ÖKÖLJOG 1954
Ahogyan megépítették valaha, úgy áll most is az épület. Szűrkén, ormótlanul, a vasúti sínektől innen, a vöröses, bikromát-szagú meddőhányó mögött. Emeletén bokszterem, a földszinten öltözők, zuhanyozó és a csigalépcsős feljárat előtt vasszekrények.
A málladozó vakolatú, ormótlan ház mellett zöld deszkakerítéssel körülkerített üres terület. Hajdanában szabadtéri színpad volt itt. Most se székek, se színpad, csak rozsdás vasdarabok, a csalán és egyéb csomókban nőtt burján bokrok között. Meg egy nagy halom sárgult, bűzös gesztenyelevél, még tavalyról, vagy azelőttről.
Az évek során az építményt, más és más célra akarták átalakítani. Mindenütt látszik a megkezdett munkálat nyoma, az új, meg legújabb terveknek megfelelően, de a legalább tíz nekiindulás dacára, egyetlen egy se fejeződött be.
— Hej, megértetted, hogy mi a dolgod? Csak topogsz, néha erre vagy arra mozdulsz, lehajolsz, véded a pofád, ahogy tudod, nem bőgsz.
— És ha nagyon megüt?
— Mondd, te miért kapsz tizenöt lejt egy órára? Hogy kíméljen, hogy csak tegye magát?
Titi bácsi a nyakába vetett törölközővel körüljárta a fiút, megtapogatta az izmait, majd felnézett a plafonra, az egy szálon himbálózó villanykörtére és megkérdezte:
— Mikor ettél utoljára? Olyan sovány vagy, hogy Franzi két ütésből kikészít. Na, gyere, húzzuk fel a kesztyűket. Észnél légy, fiam, mert ha nem, kihajítunk innen, de azelőtt rémesen nagy ruhát kapsz. Igen, itt, ebben a szobában. Na, indulás!
A ring körül vagy harminc szék, három hokedli a bíróknak. Öt-hat néző, köztük Borda Puiu, a Boksz Szakosztály vezetője és két segédje, akik azt se tudják, hogyan tegyenek kedvére. Azokat oktatja.
— Tehát, bejön Franzi, meghajol ide-oda, pár lépés erre-arra, majd megsorozza a levegőt. Mindig legyen nálatok vazelin, felkenve a karotokra, száraz kendő, és a tanáccsal vártok a szünet utolsó pillanatáig, azelőtt úgy se hallja. Még két-három ilyen könnyű edzés, utána viszem Resicára. Bajnok lesz a fiúból, jövőre, vagy azután.
Bejönnek a sportolók. Franzi, a kék sarok felől bújik át a kötelek között. Ránéz az ellenfélre, majd kiszól a nézők felé.
— Ezért hívtatok? És ha belehal? Ki hozta ide ezt a szerencsétlen gyereket?
— Nézd, Franzi, ez egy könnyű edzés. Nem szükséges előjönnöd az emberevő taktikáddal. Megbeszéltük már, hogy mit a teendőd. Nem szükséges agyon pofoznod. Hallod? Na, lássatok hozzá, mert esteledik. Titi, te odaállsz a piros sarokba, a gyerek háta mögé.
— Tehát, megegyeztünk. Elhajolsz, kitérsz, ha nem bírod, közelebb mész és átkarolod, tehát fogásba menekülsz. Nem ütöd meg az arcát, mert ha véletlenül felszakad a szemöldöke, nagy ruhát kapsz. Figyeld a karjait. Ha rést találsz, csak a testre ütsz. Na, indulás. Aztán ne bőgj. Egy-két pofon, és jön a tizenöt lej!
Franzi jön, szinte táncol, körüljárja a gyereket, egy balegyenes, utána még egy, majd megsorozza. Újra eltáncol, közelebb jön, csodálkozva, hogy az ellenfele ide-oda hajlong, és ahelyett, hogy hátrálna, előjön, és lám, egy ügyetlen ütéssel is próbálkozik. Kacag magában, majd mindkét karját leengedve, billegve a fiú elé táncol, és jó éjszakát kívánva, alulról üt annak az álla felé. Nem találja el. Bosszúsan közelebb lép, és balhorogra készül.
— A testre célozz, te melák. Na, mi lesz, mert Franzi unja már.
Az lett, hogy a hasra mért suta ütés után Franzi leesett, hanyatt fordult, kitárt karokkal, mint akit letaglóztak, mozdulatlanul maradt a deszkákon. Egy-két rángás futott át a lábain. Utána, semmi.
— Titi, mi van ott? Nem létezik, hogy kiütötte volna. Szólj rá már Franzira, hogy ne színészkedjen.
— Orvost, gyorsan, az istenit. Puiu, gyere fel, mert nem lélegzik. Ez meghalt. Mit tettél te őrült, megölted Franzit. Megyünk a börtönbe. Mind. Te legalább húsz évet kapsz.
Kapkodás, rohanás, mindenki fent a ringben, mindenki mindent akar tenni, egymást akadályozzák, szidják, de nem mennek semmire.
— Reflexhalál.
Puiu rátörölt az arcára, köpött egyet, majd mást gondolt, és lefogta Titi kezét, aki már ütni készült. A gyereket elhúzta, megnézte jobban és kijelentette, miközben a mentősök felszedték Franzit és rohantak vele a Városi Kórház felé.
— Nem megy senki a börtönbe. Titi, te nem vered meg ezt a kölyköt. Ha hozzányúlsz, kiüldözlek a városból. Gyertek le az irodába, de gyorsan.
— Ide a papírokkal, gyorsan. Egészen kevés időnk van, amíg megjön a rendőrség. Ezek, az átok doktorok, azonnal értesítik őket. Tehát, fiam, hány éves vagy?
— Tizenhét és fél.
— Nem jó, az istenit, kiskorúnak tilos az ökölvívás. Titi, te hoztad ide ezt a gyereket, hol volt az eszed? Elittad, mi?
— Hoztam, amit találtam. Miért nézel így rám? Én megmondtam, hogy mit tegyen, hova üssön. Na, mi van veled?
— Semmi nincs velem. Veled lesz valami, még ma este. De addig dolgom van, mert ki kell szedjük ezt az ügyet a törvény alól. Hogy hívnak, fiam? Hol laksz?
— Sütő Jóska. Igen, ez a nevem. A barakkokban lakom, a telepen.
— Senkit se hívhatnak így, senki se lakhat ott a barakkokban. — Amíg írt, kitöltött mindenféle papírokat, rámordult Titire.
— Húzz már rá egy piros gatyát, add rá a rendes kesztyűket, öntözd le vízzel az arcát, hadd lássák ezek az átkok, hogy itt rendes küzdelem folyt, és ami történt, hát az sportbaleset volt. Gyorsan, mert már hallom a szirénát.
Miután elmentek a rendőrök, Puiu kivitte nyakon fogva Suteu Iont, két és fél évvel idősebben, a szakosztály régi, nyilvántartott tagját, aki, ennyi és ennyi mérkőzést vívott változó eredményekkel, és akit készítettek a Resicai táborozásra edzőpartnerként.
— Nézd fiam, én most kihúztalak a sárból. Nem megy senki börtönbe. Se te, se én, senki. Ennek az, az ára, hogy soha az életben — hallod? — soha nem mész fel a ringbe, nem mutogatod az erődet, tartod a szád és mindenki boldog lesz. Na, eredj, itt van ötven lej, idd le magad, vagy egyél valamit. Nem holnap, hanem holnapután találkozunk ugyanitt, mert mégis el kell temetnünk azt a szegény Franzit. Akit — jegyezd meg jól — megöltél.
Így történt, hogy azon az estén, mindenki boldog volt, kivéve Franzit, aki ott feküdt a hullaházban, piros nadrágban, széttépett tornaingben, összeszurkált könyökhajlattal és a két kesztyűvel a kezén. Ezeket nem lehetett leszedni, mert már beállt a hullamerevség. Úgy feküdt ott, mint a ringben. Nem jött a bíró, hogy számoljon. Semmiféle bíró nem jött, hiszen csak egy könnyű edzésről volt szó. Ezért is fagyott az arcára olyan csodálkozó kifejezés. Aki még nem érezte nagyon jól magát, hát az Titi bácsi volt, aki szintén magatehetetlenül hevert a folyó menti kocsma mögött, az üres sörös üvegek és a vízi patkányok társaságában. Még pihegett egy ideig, de később, már azt se tette.
Mintha gránát csapott volna közéjük, mindenkivel, akik ott voltak, azon este a ring körül, történt valami. Ki tudná számon tartani, miért és hogyan, de pár napon belül senki nem volt a városban, vagy a környékén. Még csak az orvosokat kellett megkörnyékezni, de ezt sürgősen.
— Borda úr, tudjuk, hogy kellemetlen téma, de adott esetekben bármilyen trauma, ha a plexus solarist éri, fatális lehet. Ugyanez lehetséges a nyak nagyereit ért direkt ütéseknél is. Igen, úgy van, miként ön is mondja. Reflexhalál. Ez a dolog le van írva, ismert. Ebből mi nem feltételeztünk törvényszéki problémát. Ön se tegye. Ezt mondtuk a rendőröknek is, ezt adtuk írásban. Részünkről az ügy le van zárva. Sajnos. Most is, csak azért beszélünk róla, mert ön hozta fel a témát.
— Nagyon köszönöm főorvos úr! Ha lehetne választ találni arra, hogyan lehetséges a megelőzés, ha van ilyesmi?
— Kérem, mi nem vagyunk sport-specialisták. Ők tudnának, esetleg, többet mondani. Gondolom, a has izomzat edzése, a váratlan, meglepetésszerű ütések elkerülése, ezen a régión. Tehát ezek volnának. Egy olyan tapasztalt sportvezető, mint ön, erről a témáról bizonyára sokkal többet tud.
— Szamár ez a Popescu doktor — mondta magában, míg elköszönt —, hogyan lehet elkerülni a váratlan ütéseket, hiszen az egész játék arra van felépítve, hogy kellő időben, kellő módon meglepjük az ellenfelet, és igen, egy váratlan ütéssel és kellő erővel a földre terítsük. Ezen még el kell gondolkoznom. Meg azon, hogy miként bánjak ezen túl, Suteu elvtárssal, mit tegyek, hogy befogjam a száját.
Ez volt 1954 márciusában.
Otthon, a másfélszobás, rendetlen lakásban a barátja fogadta. Kidugott sörösüveget lóbált Puiu elé.
— Na, mit mondtak a mészárosok?
— Ugyanazt, mint én. Reménytelen, menthetetlen eset. Az ő részükről tiszta az ügy. Az én részemről is. Franzit szépen eltemetjük, majd beszélek a családdal. Persze nem lesz könnyű, mert egyedüli gyerek, meg hasonló, de nem ez az én fő problémám.
Leült a bevetetlen ágyra, húzott az üvegből, majd cigarettára gyújtott. A hamutartót a földre, kettejük közé helyezte.
— Az a baj Zoli, hogy eltemetjük ezt a szegény fiút, de mihez kezdek a feltámasztott Suteu elvtárssal?
— Nem értem.
— Én, a barom, ijedtemben, sietve, ott a szeme előtt, okiratot hamisítottam, hazudtam a rendőröknek, elkentem a dolgot. Mindez azért, mert még kiskorú ehhez a sporthoz.
Zoli nézi a mocskos falat, a mocskos edényekkel teli kagylót, utána a barátja arcát, amelyiken utálkozó kifejezés jelent meg a maradékok közt szaladgáló ruszlik láttán. Ez bántaná? Zoli, aki tapasztalt volt, aki az élet valamelyik nagyon perifériás részéről került az itteni, sportmozgalomhoz vezetőnek, nagyon jól tudta, hogy nem így van. Puiu a fejében fortyogó nyugtalanságot utálja. Ez nem hagyott békét neki az éjjel. Ide-oda hánykolódott, cigarettázott, majd reggel, kávéfőzés közben kijelentette, hogy akármint nézi a dolgot, nagyon nagy baja lehet, ha valaki felkavarja az ügyet.
— Ki tud még erről?
— Hát, Titi. De ő nem beszél. A gyerek, meg azok, akik ott voltak a szobában. Vagy öten. Titit baleset érte. A gyúró ma hazamegy, végleg. A titkárnál vannak az íratok, a pecsét, a kitöltetlen igazolványok. Gyenge ember, de pontosan az a fajta, akit nem lehet elintézni két pofonnal. Ha hozzá nyúlsz, képes elmenni a Párthoz, csökönyösen siránkozni kihallgatásért. Valaki, a végén szóba áll vele és jön a baj.
— A gyerek? Mifélének nézed?
— Ó, hagyd el! Éhenkórász kis proli. Csont és bőr. Az arca, mint egy berbécsé. Én nagyon jól ismerem ezt a makacs, kiéhezett pofájú fajtát. Nem olyan buta, mint látszik, nem olyan suta, mint látszik. Azt nem értem, hogyan tudta úgy megütni Franzit, hogy belehaljon.
— Nem ő volt a hibás. Hát nem érted? Franzi, amikor látta, hogy egy kezdő kis semmiházival van dolga, leeresztett karokkal ment neki. Utánozta Pippót és Szvetozárt. Semmi fedezés, a hasizmokat kikapcsolva rohant a csontos ökölnek, amelyik mint egy fadarab bele süllyedt a puha hasba és lehet, még fel is csavarodott. A gyerek, még egyszer mondom, nem hibás. Védte magát, ahogy tudta, főleg, mert Titi meghagyta, hogy csak a testre üssön. Így volt, és nem másképp.
— Lehet, na. Lehet az is, ahogy mondják erre felé a népek, Franzinak nem volt több napja. Ez nem magyarázat. Még meg se nyugtat. Tudod mitől tartok? Attól, hogy most zavart fejjel nem látom hírtelen, mit is tegyek továbbra ezzel a gyerekkel.
— Gyere, gondolkozzunk. Nesze, még egy üveg.
Sütő Jancsi, már egy napja, nyomta az ágyat. Nem aludt, nem is akart, csak nézte a plafont, szédülten próbált elkapni egy gondolatot azok sorából, amelyek örvényszerűen zakatoltak a fejében. Nem ment, semmi se ment. Fájt az arca, fájtak a vállai, ha megmozdult, az egész háta sajgott. Szörnyű verést kapott még az este, azt se tudja, hogy kitől és miért. Csak arra emlékszik, hogy hazajött, inkább hazatámolygott a bokáig érő sárban, leesett, majd újra nekiindult.
Itthon se volt jobb. Az apja kint sörözött a barakk előtt, ránézett és csak annyit tett, hogy beordított az anyjának, hogy: — gyere, vidd be ezt a részeges fiadat, nézd, most is úgy jön, mint egy disznó. Vidd be innen, mert szétvágom. Hallod?
Az anyja lehúzta a sáros ruháját és rálökte az ágyra.
— Bár dögölnél meg, te részeges, gazember. A család szégyene lettél. Mit ittál, honnan volt rá pénzed? Ez az ötven lej, meg honnan van? Raboltad? — Nem érdekelte, hogy az anyja, kiabálva, a fejét fogva rohant ki a szobából. Később, az apjától kapott két hatalmas pofont, de amikor az a harmadikat is ki akarta mérni, azt mondta:
— Engem meg ne üssön, mégegyszer, mert keresztül megyek a lelkén. Hallja? Én már öltem embert, magát is melléje teszem! Takarodjon innen!
A család, némán vacsorázni kezdett. Nem szólt senki hozzá. A tíz évvel fiatalabb öccsét durván eltaszította. Ott maradt a sötétben, mozdulatlanul, a lábszagtól büdös szobában.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:35 :: Gyalay Korpos István
