Placskó Lajos : Fák és emberek

Nyomtatás

A Halastón minduntalan barátom kedvenc fájára téved a szemem. Furcsa a formája, „S” alakban megtört, méghozzá derékban. Lombja ma már a társak lombkorona szintjét éri el. A természet furcsasága? Esetleg a természet törvényszerűsége? Bizony törvényszerűség — mondja bennem a biológus — Tessedik Sámuel nem hiába honosította meg éppen ezt a fafajtát Magyarországon — nincs kitartóbb élni akaróbb fa az akácnál. Sőt, miután kivágták, a legnagyobb igénybevételnek kitett helyeken használják: régebben szekérrúd és ma is lakóházak gerendázata készül belőle. Időállón csontkemény és szálasan kitartó, merev és mégis rugalmas, szinte törhetetlen. Ezért készült belőle kocsirúd. Ha el is tört, kitartott, amíg a lovak haza nem húzták a szekeret, bármilyen súlyos teherrel is. Ez a tulajdonsága indította el bennem az alábbi gondolatsort:

Vannak olyan fák és vannak olyan emberek, amiket, és akiket egyszer derékba tör az idő, a sors. Nekik azonban ez csak átmeneti állapot. A fák újra kihajtanak, törzsük megerősödik és a törésnél még szilárdabb. Az emberek felemelik a fejüket, és azt mondják: — Nem! — Vagy azt mondják: — Csak azért is! — Ezek a fák és ezek az emberek szívósabbak kitartóbbak, mint mások. Sokat láttak és kínnal tapasztaltak. A fák még mélyebben markolnak a talajba, az emberek még acélosabb jellemre tesznek szert. Mindkettő sokkal jobban tiszteli és igenli Isten adományát, az életet. Azonban mindkettő magán viseli a törés nyomát: a fa jól látható helyen — a törzsén; az ember mások számára rejtetten — a lelkében.

Emlékeznek, nem felejtenek, örülnek kósza napsugárnak, tápláló esőnek, kis örömöknek, apró sikereknek. Ám, ha vihar jön, sistergő lombkoronával, vagy emelt fővel tekintenek elébe, tántoríthatatlanul. Nem riadnak meg az ágakat tépő széltől, villámcsapástól vagy sorscsapásoktól, mert minden csapással többek, szilárdabbak ellenállóbbak lesznek és még erősebben állnak helyt. Kitartanak mások mellett, néha helyett, tiszta gondolkodásúak, mint a természet maga, és egyenesek, magától értetődőn nyíltszívűek, mint a hit, mert — sajnos — a derékba tört fa sem kiszolgáltatottabb a nyíltszívű embernél.