Gyönyörű helyen van a Halastónk. Magas, erdős dombok állnak őrt körülötte a Sajó völgyére merőleges patakvölgyben. Hatalmas csendben, harapni valóan friss levegővel. Csak a nevében és látványában is vadregényes Szörnyűvölgyben vezet hozzá út. Most tényleg félelmetes a Szörnyűvölgy. Este fél kilenc van és kezd teljesen besötétedni. A dombokat borító szálas fák árnyéka az éjszaka sötétjévé mosódik össze. Kizárólag a természet hangjait hallom, azaz, hogy nem hallom a szokásos tücsökmadarat, lappantyút. Csupán a víz csobog le egykedvűen a tó gátjáról a patakmederbe, de a hamar támadt süket csendben szinte bántóan hangos eséssel. A Halastó párát lehel, ami nyirkos ködfoszlányokban csúszik le a völgyben a város felé. Lassan, hullasápadt, kerek képpel kikúszik a hold a fák árnyékából. Hirtelen egy hal veri fel magát a tóból. Összerezzenek. Önkénytelenül kapom fejemet a hang irányába. Az útra nézek újra. Többször pislogok, úgy hiszem, káprázik a szemem, de mégsem. A Hold ragyogó tányérjából a fák árnyékával szűrten ezüstös fénypászták esnek az útra, ahol testesen hömpölyög a vastag köd. Dramaturgiai pontossággal rikolt fel a közeli tölgyfáról egy kis kuvik.
— Csuvííí, csuvííí, csuvííííí!
Most már állni kezd a hátamon a szőr, pedig nem vagyok az, az ijedős fajta, józanabbik énem rám is szól:
— Hagyd a csudába, ülj le, olvasgass, úgyis régen olvastad már Rejtőt!
Kíváncsiságom azonban itt tart és csak bámulom a rémfilmbe illő képet. Valami régi fekete-fehér horrorfilmben láttam hasonlót. Akkor jót kuncogtam:
— Giccsvadászok! Ilyen nincs a természetben!
Most pedig földbe gyökerezett lábbal élvezem a hátborzongató „ilyen nincs” látványt. Az úton gomolygó köd felszakadozik, megritkul és — újra pislognom kell, mert nehezen hiszek a szememnek —, egy hatalmas, fekete vadkan áll az aszfalton, mint a megtestesült gonosz szobra! Igen, vadkan! Nem csak azt látom, hogy orrából gőzpára csap fel lélegzete nyomán a hold éles ellenfényében, de azt is, hogy… kan! Hirtelen újra rikolt a kuvik, valahonnan az erdő kormos mélyéből fülesbagoly felel rá:
— Hu-hu-hu-húúúúúúú!
Mikor a bagoly megszólal, önkéntelenül odakapom a fejem. Most újra az út felé nézek: a vadkannak híre-pora sincs. Komolyan mondom, már vártam is valami ilyesmit. Körülnézek, mert olyan érzésem van, ezt csak itt, csak nekem, csak most — ahogy az ismert TV-s szlogen szól — megrendezte valaki. Kedvem lenne belekiabálni az erdőbe, hogy:
— Ügyesek voltatok, galádok! Most már előjöhettek!
Csakhogy nálam jobban senki sem tudja, hogy egyszál egyedül vagyok. Ekkor Vacak, a szolgálatát teljesítő hivatalos halőr-kutya hosszan elnyújtott panaszos vonyítással megugatja a kísérteties holdat.
Ha most két hattyú száll le a Halastóra és a telihold ezüsthídján hevenyen csókolózni kezd, vagy két kismacska kerül elém pamutgombolyagot kergetve, csak vállat vonok, vagy annyit sem teszek, némán és rezignáltan — tudomásul veszem.
Végre — üdvözlégy boldog realitás —, feltűnik egy autó zúgva és valódi fényszórókkal!
Hát ezt, én nem merem elmesélni senkinek! Még kinevetnének…
Legutóbbi módosítás: 2008.07.09. @ 16:05 :: Placskó Lajos