Rábai még igazított egyet az öltözékén, aztán belenézett a kamerába. Adásban volt.
Durva vonalakkal megrajzolt arca egészen ellágyult, szeme mélységes tör?dést tükrözött. A sz?kös tévéstúdióban szinte érzékelni lehetett a szétáradó szeretethullámokat. Mióta Rábait szerz?dtették, a kés? esti órákban a csatorna nézettsége érezhet?en megugrott, id?nként megközelítette a nagyokét is.
Rábai kissé kiábrándult, ám vérbeli profi volt. Más pályatársaival ellentétben kompromisszumot kötött az élettel. Ha a színházak le is írták, egy f?szerepet mégiscsak kapott estér?l-estére, ráadásul osztoznia sem kellett a sikerben. Nemrégiben még interjút is adott, melyben elmesélte miként eszmélt különös gyógyítóképességére.
A mellén aranyló napot ábrázoló, fehér palástba bújt férfi mélyen zeng? orgánumára és az emberi szükségletekre épített. Úgy tartotta, munkájával nem árt senkinek, hiszen a betelefonálókat az orvosok sem tudták meggyógyítani. ?legalább újabb reményt ad nekik.
Rábai továbbra is a kamerába nézett, együttérz?, felh?s tekintettel. Hangja alapján megpróbálta elképzelni a Jolán néven bemutatkozó asszonyt.
"Milyen divatjamúlt név", t?n?dött. "És lehet, hogy nemcsak a neve."
– Hónapok óta levert és nem mozdul ki a lakásból? Retteg az emberekt?l? – ismételte meg a hallottakat.
– Ne aggódjon, szeretettel ezen is tudunk segíteni. Jolán, nézzen rám, egyenesen a szemembe!
Rábai ilyenkor többnyire arra a szomorú lehet?ségre gondolt, hogy milyen keserves lenne elveszíteni kényelmes tévés állását. Ezt a trükköt alkalmazva, a szemébe csalt könnypermettel mindig sikerült bársonyosabbá varázsolni a tekintetét.
Teljesen beleélve magát az alakításba, azt is plasztikusan elképzelte, amint a szembogarából fakadó gyógyító szeretethullámok a fény sebességével kiáradnak az éterbe, majd néhány pillanaton belül eljutnak az alföldi városban bezárkózott asszonyhoz, hogy ott jótékonyan beburkolják és enyhet adjanak neki. Közben azért arról sem feledkezett meg, hogy páciense minden egyes kedvez? visszajelzése továbbhízlalja az egy ideje ígéretes növekedésnek indult bankszámláját.
– Jolán, érzi, hogy ellazul a teste és könny?vé válik, mintha a ringatózó óceán felszínén lebegne? – kérdezte Rábai megnyugtató, mély hangján, lassan formálva aszavakat.
– Igen, Rábai Úr, mintha könnyebb lenne.
– Nagyszer?, Jolánka, nagyszer?! Megszabadítom én magát a rossz energiáktól. Hamarosan a bálban fog táncolni és maga lesz a legkapósabb menyecske. Csupán adja át magát a szeretet erejének.
– Értem, Rábai Úr – rebegte Jolán.
A fehér palástos m?sorvezet?nek ennyi elég is volt. Néha nagyon nehéznek találta a munkáját, hiszen rendkívüli er?feszítéseket tett a szerepében. Kimerült volt és fájt a feje. Lopva az órájára pillantott. Még két perc maradt az adásból.
– Isten áldja, Jolán. Együtt megtettük az els? lépéseket. A többi csupán magán múlik. A szeretet nem ismer lehetetlent, kivétel nélkül csodát tesz. De ha továbbra is segítségre van szüksége, engem holnap és holnapután is itt talál.
Rábai mindenesetre lényegesen jobban érezte magát. Megdolgozott a pénzéért, és másnap estig a gyógyításra sem kellett gondolnia.
Legutóbbi módosítás: 2008.07.14. @ 18:11 :: Magyar Csaba
