Ősszel az volt a „szokás”, hogy mindenkit kivezényeltek minden fajta mezőgazdasági munkára: orvost, tanárt, diákot, molnárt, tűzoltót, szóval minden állami alkalmazottat. Mentünk mi lent nyűni, takarmány karalábét kapálni, kukoricát szedni, cukorrépát ásni, meg amit kellett.
A len nyüvés nem volt egy könnyű munka. Kezdve azzal, hogy a föld, ahova a lent elvetetették, messzire terült el a falutól, úgy másfél óra járásnyira egy meredek domboldalon, mert itt a mezőgazdasági gépek nem tudtak felkapaszkodni, a talaj ellenben termékeny feketeföld. Ló vontatta vetőgéppel vetették el, és nyáron, mikor eljött az ideje kézzel kellett kitépni — tövestől. Ezt nevezik len nyüvésnek. Az ember kézét jól összevagdossa, különösen, ha nincs szokva a mezőgazdasági munkához. Becsülettel elvégeztük a munkát. Takaros gúlába hordtuk össze a lenn az aljban. Sokszor megtörtént, hogy az eső ott érte a kinyűtt sok lent, s elrothadt helyben. A sár miatt a szekér, traktor nem tudott odaférni. Ingyen munka volt, a kollektív gazdaság nem bánkódott…
A másik gyönyörűség a cukorrépa! Tavasszal, március végén, április elején a gazdaság elveti, aztán mikor már három-négy levelében van kapálni-egyelni, kell. Ez nem túl nehéz munka, a kollektivisták el is végzik becsülettel, a baj azonban akkor jön, amikor a betakarítás üteme elmarad a cukorgyár ütemétől. Minden területnek megvolt a cukorgyári képviselője, a „cukros elvtárs”. A miénket „cukros Péternek” hívták. Ő kötött szerződést a gazdasággal és a gazdákkal külön, hogy a háztájiban is répát termeljenek. Egész évben ott téblábolt a faluban, figyelte, hogy mennek a munkák, milyen termésre lehet számítani, bíztatta az embereket, legyen minden munka a kellő időben elvégezve. Ősszel, aztán, ahogy a gyárak beindultak „cukros Péternek” nem volt megállása. De hiába igyekezett, sokáig álltak még késő ősszel is betakarítatlan egyes táblák.
Ekkor történt az alábbi kis incidens.
Kellemetlen havas eső esett, és a cukorrépa nagy része még a mezőn volt, ráadásul sürgetett az őszi szántás is. Nosza, vezényeljük ki az intézményeket! Mentünk is. Nagyon kellemetlen volt a hideg, esős időben répát ásni. Ráadásul megérkezett egy fekete autó is a pártos elvtársakkal. Télikabátosan, kesztyűsen, meleg sapkával a fejükön jöttek nézni, hogyan haladunk a munkával. Nekünk meg fagyott rá a kezünk a szerszámra.
„Megjött a segítség!” — kiáltottam. „Jöjjön elvtársam, van itt egy villa, lehet nekifogni!”
El is vette az egyikük ijedten a villát, de csak beledöfte a földbe, ment is tovább. Odasündörgött az igazgatónkhoz. Suttogva kérdezte: „ki ez az ember ott?” — intett felém.
„Odatett répaszedni!” — tette még hozzá ijedt arccal. „Vajon kinek az ismerőse?”
A főorvos csak vállat vont. Pártos elvtárs pedig fejcsóválva beült az autóba, és elhajtott.
Lám, a nagyhatalmú kiskirályoknak is van mitől félni: vajon kinek a kicsodája?
Legutóbbi módosítás: 2008.07.03. @ 08:34 :: dr Bige Szabolcs-
