Fiatal nevelő koromban nagyon jó csapat volt a tantestületünk. De sok szép emléket őrzök a szívemben! Most éppen egy vidám, azóta is sokat emlegetett történet jutott az eszembe.
Férfi kollégáink nőnapra készültek. Igazi nagy eseménye volt ez akkoriban az iskolánkban dolgozóknak. Már hetekkel az ünnepet megelőzve, esténként összejöttek a teremtés koronái, hogy az általuk összeállított, humorból, csasztuskákból álló műsorukra kellőképp felkészüljenek. Úgy hírlett, jó hangulatban, otthonról vitt demizsonok tartalmát kóstolgatva fogantak a jobbnál jobb ötletek. Persze a poharazás is az ünnepi előkészület része volt, mert ugye mégsem tehetik majd az asztalra kóstolatlanul a jobbnál jobb borokat.
A nagy nap délutánján, aztán kötényt kötve maguk elé, a vacsorát is megfőzték. Az őzpörköltbe vörösbor kellett, egy pohár a bográcsba, egy-egy — a bátorság kedvéért — koccintásra. Ezt néhányszor ismételgetve, egyre optimistábban néztek a szereplés elébe.
Az ünnepelni óhajtott kolléganők és oldalbordák megérkezésekor, már igen jókedvűek voltak a leendő műsor szereplői. Mégis komolyságot erőltettek magukra, mert az est, az akkor még elengedhetetlen igazgatói beszéddel kezdődött, amely fennkölt hangon volt hivatott méltatni a nők helytállását, áldozatvállalását a mindennapi életben.
Láttuk ugyan, hogy főnökünknek kicsit imbolygó a járása, nyakkendője is félrecsúszva, de hát Istenem… Az előkészületekből ő is kivette a részét. Vissza-visszanyomva kuncogásunkat, arcunkra tiszteletet parancsolva, síri csöndben hallgattuk a méltatást, hogy mi vagyunk a fény; hogy nélkülünk sivár lenne; hogy áldozatvállalásunk emberfeletti; hogy anyaként; meg hogy a hívatás… Már-már könnyekre fakadtunk, meghatódva saját magunk nagyságán, amikor igazgatónk a szónoklatában nehéz részhez érkezett. A nők emancipációjáról ugyanis kissé illuminált állapotban, botladozó nyelvvel nehéz gördülékenyen beszélni!
Így sikerült:
— A nők ema… a nők eman… ci… emanci… (nagy levegőt vett, s kivágta a rezet): A nők… emancipicája.
Ekkor kitört a kacagás mindenkiből. Egyik jó humorú kolléga bekiabálta:
— De jó, hogy van nekik emancipicájuk!
A szebbik nem fontosságának eme végkövetkeztetése megalapozta a hangulatot a további műsorhoz, az est nagyon jókedvűre sikeredett.
Hát, mi tagadás, kolléganőimmel azóta is büszkék vagyunk arra a megkérdőjelezhetetlen tényre, hogy van emancipicánk!
Legutóbbi módosítás: 2008.07.26. @ 11:27 :: Fitó Ica
