ráeszmélsz, hogy mégsem érte meg.*
Ráfeküdt az éjre a hajnal
madárdallal, méltóságteljes
bíborszínű nyugalommal.
Mozdulatlanság, feketeség
az éj, megtörte a pirkadat.
Ugye tegnap sem adtad el MAGAD?
Egy tál lencséért, pár ezresért,
meglehet sokan kérték, kérnék?
Talán mégis?… Nem álltad hát
szavad? Szóval igaz! FELADTAD
MAGAD, a hited, az álmodat!
Az ébredés nehéz lesz, amint
ráeszmélsz, hogy mégsem érte meg.
A hajnal színei beszövik
álmodat. A tegnapot új nap
követi, s Te már nem vagy a régi!
Önámítás minden perced ezután.
Ne tedd! Kövesd a jót, míg lehet!
A hajnalok hűvösek, szépek,
a nappalok bűnösek. Te egyre
mélyebbre süllyedsz az iszapban,
míg teljesen elnyel a mocsár,
a láp. Még kapálódzol, nyújtod
kezed, süllyedsz, kiabálsz, MÉG ÉLSZ!
Látod, már senki sem figyel Rád!
S a többiek? Egyre mélyebbre,
lejjebb süllyednek, táplálékuk
a sár, egymást sem dobálják már.
Többen, egyre többen vannak a
lápban, lassan eggyé válnak ők
EMBER ÉS SÁR, EMBER ÉS SÁR…
Nem látják már a bíborszínű
hajnalt, nem hallják a madárdalt.
Elmerültek mind a kénes-bűzös,
hűvös, örökös sártengerükben.
Legutóbbi módosítás: 2008.07.06. @ 19:36 :: Szulimán Eleonóra
