Szappanos Lajos : Míg elértem Mágikáig

 

 

Sorsok az utcáról

Kinek mi éri meg…

 

 

Amikor kutyasétáltatás, vagy csak némi sörözés kedvéért összejövünk a Kálvária téri parkban közeli kisbolt el?tt, mindig akad valami téma, amir?l jól el tud beszélgetni az ember. Szinte minden korosztály képviselteti magát, de nációbeli különbségek is akadnak rendesen, hiszen van itt cigány, román, magyar és még ki tudná megmondani miféle népek. Mindenki a saját iskolázottsága, vérmérséklete szerint szól hozzá az éppen „m?soron” lév? témához, ezért eléggé érdekes dolgok sülhetnek ki. Van néhány n?s-családos ember, de talán több az olyan, akinek valamiért tönkrement a házassága, széthullott a családja. Éppen arról folyt a vita, mennyire érdemes, vagy nem érdemes n?ért-asszonyért áldozatot hozni, és ha igen, mekkorát.

    L. az író is megjelent, és sokáig hallgatta a történeteket, amikor egyszer ? is megszólalt. Tudtuk róla, hogy nehéz élete volt, hiszen miel?tt úgy nyolc évvel ezel?tt a környékre költözött, sokáig, közel másfél évtizedig hajléktalanként, az utcán élt. 

– Tudjátok, nem szeretek panaszkodni, mert azt vallom, inkább százan irigykedjenek rám, mint egy valaki is szánjon. Most sem panaszként mesélném el amit szeretnék, de csak ha nem untatok vele senkit. 

 Az hogy valakinek milyen volt a gyerekkora, szerintem egész életére kihatással van. Tévedés ne essék, nem én akarom itt és most feltalálni a melegvizet, csak emlékeztet?ként mondom. Aki nem ismer túl rég, az nem tudja rólam, hogy én sem voltam mindig csöves. A szüleim vidéki kastélyában nevelkedtem Mez?túron, egy alföldi kisvárosban. Itt, ha esik egy kis es?, még a f?téren is akkora sár van, hogy annak idején, amikor Pet?fi Sándor arra járt, ? sem bírta megállni szó nélkül, pedig ? mint alföldi ember, igencsak hozzá volt szokva az ilyesmihez. Nos ott éldegéltünk tisztes jómódban. Apám szakmáját tekintve cipész volt, de inkább beállt postásnak, majd t?zoltónak. Azt hitte szegény, hogy csak a bankli mellett kell dolgozni, azután rájött nem éppen úgy van, de akkorra kirúgták mindenhonnan, és kénytelen-kelletlen beállt a városi kórházba mindenesnek. Ez azt jelentette, ha kellett udvart söpört, beteget szállított, de akadt hogy hullaöltöztetéssel, ilyesmivel is megbízták.

Hat éves voltam, amikor a szüleim elváltak és anyám hozzáment a város másik végén él? ismer?séhez, akivel még valamikor a csépl?gépnél találkozott, hiszen minden nyáron oda járt, egy kis maszek pénzt és terményt összeszedni. Ez az ember volt ott a gépész, és amikor a szüleim házassága megromlott, valahogy összejöttek anyámmal. Teljesen más fazon volt, mint az apám. Egy hatalmas darab, amolyan tenyeres-talpas paraszt, de nem csak termetében, hanem természetében is. Anyámnak eredetileg férfiszabó volt a szakmája, de apámhoz hasonlóan ? sem maradt meg tanult foglalkozásánál. El?bb, amíg még együtt volt a család, a kastélyunk hatalmas pincéjében bizományi italboltot m?ködtetett, kés?bb, a válásuk után, pedig elment el?bb a közeli presszóba, majd kicsit kés?bb a szemben lév? boltba dolgozni. Itt cseperedtem nagy nehezen.

Igen, meglehet?sen nehezen, mert a gyerekkoromból szinte csak arra emlékszem, hogy állandóan éhes voltam. No nem mintha nem lett volna mit enni, de a mostoha apámnak is volt három nagy gyereke, nekem is egy n?vérem és azokra fordított anyám minden energiát. Mivel én kései gyerek voltam, tehát egy-másfél évtizeddel fiatalabb a többit?l, nekem mindig hallgass volt a nevem. Tévedés, hogy az id?s szül?k, vagy a nagyobb gyerekek ajnározzák a kicsit. Egy fenét. Mindenben hátrányban voltam. Ráadásul, kis vézna gyenge gyerek lévén, még az iskolában és az utcán is basáskodtak rajtam az er?sebbek és senki nem volt, aki megvédett volna. Mint elvált szül?k gyerekét a tanárok is ott bántottak, ahol, amikor csak tudtak, mintha én tehettem volna róla, hogy a szüleim húsz évnyi házasság után úgy döntöttek, nem tudnak tovább együtt élni.

 T?lem, egész életem során mindig és mindent elvettek, ami kedves volt nekem. Úgy 10-12 éves lehettem és nagyon szerettem volna focicsukát. Akkoriban, még kuriózum számba ment az ilyesmi, ráadásul eléggé kicsi lábam volt, sehol sem kaptunk ilyet. Persze, mint minden gyereknek, nekem is változtak az igényeim, vagyis inkább beletör?dtem, hogy nincs. El?tte ugyan még jól ki is kaptam, mert amikor mégis lett a lábamra való vászon futballcip? a sportboltban, eltetettem és kimentem az Állami Gazdaságba valami melóra, hogy meg tudjam venni. Hogy keressek is, megmondtam a f?nöknek, hogy adjon valami komolyabb munkát, mert nagyon kellene a pénz. Eddigre rohamosan meger?södtem, kifejl?dtem, úgyhogy a negyven fokos melegben búzát lapátoltam együtt a feln?ttekkel. Amikor vége lett a munkának és hét végén megkaptam a fizetést, nagy boldogan bicikliztem haza. Mondom anyámnak, meg van a pénzem, megyek, és megveszem a cip?t, amit eltetettem és még pénzem is marad. Erre közölte, a cip? már nincs meg, mert ? mint ÁFÉSZ-es, jó viszonyban volt a sportboltossal és szólt, adják el nyugodtan. A keresetemet meg elvette, mert kellett a n?véremnek valamire és a családi kasszából már nem tudott többet ellopni, a mostoha apám így is kezdett rájönni a dolgaira. Amikor könnyezve kijelentettem, úgyis megveszem valahogy a cip?t, akkor pedig jól fel lettem pofozva. Akkor ütött meg utoljára az anyám. Tizenkét évesen és igazságtalanul. Soha többé nem t?rtem el neki.

Következ? nyáron, már huncutabb voltam. Mivel valahonnan mégis sikerült közben focicsukát szereznem, most horgász felszerelésre áhítoztam. Rendes üvegbotra, és peremfutós orsóra. A jól bevált Állami Gazdaság segített ki megint, hiszen újra mentem nyári munkára. Keményen melóztam megint, és amikor megkaptam a pénzemet, els? utam a sportboltba vezetett és rögtön megvettem a horgászcuccot. Így teltek az éveim, minden nyáron dolgoztam, ha kellett valami. Elérkezett a pályaválasztás ideje. Mivel közben zeneiskolába is jártam, ráadásul nagyon jól ment, tetszett is, hát zenész szerettem volna lenni. Nos itt mindjárt két oldalról jött a gáncsolás. A mostohaapám, mint megrögzött paraszt, kijelentette, ? bizony nem nevel urat. Az iskolában is azt javasolták, tanuljak inkább valami rendes szakmát, ne menjek gimnáziumba, ugyanis ahhoz, hogy levizsgázhassak az OSZK-nál szórakoztató zenésznek, érettségi kellett volna. Bár mindig négyesen felüli volt az átlagom, valami olyasmivel tömték anyám fejét, hogy úgysem tudnám elvégezni a Telekit, a városban lév? egyik gimnáziumot.

Ekkor megint cselhez kellett folyamodnom. Közben sportoltam és eléggé magas szintet értem el, az egyik verseny el?tt a sportorvos azonnali hatállyal eltiltott. Valamit talált a szívemnél. Egy kajak-kenu versenyz?nél pedig ez nem éppen jó dolog. No, akkor vége a még el sem kezd?dött sportkarriernek is, marad a zene. Ekkor kitaláltam, hogy mégis közelebb legyek a zenéhez, szakmám is legyen, m?veltségem is, jelentkeztem a Jász-Nagykun Vendéglátó Vállalathoz pincér tanulónak. Akkoriban így ment. El?bb a cégnek kellett felvenni, csak akkor mehettem az iskolába. Ez csak a nevében volt pincériskola, hiszen tanultunk itt szakács-cukrász-konyhamészáros-pék-mixer-recepciós és még ki tudja, milyen szakmákat egyszerre, és természetesen idegen nyelvet is. Akkoriban itthon és a szocialista táboron belül, szinte csak oroszul lehetett tanulni, az viszont kötelez? volt mindenütt. Nekem szerencsém volt, mert a németes csoportba kerültem.

Másodéves voltam, amikor megismerkedtem a kés?bbi feleségemmel, egy csodaszép, válófélben lév? romacsajjal. Tizenhárom évvel volt id?sebb nálam és bár csak hat általánossal bírt, minden hájjal megkent és huncut dög volt. Ki is semmizett rendesen, de err?l majd kés?bb. No, jártam továbbra is a suliba, közben sorba maradoztak ki mell?lem, akikkel együtt kezdtem. Ahová annak idején nem mehettem tanulni, a mez?túri Teleki Blanka gimnáziumba, onnan is szépen buktak ki, az általános iskolai osztálytársaim, az egykori eminens tanulók. Ahogy azt egyik könyvében Moldova mester írta, elhullottak szépen, mint az akciós libák. Én együtt éltem az asszonnyal, de közben járnom kellett a suli mellett dolgozni is. Nappal a munkahelyen, délután tanultam Szolnokon, éjjel pedig a Tiszti Klubban pincérkedtem. Nem tudom hogy bírtam, de még mellette eljártunk szórakozni is.

Eljött az id?, amikor végeztem, és papírforma szerint kész vendéglátós szakemberként kikerültem az életbe. Igen ám, de a Jász- Nagykun Vendéglátó csak addig alkalmazott, ameddig nem végeztem, utána az összes végzett fiút kirúgták, csak a lányok maradhattak. Kénytelen voltam elmenni mindenféle munkára, ha nem akartunk éhen halni. Én, aki nem rég még a Pelikán szálló pincére voltam, most cigányokkal járok szüretelni. Azután sikerült a Közép Tiszavidéki ÁFÉSZ-hez bejutnom, egy falusi étterembe pincérnek. Az ilyen helyeken, általában nem szakképzett emberek dolgoznak. A lényeg az, hogy valakinek a valakije legyen. Engem is kiutáltak innen rövidesen, de egyébként is elmentem volna, hiszen találkoztam anyám egykori kollégan?jével, aki hívott, nyissunk kocsmát Mez?túron. Ismertem ezt a boltot, hiszem vele szemben n?ttem fel. Mint szakember, azt is tudtam, mit lehet bel?le kivenni. Meg is kaptuk szinte bagóért, és elmondhattam magamról, hogy én vagyok a város els? „maszek” kocsmárosa. Akkoriban kezdtek divatba jönni, a szerz?déses üzletek. Egy hét múlva lettem volna tizennyolc éves és már üzletvezet? voltam. Ez volt márciusban, de októberben kénytelen voltam lehúzni a rolót.

Kollégáim-beosztottaim, már olyan szemérmetlenül loptak, hogy ha nem akartam börtönbe kerülni, véget kellett vetnem a wirtschaftnak. Már odáig mentek, hogy kizártak a saját irodámból, nem láttam bele semmibe. Ha ellen?rzés jött valahonnan, égett a pofám, mert rajtam röhögött mindenki. Milyen üzletvezet? az, aki nem tud bemenni az irodájába, mert kicsukják az alkalmazottai. Míg én csak éppen a minimális összegeket vettem ki, hogy forgassuk a pénzt, nekik szépen épült az emeletes házuk a kertvárosban. Azután amikor én otthagytam az egészet és odavitték a keresztlányukat, mert annak volt papírja, ?t is ugyanúgy meglopták, vagy tán még jobban, mint engem. Közben az asszonnyal hol együtt, hol külön.

A következ? nyár, már a Balatonon talált. Teremf?nök lettem egy háromszázhatvan f?t befogadó étteremben Szabadi-Sóstón. Ez egy teljesen maszek üzlet volt, egy leszázalékolt nyugdíjas katonatiszt volt a tulaj, egy nagyon rendes faszi. No a felesége, egy sz?ke zsidón?, annál szemetebb volt. Képes volt a pincérek jattját felszedni az asztalról és letagadni. Egyszer elgurult egy ötvenfilléres és vagy harminc láda bort rakott arrébb, hogy kiszedje közülük. Ebben az üzletben, mindenkinek kellett érteni máshoz is, nem csak aminek felvették. Mivel egyedül én voltam szakképzett ember a boltban, amikor tavasszal lementünk rendbe tenni, utána esténként, még nekem tanítanom kellett a többieket a szakmára, és németül is. Volt itt növénytermeszt? gépészt?l, a taxisof?rön át, a fodrászig mindenki. Ha kellet, felmentem f?zni a konyhára, mert a séf, egy gyomorfekélyes hapsi volt, és ha rosszul lett, nem tudott dolgozni. Máskor be kellett ülnöm a zenekarba, mert egyszerre több helyen kellett muzsikálni, és nem voltak annyian.

Amikor itt vége lett a szezonnak, már Pestre jöttem haza, mert itt élt az asszony, akivel persze külön voltunk, míg én a Balcsin dolgoztam. Amikor kiléptem a kocsmároskodásból, valamilyen ürüggyel összeveszett velem és elt?zött a f?városba. Akkor, 1982-ben, beléptem az Észak-Déli metróhoz. Vendéglátósként nem kaptam munkát Pesten, de nem is nagyon akartam, mert az asszonykám, aki akkor még csak élettársam volt, ágált ellene. A metrós munka tetszett, végeztem a tanfolyamokat, egészen addig, míg elértem egy állomásvezet?i rangot.

Közben 1983. február 12-én összeházasodtunk és vettünk egy kis kertes lakrészt Pesterzsébeten, mert addig külön éltünk. Kati az egyik munkásszállón a Csepeli átjárónál, én a másikon Lágymányoson. Amikor összeházasodtunk és beköltöztünk a saját kis otthonunkba, természetesnek vettem, hogy kijelentkezek a szállóról, hiszen már nem volt rá szükség. Ez, a Tétényi út- Szakasits Árpád út sarokhoz közel lév?, férfiszálló volt. Nem így gondolkozott viszont az akkor már feleségem. ?nem jelentkezett ki a Vegyim?vek szállójáról, ahol ? is lakhatott, mert a Papírgyárnak, a munkahelyének szerz?dése volt erre. Vegyes szálló, a férfiak, és n?k összejárhattak. Azután amikor az esküv?nk után, kb. egy hónappal hazamentem, este fél tizenegykor közölték velem, már nem lakom ott. Amíg én dolgozni voltam, az asszonykám eladta a lakást és elszökött az akkori fiújához a szállóra, aki valószín?leg azel?tt és közben is megvolt neki. Ezért nem jelentkezett ki, amikor megesküdtünk, mert számított erre. El?tte való nap volt fizetés, azt akkor odaadtam. Most ott álltam, a nagy budapesti éjszakában Pesterzsébeten, a Kilián garázs és az Ecseri piac között, ötven fillérrel a zsebemben.

A metrónak, a K?ér utcai járm?telepen volt egy kis szállodája. Ez arra volt, hogy az éjszakás vonat személyzetek ott tudjanak aludni. Ide nyomott be a f?nököm pár éjszakára, amíg elintézte a munkás szállót a Tábornok utcában. Persze amikor a lakásért kapott pénzt eltapsikolták, újból jött az én kis feleségem és visszakönyörögte magát. Nem sokat kellett könyörögnie, hiszen szerettem és megbocsátottam neki. Akkor még nem tudtam a régi bölcsességet: amelyik kutya egyszer átússza a Tiszát, az megteszi máskor is. No mindegy, újból összejöttünk. Ismét Pesterzsébet, csak a másik vége, egy albérlet. Most már tudom, de akkor nem vettem észre, hogy innen újra visszajárt a fiújához, akivel közben kibékülhettek.

Kezdte pedzegetni az asszony, jó lenne, ha elvinnének katonának, mert szeretne élni egy kis szabad életet. Már minden kollégám, aki olyan id?s volt, mint én, megkapta akkorra a behívóját, csak én nem. Közben megint külön lettünk, mert akkor már én zavartam el Katit a háztól, hogyha annyira akar szabad életet, mehet, de mellettem nem kurválkodhat. Úgy költözött el az albérletb?l, amikor nem voltam otthon. Bár nem volt rá szüksége, még az olajkályhát is elvitte, ne tudjak f?teni, pedig hideg tél volt. Akkor halt meg Brezsnyev. Olyan kicsinyes, és gonosz volt, hogy elvitte az összes fés?t is, hogy ne tudjam rendben tartani a hosszú hajamat, és a szakállamat. Aki már elérte a piros parolin a három csíkot, annak dukált ez a viselet, azért hordtam ilyet. Persze megint egy fillér nélkül maradtam ott. Néhány nap múlva, egyszer reggel kilenc körül jön a postás, engem keres. Kimegyek. 

– Itt írja alá! 

Hozta a behívómat. Egy héttel a bevonulás el?tt!

Futás be a céghez, leszámolni, szabadságot kivenni stb. Leutaztam anyámnak a tanyájára, és végigittam-mulattam azt az egy hetet. Február huszonnyolcadikán bevonultam a Ganz M?vel?dési házba, ahonnan gyorsan elvittek Paksra az atomer?m?höz. Eskükor megláttam, ott az asszony, pedig nem írtam meg neki hol vagyok. Valahonnan megtudta. Amikor az eskünek vége lett, elengedtek minket másnap éjfélig. Persze Katival mentem, hiszen ha egy fiatalember, aki ráadásul megszokta a rendszeres nemi életet, és hirtelen egy jó hónapig még n?i biciklit sem lát… No lényeg az, újra összejöttünk.

Hat hónap után Óbudára helyeztek, tehát onnan már könnyebb volt hazajutnom. Bizony, ha váratlanul mentem, soha nem találtam a drágát sehol, éppen mindig másutt volt, mint ahol kerestem. Mint kiderült, folyamatosan csalt, amíg katona voltam is. Egyszer, amikor már fel akartam jelenteni a századparancsnokot a pol. tisztnél, mert nem mehetek haza, akkor derült ki, a feleségem intézte el valahogy, hogy ne mehessek ki. Leveleket írt, betelefonált, hogy én milyen egy brutális állat vagyok, amikor hazamegyek. Én meg csak lestem, mert ha otthon voltam, igencsak odaadó feleségként viselkedett. Amikor leszereltem, még visszamentem egy hónapra a metróhoz, de közben ment az állományba vételem a rend?rséghez. Akkor 1985. ?szén, magamra öltöttem a kék-szürke uniformist, mint rend?r-szakaszvezet?.

A rend?riskolát, 4.75-tel, tehát kiváló eredménnyel végeztem el. Közben az asszonykám terhes lett és mert már harmincöt is elmúlt, kissé beteges volt a gyerekkel. Kiíratta magát táppénzre. Bent volt a lakásigénylésünk a tanácsnál, és ? ráért bejárni, nézni hogy áll az ügyünk. Amikor egyszer meglátta a nevünket a névsorban, azonnal átment a Markó utcába, és beadta a válópert. Mert zsaru voltam, el?re vették az igénylést, mások négy-öt éveket vártak a lakásra, ha kaptak egyáltalán. Közben, mint kés?bb kiderült a rend?rségen is elintézett, mert állítólagos családi problémáim miatt leszereltek. Az addig elért rendfokozatom megmaradt, nem fokoztak le, de nem sokra mentem vele.

No innen felgyorsultak az események. A VI. kerületben, a nagykövetségi negyedben megkaptuk a lakást, de már bent volt a válóper, amir?l én még nem is tudtam. Megint visszamentem a metróhoz, ahová mint jó forgalmistát, külön vezérigazgatói engedéllyel vettek vissza. Bár a feleségem akart t?lem állítólag megszabadulni, mégsem hagyott békén, állandóan telefonálgatott, zaklatott. Úgy nem lehet vezetni egy metróállomást, ha sík ideg az ember. Nagy állomásokon voltam, mert azok feküdtek nekem. Nyugati, Deák tér, Klinikák, K?bánya-Kispest stb. Akkor, hogy ne érhessen el, kitaláltam, átmegyek a MÁV-hoz oktatónak, hiszen amilyen rendszerrel mi már dolgoztunk a metrónál, a vasútnál ezt akkor kezdték bevezetni. Éppen két munkahely között voltam, amikor egy szeptemberi hajnalon eszembe jutott, megiszok egy fröccsöt, mert megfulladok. A gondolatot tett követte, és amikor mentem haza, akkor döbbentem rá, nincs nálam kulcs. Semmi baj, belépek az ablakon, hiszen nyitva van és csináltam már így máskor is. Persze az asszonykám a gyerekkel éppen valahol csavargott, ezért nem volt otthon  a lakásban senki.

Arra még emlékszem, hogy letört, amibe kapaszkodtam és onnan semmire. Szeptember tizenhatodikán hajnali fél négyt?l – akkor estem le – huszonnégy napon át voltam eszméletlen. Közben asszonykám is hazatalált, és amíg én élet-halál között feküdtem, addig ? jókat izélt a szomszédasszony félhülye fiával. Amikor hazavittek a kórházból, még járni sem tudtam igazán. Úgy volt, soha többé sem menni, sem beszélni nem fogok és nem leszek normális. Senkit nem hatott meg. Amikor valamennyire felépültem, végigvitték a válópert és egy szál öltözet nyári ruhában, betegen kitettek az utcára.

A családomtól, nem kértem segítséget. Nagyon ellenezték ezt a házasságot, de nem érdekelt. Mindegyik elvált. Akkor azt mondtam, ha magatoknak nem tudtatok választani, akkor nekem se akarjatok. Nem szerettem volna hallgatni, az „én ugye megmondtam” cím? szövegeket. Tizennégy évig éltem az utcán hajléktalanként, ebb?l jöttem ki. Akkoriban még nem voltak segélyszervezetek, csak éppen kezdtek alakulni. Meg tudtam volna n?sülni, vagy kapcsolatot létesíteni közben is, de nem akartam. Nekem ne mondja azt az els? komolyabb veszekedésnél az asszony, hogy a csatornából szedett föl.

A mostani Kedvesemmel, az Interneten ismerkedtünk meg. Ã??t is nagyon megverte az élet. Gyerek fejjel beleugrott egy házasságba, amiben harminc éven át semmi nem m?ködött. Rengeteget szenvedtem az életem során, mások ennek a töredékéért öngyilkosok lettek. Mégis azt mondom, ha így kellett történnie, hogy erre vezessen ez a rögös, és viszontagságokkal teli út, ha ez volt az ára annak, hogy megismerhessem Mágikát, azt mondom: MEGÉRTE.

 

Legutóbbi módosítás: 2008.07.28. @ 19:42 :: Szappanos Lajos