Placskó Lajos : Ne ítélj!

Nyomtatás

Bizony azt mondták, hogy Aladár bácsi korhely ember volt. Talán úgy volt, talán nem — bár, sokan mondták és édesanyja sem hiába lakott nálunk. Én azonban sohasem láttam részegnek. Igaz, állandó bor vagy pálinka, istálló, bőr, kocsikenőcs és bagószag lengte körül, de ezt megszoktam, hiszen a környék összes parasztemberének, kocsisának ilyen szagkeveréke volt. Tudtam már azt is, hogy a nap sokszor később kel fel, mint ők. A napindító törköly —, seprő-, vagy jobb esetben szilvapálinka nélkül talán még az a lusta Nap se dugná ki a képét az égre. A pálinka után jön az öltözködés és az állatok ellátása. Csak a jószágoké után jöhet a gazda reggelije, azaz a „früstök”. Volt olyan eset is, hogy csak egy-két rend széna lekaszálása után jöhetett a szalonnázás. Egy mezei ember szalonnázása komoly esemény. Mindennek meg kell adni a módját. Kezdve a kenyérvászon kiteregetésével a térdre, folytatva egy héjdarabka leszelésével, szalonnacsíkra helyezésével. Azután a kenyérszelet a bal kéz középső- és gyűrűsujja közé került, a szalonnát a kenyérhéj-darabkával a mutató- és nagyujj fogta, a falatokat a fanyelű, borotvaéles bicska metszette és juttatta jobb kézzel az éhes szájba. A reggeli végén a maradék bőrös szalonnakocka a zsíros héjdarabkával, kenyérmaradékkal az addig türelmesen várakozó és nagyokat nyelő Bunkó kutyáé lett. A bicskát sötétkék kötényébe a surc-ba törölte és óvatosan helyére igazította a pengét.

— Miért nem tetszik becsattintani a bicskát, Ali bácsi?

— Minek?

— Mert szép hangja van.

— Kicsorbul mingyá, oszt a hangé fennyem naponta?

Ali bácsi magas, szikár, csontosan erős ember volt, orra alatt kis, pamacsnyi bajusszal. Ő úgy hívta: csendőrbajusz.

— Csendőr volt, Ali bácsi?

— Én nem, de a bátyám! — mosolygott a kurta szőrzet alatt. — Olyan pofont tudott adni, de olyat…

Hittem, hiszen náluk a kakas is kékes, zöldes fényben ragyogó farkú, valódi csendőr-kakas volt, küldtek is a farktollakból a messzi „Nevijorkban” élő Zoltán bácsinak levélben, vagyis kopertában. Egyszer az udvaron játszottam, amikor Édesapám orvosi rendelőjének várószobájából némi kiabálás és csattanás után szép ívben kirepült egy férfi, tompa puffanás és hangos nyekkenés után talajt fogott —, ahogy sportnyelven mondják. Édesapám nyomban ellátta a sérültet. Ahogy később mesélték, az illető páciens volt, de beteg nem, amit jó apám szinte azonnal észrevett, és a férfiút kiutasította a rendelőből. Az egyén sértődöttségében különböző durva valótlanságokat állított édesapámról és egész családunkról. Aladár bácsi menten felszólította, hogy vonja vissza kijelentéseit, amire a kilencven kilós, jó karban lévő illető nem volt hajlandó. Ezután Ali bácsi egyetlen pofonnal térítette meg az eltévelyedettet, amitől az jobb belátásra és légi útra tért. (Milyen lehetett akkor Zoltán bácsi pofonja?) Édesapámék este borozgatva beszélték meg a történteket, ekkor hangzott el édesapám később családi szállóigévé vált kijelentése:

— Alikám! Ha ezért fel mer jelenteni, pecsétes írásba adom, hogy így született!

Az alkohol sajnos rossz tanácsadó, sőt drága is. Ahogy mondják Aladár bácsi szép pénzeket hagyott különböző kocsmákban. Rosszabb nyelvek szerint a berendezésre is kellett néha, mert aprólékos ember volt… Már kamasz fejjel tudtam meg, hogy édesanyja a sorozatos veszekedés, ivás áldozataként került hozzánk, nagyapám fogadta be, nálunk aztán mindenki Mamikája lett.

Nem egyszer mentünk Ali bácsival a temető feletti veteményre kaszálni. Pontosabban ő kaszált én meg ügyetlen kévéket kötöttem, de inkább játszogattam, a természetről kérdezgettem — mert arról nagyon sokat tudott — vagy a madarakat bámultam, mert kaszálás közben nincs társalgás. Ellenben sok rovar veszíti el a rejtekét, aminek a gyönyörű rovarevő madarak örülnek és odaröppennek ilyenkor a tarlóra. Aladár bácsi jövet és menet szélesen megemelte öreg, szalonnás kalapját a temetődomb tetején.

— Kinek tetszik köszönni, Ali bácsi? Hisz nincs itt senki.

— Nagyapádnak fiam. Ő és még nagyon sok jó ember van itt.

Mint megtudtam, nagyapámnak holtában is így köszönte meg, hogy családtagként szeretjük édesanyját. Ezt a gesztust akkor is megtette, ha senki sem látta.

Híres volt a lovairól. Igaz, bármilyen idegen, harapós, vagy rúgós hírében álló ló kezessé vált mellette, de legbüszkébb saját, nagy gonddal kiválasztott lovaira volt. Erős, jól tartott, gyönyörűen ápolt állatok voltak. Illetve nem állatok, hanem lovak! Nekem a kedves, okos szemű, gyönyörű almaderes, Szedres volt a kedvencem. Ali bácsi jóvoltából sokszor lovagolhattam is rajta.

— Megbolondultál, fiam? Azt a csepp gyereket feltenni a lóra? — perelt vele Mamika.

— Szedresnek helyette is van esze! — vágott vissza Ali bácsi.

Az igazi ünnep azonban az volt, amikor a két ragyogóra kefélt szőrű ló mögött mi ketten ültünk a bakon. Az ostor mindig a tokjában volt, szinte soha nem láttam Ali bácsi kezében — csak ha a kocsmába tért be. Akkor, mint mestersége címerét vitte magával.

— Minek az ostor Ali bácsi?

— A kocsihoz tartozik.

— Sose tetszik megütni a lovakat?

— Minek? Elég, ha a sisegését hallják.

— Ebben a kocsizörgésben? — kérdeztem kiabálva és közben majd elharaptam a nyelvemet, mert a macskaköves főúton pattogott a szekér.

— Nem hallanak ezek semmit! — gondoltam.

Aladár bácsi rám nézett, összehúzta a szemöldökét és megszólalt:

— No, figyelj!

Kivette az ostort, vagy kétszer megpörgette a szíjat a nyél körül, Szedres már hátra is kapta a fülét, felvágta a fejét, és olyan galoppba kezdett, hogy csak úgy csattogtak a patkók a vén bazalton és én ijedten, két kézzel kapaszkodtam a vadul ugráló ülésdeszkába.

— No! — szólalt meg elégedett mosollyal Ali bácsi. — Memmontam!

Egyszer Édesapámat kérdeztem:

—  Miért mondják az emberek, hogy „buta paraszt”; hiszen annyi mindenhez kell érteniük, és Ali bácsi is mennyi mindent tud?

— Sokan nem értik a parasztembert — felelt apám — vannak olyan ostoba emberek, akik ha nem értenek valakit, vagy valamit nem megismerni akarják, hanem azonnal elítélik, és ellenségüknek tekintik őket. Pedig a parasztemberek olyanok, mint az agyagos föld, amit művelnek: darabosak, olykor durvák, de ha érted és gondozod, ontja a gabonát, gyümölcsöt. Ha megérted ezeket az embereket, ők pedig azokat a tulajdonságokat mutatják fel sorra, amiket sokan egy életen át csak áhítanak. Soha ne ítélj azelőtt, hogy megismertél volna valamit, vagy valakit! Semmi és senki sem érdemli ezt meg. Itt van például Aladár bácsi. Családját és őt is számtalan csapás érte, sajnos nem tudja túltenni magát ezeken, csak pálinkával, vagy borral, de akármikor rá merném bízni az életemet, mint ahogy téged is nyugodt lelkiismerettel bízlak rá bármikor. Ezért ne ítélj meggondolatlanul!