Nem ezt az életet kértem én,
s talán majd megbocsát az Isten,
áhitatom amiért elvetélt,
és csillogó angyalhaj sincsen
képzeletemben,
ha néha még álmodni merek
derűs, szép, földi életet.
Pokol a lét már köröttem,
s míg bűn és félelem
jár karöltve erre
– feslett-cédán –
évre év borul búsan,
némán, s az Idő ártatlan kínján
a zöldülő tavasz sem
enyhít sokat már.
Fekélyes lábnyomán
– mint kéjsóvár átkozott,
tiltott vágy után –
oson a világ szégyene,
fény elől bújkál.
Ám feloldozás
és megbocsátás helyett
csupán kín és gyötrelem
terem a meddő lelkeken:
száraz fűcsomó lett az ember
a megperzselt réteken,
és a beteg, kihűlt világban
– ahol már testvér s barát is
egymásnak idegen –
csupán az üresen
múló nappalokra ájuló,
fénytelen éjszakák várják,
hogy végre örökké együtt járják
a lét halálos párosát
lassan, félholtan, szüntelen.
Pokol ez itt – reménytelen,
halott tetem.
Föld és ég együtt sír velem.
S ha néha mégis
angyalokról álmodom,
köröttem csapzott szárnnyal
némán mind zokog.
Álmomban, ha én is ott vagyok,
egy köztük bíztat még,
s mosolyog.
Legutóbbi módosítás: 2008.07.28. @ 16:06 :: Gősi Vali
