Május elsején Géza barátom pici darab fát nyomott a kezembe.
— Adok neked faszilánkot! — Természetesen az utolsó két szótagot rendesen elkülönítve ejtette, miközben göndören kuncogott.
— Tiszafa — mondta, és kiderült, hogy egy öles tuskó rész az én kis szilánkom, amit Németországból hoztak haza busszal.
Elismeréssel néztem barátomra. Ez már igen! Nem tudatosan, de mindig úgy választottam barátot, hogy finoman, kis mértékben, de őrültek legyenek.
Busszal, tiszafatuskót Németországból hazahozni, utastársakat rávenni, hogy becipeljék a buszba a többemberes fakoloncot! Kérem szépen! Ez tett a javából! A buszvezetőről és a vámosokról már nem mertem kérdezni.
Az apró fadarab nem hagyott nyugodni. Már másnap elkezdtem faragni a csontkemény szilánkot, amiből feleségem egyik kedves medálja lett. Ahogy a fát munkáló kezemet néztem, gyerekkori emlékek leptek el.
Nem voltam még iskolás, mikor Gyula bácsival találkoztam. A sarki boltból ballagtam hazafelé. Dehogy! Miket írok! Titkos expedíción voltam, aminek csupán fedőneve volt „hozzkenyeretkisfiam”, vagy „szaladjelélesztőért”. Csodás felfedezéseim jól megérdemelt jutalma pedig egy cukorka volt, amit önfeledten szopogattam és…a papírját eldobtam.
Egy kefehajú, bozontos szemöldöke alatt szúrós-fekete szemű, angolbajszos, öles termetű bácsi torpant meg előttem. Gyönyörűen faragott bot volt a kezében és úgy nézett, hogy azonnal felvettem az eldobott papírt, sőt, még más szemetet is. Mosolygóra vált tekintettel hajolt le hozzám a szédítő magasból. Hangja nagyon öreg és mély pincéket idézett. Erre a hangra mondják, hogy a néger basszusénekesek is elismeréssel csettintenének hallatára.
— Így kell ezt, Lalika! Őrizd meg a környezeted és a természet rendjét, mert a saját lelked tisztaságát véded vele!
A lényeget akkor még nem értettem, de szavai beégtek az emlékezetembe.
Később sokszor jártam nála anyai nagyapámmal és egyedül is. Nagyapámmal remekül megértették egymást annak ellenére, hogy nagyapám „vasas”, Gyula bácsi asztalos volt. Ha kis műhelyében voltunk, Nagyapa játszotta az inast, Gyula bácsi a mestert. Ha Ő jött hozzánk segíteni, a szerepek felcserélődtek. Munka közben egymás keze alá adták a szerszámokat. Ritkaságszámba ment, ha valamit kérni kellett, elég volt egy jelentőségteljes szempillantás. Az öreg asztalos néha rágyújtott. Ilyenkor Nagyapa rászólt:
— Gyújts rá, mérgezd magad! (Nagyapám hatvan éves kora után szokott le a dohányzásról)
Gyula bácsi félbevágott cigarettákat szívott saját készítésű, szépen faragott meggyfa—szipkából, amit következetesen szopkának hívott.
Mariska néni, a felesége néha frissensült süteménnyel szaladt be a műhelybe, tányérkákat osztogatva.
— Na, fiúk! Egyetek egy kis bodagot!
Gyula bácsi ilyenkor a tenyerét nyújtotta:
— Nekem a kislapátra, Mariskám!
Lendületesen, fürge kézzel dolgozott a két öreg mester és közben teljesen másról beszélgettek. Szó esett természetesen a múltról, régen használt tárgyakról, emberekről, sorsokról és én úgy ittam a szavaikat, mint szomjas ember a forrásvizet. A beszélgetésekből kiderült, hogy Gyula bácsinak kisebb erdőbirtoka volt a felvidéken. A határrendezés és nemzeti megosztás alkalmával Őket is fejenként ötven kilós csomaggal tették át az új határon, mint apai nagyapámékat. Már nem emlékszem mi volt 1945 előtt Gyula bácsi foglalkozása, de csak hobbi asztalos volt. Szerette a fákat, szerette a faanyag illatát, és élvezte az alkotás gyönyörűségét. 1945 után kedvtelése lett a mestersége és mondhatom, hogy igen magas fokon művelte. Péklapát nagyságú kezei alól csipke finomságú faragások, gyönyörű intarziák és remek bútorok kerültek ki.
Tenyere mégis meglepően puha volt, szemben nagyapám bükkfakéreg markával és ezek a hatalmas kezek babusgató szeretettel tudták simogatni a megmunkált fát.
Bütyköltem feleségem apró medálján és elmosolyodtam az emberi agy furcsaságán. Egy apró fadarab rég elfeledett emlékeket hozott a felszínre. De nem csodálkoztam túl sokáig, hiszen az egész életünket az ilyen apró szilánkok alkotják.
Legutóbbi módosítás: 2008.07.17. @ 15:00 :: Placskó Lajos