint én” ijesztő közelsége a  halálnak, ezentúl csak hulla, amin el kell végezni a boncolást. Némán dolgozott a két fiatal orvos, Szándi cigarettáról cigarettára gyújtott.

 — Gyulladás minden szerven, tüdőn, szívburkon, de legkifejezettebben az agyhártyákon. Agyvelő- és agyhártyagyulladás, masszív vírusos fertőzés, ahogy a népek mondják, grippe.

 — És abban meg kell halni? Én is voltam grippés — vonogatta a vállát Szándi.

 — De maga erős fiatal férfi, ez pedig egy gyenge kisgyerek és az agyára szállt a fertőzés. Az agyvelőgyulladás gyakran halálos, kórházban is — magyarázta Ionescu.

 Szándi komoran körbejárta az ünnepi, most boncasztalt és talán egy kicsit a maga megnyugtatására is kinyögte:

 — Hát, akkor talán jobb is, hogy így történt. Hallottam, hogy az agyvelő betegségei után sokan nem maradnak normálisok. De nagyon fáj. Ez a második gyermekem, aki meghal. Az elsőt elgázolta egy traktor… A feleségem most is terhes, harmadik hónapos. Úristen, miért versz ennyire?! — és végre elsírta magát a nagydarab cigány férfi.

Hazafelé a szekéren Ionescu doktor megdöbbentő dolgokat mondott. Ez már a harmadik hasonló eset, amit ő boncolt, mind a három csecsemőnél agyvelő- és agyhártyagyulladást talált.

— Tudod Árpi, mi okozta a halálukat?

— Hát a vírusos fertőzés.

— Persze, hogy az, pontosabban a gyermekbénulás elleni oltásunk. Azok a kicsi zöld cukorkák, amiket lenyeletünk minden gyermekkel. Még hogy gyengített poliomyelitis-vírus ez a szovjet gyártmányú oltóanyag! Lehet, hogy gyengített a vírus, de nem eléggé gyengített. Érted kollega!?

— Honnan tudod ezt? Vagy csak így gondolod?

— Honnan, honnan… Hát te nem hallgatod Szabad Európát? Bemondta, hogy több halálos megbetegedés volt a szovjet oltóanyag használata után.

Kozma Árpád ledobta magáról a birkaszagú bundát és legszívesebben körültáncolta volna a szekeret, hogy magához ölelje ezt a gyönyörű téli világot. Magához ölelte és arcon csókolta a meglepett Ionescut. Boldog volt, hihetetlenül boldog, mert ezek szerint nem ő a hibás a gyermek haláláért. Boldog, mert felszabadult a lelkiismeretfurdalás kínjaitól, életében talán még sohasem volt ilyen boldog, mint most. És ha nem is ugrott le a szekérről, örömében akkorát rikkantott, hogy akár Fehértemplomon is meghallhatták.

Válaszként az országút menti vastag eperfák egyike, mintha megduplázódott volna a korai sötétben. A fa mellől fegyveres határőr lépett ki, de felismerte Kozma doktort, mehettek tovább.

— Láttad? — magyarázta Ionescunak. — Ez a fele út Nérasolymos és Néramező között, sötétedés után mindig itt áll egy határőr, pontosan ennél a fánál, mert innen alig százméternyire van a határ. Én ezt már jól tudom — csapott Málára a kocsissá avanzsált orvos, és alig várta, hogy megölelje a feleségét és a fiát. Végre most már mer a szemükbe nézni.

Réka forralt borral várta őket, Ferike gügyögéssel, boldogság úszott az asszony és gyermekillatú szobában.

— Hála a jó Istennek, jó, hogy így van! — koccintott Árpi Ionescuval.

— Igen. Hál’istennek mi élünk, de nem jó, hogy így van.

— Miért ne lenne jó?! — töltött újra Árpi, akit most csak a saját visszanyert lelki nyugalma töltött el. — Holnap elmegyek a gyermek temetésre, és elmondom mindenkinek, hogy az a zöld oltóanyag ölte meg Szándi fiát, nem az én hanyagságom.

— Azt te nem fogod elmondani, Árpád! — játszadozott egy fiolával Ionescu az asztalon. — Mert ha elmondod, hogy az oltás miatt halt meg a gyermek, soha többé egyetlen kölyköt be nem fogsz oltani semmi ellen. Így sem hozzák szívesen oltásra a gyermekeket, hátha még azt hallják, pont tőled, az orvostól, hogy attól meg is lehet halni. Gondolj bele!

— Igaza van — szólt hozzá Réka. — Hagyd, hogy higgyenek a népek, amit akarnak, fontos, hogy a te lelkiismereted tiszta.

— Meg aztán mi lesz, ha elmondod, hogy a dicsőséges nagy Szovjetunió gyártotta ezt az egyáltalán nem veszélytelen oltóanyagot, amiért ma boncoltunk. Mit fog szólni ehhez a nagy tudású rajoni főorvosunk, aki már megkapta a második oltáshoz is az oltóanyagot?  Ezek nem zöldek, mint az első, hanem szép pirosak. Te is megkapod hamarosan, és akkor mit csinálsz? Nem oltasz?

— Nem! Mert én megmondom annak  az aranyszájúnak…

— Inkább ne mondjál semmit! Jobban teszed, ha nem vonod kétségbe a szovjet tudósok világrengető felsőbbrendűségét a gyermekbénulás elleni küzdelemben — és végre sikerült a fiolát a hegyére állítania két kenyérgalacsin között.

— Látom, nem vagy szerelmes a szovjetekbe.

— Gyűlölöm őket! Ott halt meg az apám, a nagybátyám és még négyen a családomból, a Don-kanyarban, a Krímben — és akik ezt túlélték azok a fogolytáborban tífuszban —, de lehet, hogy éhen. Aztán fölszabadítottak minket, és kirabolták a lakásunkat, mindenünket elvitték, csak a zongoránkat nem, mert túl nehéz volt, és az apám könyveit… Negyvenben, amikor a magyarok bejöttek Kolozsvárra, minket nem bántottak, pedig románok vagyunk, bezzeg a dicsőséges Vörös Hadsereg…— dühösen  markolta meg a poharát, de ezzel a mozdulattal feldöntötte a nagy gonddal hegyire állított fiolát. Nem törött el.

Éjszaka erősen fagyott, Árpi elkísérte Ionescut, az éppen üres szülőotthonban ágyaztak neki.

— Te Árpi, te nem félsz a szekuritátétól? Még nem kerestek föl? Azok mindent tudnak.

— Még nem — hazudott Árpád —, de én is félek tőlük. — És eszébe jutott a pisztoly a rendelő asztalán.

Reggel Ionescu doktor már nem volt a szülőotthonban, nyílván visszautazott a hajnali busszal Bosnyákra.

  

— Doktor úr, adjon nekem egy maszkot, olyat, amilyet maguk hordanak operáció közben. Nem is egy, kettő kellene. Visszahozzuk.

— Hát azt minek, orvost akartok játszani?

— Nem éppen, de tényleg játékról van szó — bólintott a tébécés studencek közül az, aki sokat eszik, hogy meggyógyuljon.

Másnap kiderült mire készültek. A kollektíva stráfszekerére egy Vesta tűzhelyet tettek, amiben égett a tűz és rendesen füstölt a kéménye. Két studenc, a sokat evő és a sokat alvó fehér kötényben — palacsintát sütöttek. Megálltak a szövetkezeti bolt előtt és mindenkit megkínáltak mézes vagy szilvaízes „palacsinké”-vel, ki milyet kért. Az emberek nevettek, szellemes viccnek tartották és hamarosan előkerült a harmonikás cigány is és persze a tintaszínű bor.

— Mi ez? — kérdezte Árpád a kocsistól, aki nem volt más, mint a harmadik tüdőbajos fiú, aki sokat tornászott, hogy szabaduljon a betegségétől.

— Fásánke! — Ami nyílván a németből átvett farsangot jelentette a helyi szerbeknél.

— De miért kell a palacsintasütőknek sebészi maszk?

— Mert tébécések vagyunk, és hogy ne utálják az emberek — suttogta a kövérebbik és átnyújtott  a doktornak is egy forró palacsintát.

Délután tamburások járták a falut szekéren, este műsoros bál a kultúrotthonban, piros masnis malacot sorsoltak ki, Dávid is ott volt a bálban, a traktor hajnalig magától csinálta a világosságot. Nagy sikert aratott egy fiatal és nagyon csinos tanítónő, aki csupa ismert szerb népdalt énekelt. Árpád csak most figyelt föl erre a Ljubinkára, kétségtelenül ő volt a legszebb a teremben, sőt az egész körzetben.

Réka tánccsoportjának, talán még nagyobb sikere volt. A szerb leányok díszmagyar szoknyákban, hosszúpántlikás piros pártával a fejükön csárdást és szentdomokosi ceprest táncoltak. A rajoni pártinstruktor is ott volt és olyan büszkén járatta körbe a tekintetét, mintha legalábbis neki kellene megköszönni ezt a teljesítményt.

Tavaszodott. Hosszan elnyúló V-alakban szálltak a vadludak észak felé a báziási szőlőhegy felett. Attól a pár hóvirágtól, ami kimerészkedett, még nagyon hidegen fujt a Gornyáka, de déli illatokat hozott, amitől tavaszi szaga lett a levegőnek.

Ionescu doktor még mindég nem került elő. Utoljára itt aludt a szülőotthonban a boncolásos nap estéjén, Bosnyákon nem látták, nem tudni, hová lett. Talán hazament Kolozsvárra, ki tudja? Ezt válaszolta Kozma a főorvosnak és a falu rendőrének is.

— Nem ment az a szegény fiú, hanem vitték — mondta halkan Mark Frici bácsi, az egyetlen magyar orvos  Kozmáékon kívül itt a Duna mentén. Az öreg börtönből került ide. Hiába, ez a világ vége, ez egy olyan hely, mint Szibéria.

— Miért kellett hazavigyék, ő maga kérte, hogy ide helyezzék. Csodálkoztam is…

— Koporsóban vitték — suttogta az öreg doktor, óvatosan, nehogy a főorvos észrevegye, aki már egy fél órája verte az asztalt és ordított a szentilonai ifjú körorvosra, mert meghalt egy csecsemője.

— Meghalt, Úristen! Milyen intelligens, úri fiú volt ez a Ionescu… Mibe halt meg? Hogy ilyen hirtelen?

— Azt nem tudom. Fémkoporsóban vitték haza, azzal a paranccsal, hogy nem szabad kinyitni. Az anyja mégis felfeszítette a pléhet és tényleg az ő fia volt benne. Meztelenül, felboncolva és a ruhái reádobálva. Itt járt egy rokona a holmijáért, az mondta.

— Te gazember! Nem is vagy orvos! — ordított az aranyszájú főorvos. — A Párt embert csinált belőled, amit te úgy hálálsz meg, hogy hagyod a dolgozó nép gyermekeit elpusztulni. Biztosan kizsákmányoló családból származol!

— Bányász az apám, és én is munkás voltam! — verte a padlóhoz nagy erővel az előtte lévő üres széket a fiatal orvos.

— Na, ne mondd, és milyen munkás, jegyszedő a moziban? — vigyorgott gúnyosan a főnök.

— Vasöntő! Resicán — és kitörött a szék lába.

Erre olyan mély csend lett a teremben, hogy a szomszéd szobából behallatszott az írógép kattogása. Végre leült a fiatal vasöklű orvos, és tüntetően rágyújtott. Mutató és hüvelykujja közé fogta a cigarettát, mint az öreg parasztok és fáradt munkások.

— He, he…— kacarászott sárgán az imént még lávát okádó főorvos — Nem kell azért annyira a szívére vegye elvtárs… doktor elvtárs… de Sztálin azt mondta, minden kritikát el kell fogadni, ha annak csak az öt százaléka is igaz. Igazam van?! — tért magához a párt csinálta főnök, mert ismét politikai csapásra zökkent, ahol csak neki lehet igaza, és persze a pártnak. — Azért máskor nem kell összetörni a széket, mert az közvagyon…, de nem baj semmi, majd én megjavítom, mert én is munkás voltam, asztalos. Mi mindannyian munkások vagyunk!

— Én nem! — szólalt meg egy nem túl öreg, de nagyon ráncos kollega, akit azért helyeztek ide, mert morfinista. Állítólag most már csak alkoholista. — Idefigyeljen, főorvos elvtárs! Én nem értem miért kell ekkora felhajtást csinálni egy gyerekért? Én régi orvos vagyok, és azt mondom, hogy csecsemők azelőtt is haltak meg, ma is meghalnak, és a jövőben is meg fognak halni azok, akiknek az Úristen nem adott napokat. Nem mi, orvosok vagyunk a hibásak, és ezért ne is cseszegessen engem senki! — Rácsapott a szék karfájára és ő is nyugodtan rágyújtott.

Ilyet azért még senki nem mert mondani a főorvosnak, ehhez nagy bátorság kellett. Vagy talán morfinista, alkoholista kell legyen az ember, hogy ki merje mondani az igazságot, de igaza akkor se lehet! Mert igaza csak a pártnak lehet.

Láthatólag ezt készült elmondani a főnök, mert fölállt, hogy súlyosabb legyen, de Kozma Árpád felugrott és megkérdezte:

— Az a csecsemő, aki meghalt, be volt oltva gyermekbénulás ellen?

— Hát persze! — Válaszolt a szentilonai kollega. — Én személyesen adtam be neki a zöld bogyót.

Árpád lehet, hogy folytatta volna, lehet, hogy nem —, szerencsére a főorvos a homlokára csapott.

— Most jut eszembe! A második oltást azokkal a piros bogyókkal már nem kell megcsinálni. Aki beadta jól tette, aki még nem, már nem kell.

— Miért nem?

— Mit tudom én, ezt a telefont kaptam a tartománytól.

— És a megmaradt oltóanyaggal mit csinálunk?

— Nem tudom. Erről nem mondtak semmit. Dobják el — vont vállat a minden orvosok főnöke.

Kozma doktor otthon Nérasolymoson soha be nem lépett a büfébe. Itt szívesen ment ebédelni Mark Frici bácsival a bosnyáki egyetlen vendéglőbe. Hideg volt, füst és büdösség a motorinával lekent padló miatt is. A volt morfinista kollega már ott ült egyedül egy asztalnál, előtte két vizespohár vodka. Teljesen fölöslegesen, mert már az első után berúgott.

Sáros gumicsizmás, salopétás munkások ültek az asztaloknál, fejükön a duplafedelű bőrsapka, hogy mindenki lássa, bányászok. Konyakot ittak, volt pénzük. Sört akkoriban csak nagyon ritkán, május elsején és augusztus huszonharmadikán lehetett kapni. Erős ital ezzel szemben volt dögivel —, hadd élvezzen a nép.

— Jól megmondta neki a kollega — intett Mark doktor a szemben ülő, már bóbiskoló doktor felé.

— Volt nekem egy  börtönőröm, az rúgott be ilyen hamar. A feleségem állandóan hordta neki a rumot. Neki egy üveg rumot, nekem egy üveg tejet, persze más kosztot is. Ügyes asszony volt a feleségem, minden őrt lekenyerezett, de én jókat ettem, nem dolgoztam, két kilót híztam egy év alatt. Ez volt — gondolkozott egy picit — a harmadik feleségem. Most már a negyediknél tartok — kuncogott az öreg.

Árpi szerette volna megkérdezni, miért zárták be, de nem merte. Mark Frici jó nevű orvos volt a Józsefvárosi piacon, a Fröbl utcában volt egy nagy háza, ott rendelt.

— Reggeltől estig rendeltem. Még moziba se mertem menni, nehogy vaj egy beteg Vásárhelyihez menjen a szomszédos Prayer utcába. Barátok voltunk, de konkuráltunk.

— Szép háza volt Temesváron.

— Házam? Házaim! — legyintett az öreg. — Mindet elvették. De mit csináltam volna a pénzemmel? Jól kerestem, házakat vettem.

— Miért nem vett egy autót? — kérdezte Árpi.

— Az is volt, de ahhoz sofőr is kellett. Én nem értem rá megtanulni vezetni, nekem konzultálni kellett, és a sofőröm állandóan becsapott. Eladtam az autót még a háború előtt és vettem egy csomó antik órát, nekem volt Délkelet-Európában a legnagyobb óragyűjteményem.

— És mi lett vele?

— Mi lett? Hát elvették a kommunisták — álszerényen a szája elé kapta a kezét, úgy nézett körül, hallotta-e más is?

Egy fiatal pincérnő sétált el mellettük, kihívóan testhez álló feszes, félig átlátszó nejlonköpenyben, ami akkoriban nyugati csempészárú volt. Keskeny bugyijának a szélei sejtelmesen látszottak, és harsogva hivalkodtak.

— Hm… Ezzel én is tudnék — mosolyodott el az öreg.

Egy bányász a lány domborodó fenekére csapott, az meg se fordult, csak piros körmű kezével tett egy enyhe mozdulatot, mintha egy tolakodó legyet akarna elhessenteni.

— Úgy látom, más is — fejezte be a bámészkodást Frici bácsi.

— Miért nem vett aranyat, doktor úr?

— Azt is vettem, majdnem két kilót. Elástam a feleségem kertjébe, csak én tudtam hová. Aztán egy szép napon bevitt a fekete autó a milíciára vagy mit tudom én hová? Azt mondják az elvtársak „Magának van aranya. Kell, hogy legyen aranya!” Én magabiztosan a szemükbe vágtam: „Ha van, akkor mondják meg, hogy hol van?” Erre ők: „Azt maga fogja megmondani, nem mi.” „Elfelejtettem” — röhögtem a pofájukba. „Nem baj, majd eszébe fogjuk juttatni! De ha tényleg nem emlékszik átvisszük a szomszéd szobába, és addig tépjük a körmeit, amíg eszébe jut, hová dugta.” Hát persze, hogy megmondtam. Egy óra múlva vissza is jöttek, kiterítették az asztalra az anyagot, és azt kérdezték: „Itt van az egész?” Bólintottam és felálltam a székről. „Akkor most én mehetek?” „Maradjon csak ülve. Mi ezt az aranyat lefoglaljuk, magát pedig letartóztatjuk.” Így kerültem börtönbe, de ott igazán jó volt, sokat pihentem és két kilót híztam.

Fizetéshez a szép fenekű pincérlány jött.

— Itt csak egy kés van. Hol van a másik?! — szólt rájuk szigorúan.

— Csak egyet kaptunk. Én a saját bicskámmal szeleteltem a húst, ami elég kemény volt és hideg.

— Mondja meg maga a főnöknek, engem ne piszkáljon! De hol a másik kés?! — terpeszkedett tíz ujjával  a pecsétes abroszra, vörös körmei alatt jól látszott a fekete gyászkeret. Árpit elöntötte a tiroxin.

— Elvtársnő, vegye el a mocskos mancsait és tűnjön el innen! Mi orvosok vagyunk!

— Hát persze, urak! — libegett tovább a fenekét himbálva, és most Árpinak jött úgy, hogy reácsapjon, de nem csak legyet hessentő módon.

A szókimondó kollegát otthagyták, hadd aludjon tovább. A második pohár vodkát majd megissza, miután felébred.

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Bárányi Ferenc