Jakab Zsófia : Harmincöt év, az harmincöt év

Nyomtatás

� 

Harmincöt év, az harmincöt év

� 

A férfi lassan ballagott az istállók felé. Nem tartotta vissza semmi. Ahogy körülnézett az udvarban, semmi, de semmi nem keltette fel az érdekl?dését. Pedig ahogy a kiskacsák totyogva-bukdácsolva követték anyjukat, az szinte már idilli volt. Egyik – a kis vezér – mindig kicsit megel?zve a többit, úgy rohant, szinte súrolva az anyja farkát. Az utolsó meg mindig lemaradt. Mintha nézel?dni állt volna meg. Mert nem evett olyankor, csak egyszer?en megállt. Majd amikor észrevette, hogy lemaradt, lélekszakadva futott – néha fel-felbukva – a kis csapat után. De a férfinak ez fel sem t?nt. Az sem, amikor az öreg körtefán végs?kig tartó küzdelembe kezdett két hatalmas szarvasbogár. Ahogy ââ?¬Å¾agancsaik” egymáshoz nyomódtak, szinte tapintani lehetett a leveg?ben az ösztönök feszült áramlását. Hidegen hagyta, talán mert ez a férfias küzdelem már rég nem volt az ? sajátja.

A férfi kitartóan baktatott. Az istállóig már csak néhány méter volt hátra. A kezében vitt dróttal kényelmesen leült a kimustrált üstre. Az istállóból már a marhák szaga is elt?nt. Régen 10 fej?stehenük is volt, borjat is adtak le mindig. A férfinak már ehhez sem volt ereje. Nem is igen érte volna meg, és csak néha, az esti tévésorozat unott bámulása közben jutott eszébe, hogy tulajdonképpen hiányzik. A reggeli koránkelések, a fejés, aztán zsörtöl?dés az asszonnyal, hogy miért nem sz?ri már le a tejet, hisz nemsokára jönnek érte. De az istálló is már csak lomtárnak volt jó. A régi lovaskocsi néhány darabja is ott hevert az egyik sarokban. Komótosan el?szedte a hosszabbítóról leszerelt dugót. Szemével nyugtázta, hogy kényelmesen eléri a konnektort is. Ide szokták bedugni a daráló csatlakozót, amikor a kiscsibéknek csinálják az eleséget. A kiscsibék… Az asszony mondta is, hogy be kellene drótozni a lyukakat a kerítésen, mert kiszökdösnek. Kellett volna még drótot vennie. De minek… Amihez neki kell, arra elég ennyi is. Régóta csak szótlan bábként járt-kelt a házban. Az asszony már nem szerette úgy, mint régen. Régen sem volt nagy lángolás, de legalább nem fordult a fal felé, ha egy kis örömre vágyva tapogatózni kezdett feléje. Mintha elfelejtette volna, mi is az asszonyok kötelessége.

Pedig ? mindent megtett a családjáért. Hiszen sokat dolgozott. Nem volt könny? természete, az igaz, nem is olyan régen a kutyát is úgy fejbe vágta, mert nem engedte magát megkötni, hogy rögtön elpusztult. Az asszony nem is szólt semmit. Pedig az annak a kedvence volt, de csak kifejezéstelen tekintettel bement a teraszról a házba. Ritkán volt részeg is. Akkor sem bántott senkit, csak az asszonnyal szokott ordibálni kicsit. Csak egyszer fordult el?, hogy nekilökte a cserépkályhának, fel is dagadt a könyöke, de nem haragudott érte.

A drótot lassan rászerelte a dugóra, két végét a csuklójára er?sítette. Csak nézett maga elé. Nem érzett félelmet. Bedugta. Olyan dugót választott, ami nem szorul a konnektorba, nehogy a görcs ne engedje végigcsinálni. Testén végigfutott az áram, mellkasában éles fájdalmat érzett. Még végigfutott az agyában, hogy ha leesik az üstr?l, lehet, hogy kirántja a konnektorból a dugót. Ekkor azonban hirtelen megsz?nt a fájdalom. Pihegett, keze-lába fájt, a szíve nem úgy vert, mint szokott, de élt. Mi történt? A Jóisten már meghalni sem engedi? Megmozdulni nem tudott, csak ült ott, és nézett maga elé.

Az asszony a vacsorát f?zte. Éppen a krumplit akarta megsütni az olajsüt?ben, amikor valami lecsapta a biztosítékot. Nem szerette a frit?zt, vagy hogy is hívják, de a lányától kapta karácsonyra, így aztán néha sütött benne, hogyha jönnek a gyerekek, lássák, hogy használja. Mi a fene van? Talán zárlatos valami? Na mindegy, visszakapcsolja. Ha az ura bejön, morogni fog, ha nem lesz id?ben kész a vacsora. Hiába na, nem volt már a régi ? sem. Az ura sem. A házasságuk sem. Harmincöt év, az harmincöt év. Amikor esténként közeledett feléje, hozzányúlt, az sem volt már olyan, mint régen. Valahogy durvábbak lettek a mozdulatai. Nem is gyakran engedte neki. Pedig amikor fiatal legény volt, még a nézése is elcsavarta a fejét.

Ahogy a villanyszekrény kapcsolóihoz ért, nem is gondolkodott, csak egy gyors mozdulattal visszakapcsolta az áramot. Sietni kell… A vacsora… Alig lépett be az ajtón, hallotta a kattanást. Visszanézett a kapcsolószekrényre, megint lecsapta valami. Ã?Å¡jra visszanyomta.

A férfin újra végigfutott mind a 220 volt. Teste most er?sebben rándult össze. De csak néhány másodpercig tartott, és megint megkönnyebbült. Nézett maga elé, gondolatai már nem voltak egészen tiszták. Nem gondolta, hogy ez ilyen sokáig tart. Lehet, hogy a kötelet kellett volna választania. Ekkor azonban elérte egy újabb hullám. A görcs még egyszer végigfutott rajta, de fájdalmat már nem érzett. Ahogy kezei elernyedtek, szeme úgy lett egyre üvegesebb. Néhány pillanat múlva, nyitott szemhéjai alól az élet halvány jele sem látszott már.

– Pista! Gyere nézd már meg a biztosítékot, valami mindig levágja. Nem tudom visszakapcsolni. – hallatszott az asszony hangja a teraszról. – Pista!!!! Hallod?! Hol vagy már? Sose lesz kész a vacsora…

Zsörtöl?dve, lassan elindult hátra az istálló felé, hogy megkeresse a férjét.