Kilenc vagy tíz óra lehetet már, ragyogott a nap az égbolton, habos szépidő-felhők álltak a hihetetlenül kék égen és néha madárfütty csendült a közeli gyümölcsösben: — Huncut a bíró! — kiabálta világba a dalos kedvű rigó.
— Huncut ám az öreganyád térgye! — morogta mosolyogva Bíró Lajos. Szép lassan kicsatolta a szíjakat így megszabadította a lovat hámtól, azon túl a fogas boronától.
— Gyere csak Csillag! Gyere csak!
A gyeplőből hosszú szárat vetett, úgy kötözte a fa hűsébe a lovat. Ügyelt rá, hogy a legdúsabb fű közelébe kerüljön. Odaballagott a másikhoz, azt is kiszabadította.
— Szürke, neee! Indulj!
A derest nem kötötte ki, nem kellett tartani tőle, hogy elbóklászik. Csak ott érezte jól magát, ahol gazdája volt.
Most a szekérhez ballagott a férfi. A derékból csobolyót húzott elő. Elmosolyodott. Ezzel a mosollyal húzott a hűs vízből két nagy kortyot. Jóleső lehhintéssel tette vissza az edényt. Nedves ajkát inge ujjába törölte.
— Hej! Mindig űz az asszony: — Maradi vagy, de kórosan! Más rég traktort vett! Te meg! Te! Még a vizet is nagyanyád csobolyójából iszod! Az bizonyos, hogy a cserépben soká hűvös marad, de adhatnék neked hideget is! Termoszban! Még jeget is vihetnél! Rendben van, hogy bio-kertészetet művelsz, de mindenben azért nem kéne a régieket majmolni! Annyit dolgozol, a nyelved kilóg! Csak este látunk! Vedd már észre, hogy a huszonegyedik században járunk! Némi fáradságot a gépeknek is átadhatnál!
— Gépeknek? Ki veszi meg és miből? Betáblázzam a földeket? A ház már gyakorlatilag a banké! A lovak nem méregdrága gázolajat esznek, hanem azt, amit megterem a föld. Nem gyilkolják a növényeket füsttel és a trágyától újra termékeny a talaj. De nem vagyok a saját ellenségem, ha több területen gazdálkodnék biztosan traktor-nyeregben látnál, nem bakon. Ám eddig még nagyapám tanácsainak minden betűje aranyat ért. Nem változtatok.
Bő vászontarisznyát vett elő. Ez a nagyapjáé volt, még kicsi gyerekkorában kapta. Az oldalába bele van szőve: B.L. Bíró Lajos, hiszen nagyapját is így hívták. Apja a téeszben sokáig traktoros volt, aztán a gépállomásra került. Ahogy a szövetkezet megszűnt Bíró Imre nem találta a helyét. Mindenfélének elmondta az új rendszert és egyre többet nyúlt a pohár után. Nagyapja még élt a rendszerváltozáskor. Komoran nézte, hogy fia mit tesz magával, de nem szólt bele. Ha apja felöntött a garatra magához intette unokáját és elindultak sétálni.
— Látod? Itt vótak a Borsófődek. Magas aranykorona, erős főd! Huszonhárom kataszteri hód vót az enyim. Te majd visszaveszed! Amott meg öntéstalaj! Olyan búza nyől benne, hogy nem bírja a szalma a kalászt tartani! Ennek is megvan a papírja. Oszt okosan! Nem permetezni, csak természetes anyagokkal! Mindent leírtam! Má, ha ki bírod ókumulálni, de míg mevvagyok, segélek! Lesz erdőd is — ha igaz —, nem kell fát venned! Meg a szőlő! Ha apád le nem gördíti a torkán, van ott dió, szilva, barack. Ha eszed van, a sok savanya szőlő helyett kajszit telepítesz, kifőzitek és lekvárként eladni! Nem rossz pénz az! Elterveztem én má rég mindent, de mire begyütt a jóvilág, erőm nem maratt! De majd te! Te nem bolondúsz meg mint az apád! Osztán először mindent magad, de bírni fogod. Csak gépet ne hasznájj! Illyen kis hellyen igen nagy a taposás! Csak ló! Meg jó könnyű szerszám!
Idős Bíró Lajos tényleg mindent leírt, okosan eltervezett. Évtizedekig figyelt, tapasztalatait régies határidőnaplókba írta. Mosolyogta az öreget. Ő mezőgazdásznak tanult, más már a modern tudomány… Mikor nagyapja meghalt, elővette az egyik kinevetett irományt és bizony, lefoszlott az arcáról a vidámság. Pontosan, precízen, nagy ákombákom betűkkel szabályos stratégia volt abban lefektetve. Évenkénti bővítési lehetőséggel, sőt, még a dédunokákat is betervezte az öreg Bíró. Idős Bíró Lajos csak rövid ideig élvezte a rendszerváltozást. Unokája, zsebében a határidőnaplóval, nagyapja szellemi örökségével kiballagott a temetőbe és sokáig simogatta a fejfát.
A tarisznyával leült a szekér végébe. Kiterítette a kenyerest. (Az is nagyanyja keze munkája.) Eszter, a felesége bőven adott kenyeret, szalonnát, paprikát, paradicsomot is rakott mellé, hiszen érett már a kertben. Nem feledkezett meg a méregzöld erős paprikáról sem. Először a fanyelű, vékonyra kopott pengéjű bicskát nyitotta ki. (Ez meg az apjáé volt) Metszett egy kis kenyérhéjat a ropogósából. A héjdarabbal ráfogott a szalonna zsírjára és levágott abból is egy darabot. A szántóföldi szalonnázás tudománya apáról fiúra szállt a mezei emberek között. A munkával együtt tanulták fél kézzel az asztalt helyettesíteni. Lajos jóízűen evett, közben végignézett az addig elvégzett munkán, az elboronált földön. Ebbe lehet majd vetni. Egyenes, mint az asztal. Ha látná Réka! Biztos dicsérné! Lánya nyári munkára utazott el. Hostes. Külföldi csoportot kísér. Kihasználja a nyelvvizsgája lehetőségeit. Gergő pincérkedik és nyaral a Balatonnál. Talán marad pár ezer forintja neki is. Talán be tud segíteni az őszi iskolába indulásnál. Most minden drágább lesz. Ígért fűt, fát a kormány, csak hogy megválasszák őket, de az ellenkezőjét cselekszi. Sohasem csapták be így az embereket. Még ott van a kicsi István. Kicsi? Magasabb, mint az apja. Nő, mint a dudva, keze, lába szanaszét. Kamaszodik. Havonta növi ki a nadrágját. Most meg ilyen-olyan új adó, adó hátán. Jutalmul a béketűrésért még tandíj! De jó, hogy ilyen szorgalmas gyerekei vannak, igyekeznek megkeresni nyáron a tandíjra valót. Nem kitűnő tanulók. De nem is baj, mert élik egy kicsit a fiatalságukat. István is kitalál mindig valamit, hol itt szed meggyet, hol ott pakol teherautót. Bizony el is megy a pénz telefonra, mp3 lejátszóra, vagy a számítógépet fejleszti. De nem veri el nagyobb bolondságokra.
— A család, lásd, rendben van, nagyapa! Csak a néppel mi lesz? Hát a híres Pannóniával? De sok embernek termett itt kenyér, hiszen a rómaiak is ezután nevezték el. Most elsorvasztják a falut. Pedig ott terem az élelem, nem városon. A „mi Atyánk” mindennapi kenyere.
Komótos-lassan visszacsomagolt mindent, jót húzott a hűvös vízből kalapját megemelte visszatette csapzott hajára. Elgondolkodva a lovakhoz ballagott.
— Na, induljunk, Isten nevében! Ő talán még velünk van.
Legutóbbi módosítás: 2008.07.28. @ 18:22 :: Placskó Lajos