Mert átkozott átka vagyok én e világnak,
rohadt testemben szörny? férgek vájnak,
fortyogó gyomruk okád andezit lotyókat,
kik k?b?l faragott méhükbe morzsolnak.
Hogy édes kéjben gyönyör? ében vérem,
szülessen újjá bennük, de legyen bérem,
a dübörg? sziklákká dermedt asszonyi öl,
ha kih?lt láva húsom a húsával meggyötör.
Vajon megéri megint összerakni magam,
hisz' éhes árnyam végre darabokban van,
önnön mocskában fetreng? törött szobor,
a szemem sarából zúzott zokogó nyomor.
És ha építenék ismét kegyvesztett oltárt,
arannyal vésem b?neim lefoszlott rostját,
ingatag piedesztálom lebeg? lélegzetére,
bár ezüstcsókom alvadt ajkam peremére.
De nem érhet vád, próbáltam ember lenni,
mint kínok kígyója foszló b?röm levedleni,
vonagló ösztönöm kin?tte lelkem rongyát,
miként cserepes szájam szétváló szomját.
Így bort vedelek vagy lopott szentelt vizet,
és megkésett megváltásom mámorral fizet,
Tán' megmosom benne isten fáradt lábát,
mert meghagyta létem férgek tépte álmát.
