Származása inkább egy fattyúéhoz állt közelebb, mert bár kinézése nagyon „farkaskutyás" volt, valamivel kisebb volt fajtársainál s faji jegyei se nyerték volna el egy kutyaszépségverseny zs?rijének elismerését. Feltehet?en egy farkaskutya és egy farkas-korcs leszármazottja lehetett. Egyetlen tettével érdemelte ki e nevet, na de err?l majd kés?bb.
Ház?rzés céljából került máramarosszigeti nagytatámék házához, de nem váltotta be a hozzá f?zött reményeket. Barátságos farkcsóválással fogatott ismer?st és idegent, s bár sok idegenre ráhozta a frászt, ahogy hirtelen melléjük került a semmib?l. Ám az ijedtségnél nagyobb baja senkinek sem esett. A hangját se igen lehetett hallani. „Majd, ha megn?" reménykedett nagytatám, de hiába. Étvágya az viszont volt.
– Te felesleges kajapusztító, minek tartalak, ha nem ugatsz meg senkit? – szidta Nagytata.
Épp ezért nem is kötötték meg. Szabadon járt-kelt az udvaron. Szabad bejárása volt a tyúkudvarba, kedvenc szórakozása a tyúkok riogatása volt. Kileste az alkalmat, amikor a tyúkok épp ittak, akkor nekiszaladt a vályúnak, mire a tyúkok szétrebbentek. ?pedig nyugodtan lefetyelni kezdett. A tyúkok szétrebbentek ugyan, de csak egy méternyire, nem menekültek láttára fejveszettül valami bújóhelyet keresve. Máskor, amikor Flocseknek épp a tyúkudvarban volt kedve leheveredni, a tyúkok nyugodtan mászkáltak a hátán. El?fordult, hogy Flocsek hátán tyúkpiszkot találtunk.
– Flocsek, Flocsek, még a tyúkok is leszarnak! – dohogott nagyapám, aki egy erélyes ház?rz?re vágyott.
Flocsek nem fogta meg a patkányt sem, igaz, az egyébként is Cirmos, a kandúr feladata lett volna. A héja is nyugodtan garázdálkodott a tyúkudvarban. A héját csak Kukori, a kakas tépázta meg egyszer. Igaz, Kukori nem akármilyen kakas volt. Kukori rövid uralkodása alatt Flocsek se járt a tyúkudvarba. Kukori nem rebbent félre, amikor Flocsek „vizet akart inni", hanem tárt szárnyakkal futott neki. S csuda hegyes cs?re és éles sarkantyúja volt.
Flocsek becsületére legyen mondva, bár az ajtó állandóan nyitva állt, sohase lépett a házba. Ha éhes volt, megállt a konyhaajtóban, s nézett rád nagy koldus szemekkel. Volt, amikor a tányérját cipelte utánad.
Ha valami rossz fát tett a t?zre, lesunyított fülekkel csúszott el?tted a földön, rém alázatos pofát vágva, amíg azt nem mondtad, hogy „Rendben van Flocsek!" Ilyenkor hirtelen felugrott, s farkcsóválva ugrált körül. A b?n törölve! DELETE-ENTER! És felejtve!
Éppen ezért akkor se kötötték meg, amikor én látogattam el?ször Máramarosszigetre kétéves koromban. Barátságos farkcsóválásával hamar a szívembe lopta magát. Mindent elt?rt nekem. Kisgyermek létemre nemigen fogtam fel, hogy ha én nem érzem a fájdalmat, akkor az a kutyának kellemetlen lehet. Nagyszüleim sokszor rámszóltak:
– Attila, ne kínozd azt a szegény kutyát! Még megharap!
Én megcibálhattam a fülét, húzhattam a farkát, megverhettem, ha rossz volt, ráültettem, s?t „kutyagolhattam" is rajta. T?rte Flocsek békésen. Igaz, azt nem próbáltam ki, amit Zita lányom egyik osztálytársn?je. A fáról esett a békésen szenderg? farkaskutyájára. Az arcát harapta meg az egyébként békés állat.
Kétszer láttuk vicsorogni. Ezzel szerezte vissza ideiglenesen a becsületét nagytatám el?tt.
Az els? esetre nem emlékszem, még els? szigeti látogatásomkor történt kétéves koromban. Az udvar közepén játszottam. Az utcáról öblös kutyaugatás jelezte, hogy Dandár közeledik. Nagytatám rémülten rohant az udvarra, tudván, hogy én ott vagyok, mert ismerte Dandár szokását. Dandár sohase használta a kaput. Mindig a kétméteres kerítésen átugorva jött be hozzánk az udvarba.
Dandár édesapám jóbarátjának volt a kutyája. Hatalmas hím farkaskutya volt, kétszer akkora, mint Flocsek. Flocseknek jó barátja, mindig örömmel üdvözölték egymást. Öblös ugatása már távolról tiszteletet parancsolt, jelezve, hogy nem jó kikezdeni vele. Az udvarukra nem volt ajánlatos belépni engedélye nélkül. A házon kívül viszonylag békésen viselkedett, így gazdája az utcán nem kötötte pórázra. Ha nem ingerelték, nem bántott senkit. Csak a macskák… azokat nagyon utálta. Azoktól mindig dührohamot kapott.
Dandár ezúttal is a szokott útvonalán érkezett meg, t?lem két-három méterre ért földet. De ekkor egy felborzolt sz?r?, morgó-vicsorgó Flocsekkel találta szembe magát, aki ádázan védelmezte kis gazdáját. Ha megmérettetésre került volna a sor… De nem került. Dandár meghökkent a váratlan fogadtatástól, s mire magához tért, én már a nagyapám biztonságos ölében voltam. Flocsek pedig aznap flekkent ebédelt…
A második esetre halványan emlékszem. Valami rossz fát tehettem a t?zre, mert nagyapám vészt-jóslóan közeledett. Nem hiszem, hogy megütött volna, csak emelt kezével jelezte, hogy „Megérdemelnéd, hogy most megverjelek!" Ám nem tudtam meg, hogy fenyegetés volt csak, vagy tényleg tett követte volna-e, mert egy vésztjóslóan vicsorgó Flocsek állta útját. Nagyapám jónak látta nem kikezdeni a kiskirályi test?rséggel.
E tette, bár nagyapám ellen irányult, újra törölte Flocseknek a ház?rzés terén elmulasztott kötelességei miatt már nagyon halmozódó b?neit. „Az unokám mellette biztonságban van!" Bár az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy aznap Flocsek nem kapott flekkent ebédre…
S akkor ez a békés kutya hogyan érdemelte ki a Flocsek de Baskerville nevet?
Flocsek kizárólag az utcán sétáló macskákra jelentett némi veszélyt. Feltehet?en a macskahajkurászást Dandártól, jóbarátjától tanulta el, hiszen Cirmos, nagyapámék kandúrja id?nként rajta aludt. De ahogy kikerült a kapun, hajkurászta a macskákat. Lehet az ismeretlen macskák viselkedése is hozzájárult ehhez, hiszen láttára menekülni kezdtek, s a menekül? áldozat látványa felébresztette a benne nyugvó vadászösztönt.
Történt egyszer, hogy nemcsak Dandár és gazdája jött látogatóba, hanem édesapámnak egy másik barátja is. Neki is volt farkas kutyája, nem is egy, hanem kett?. Az egyiket Nérónak hívták, a másikat Sátánnak. Nem voltak épp akkorák, mint Dandár, de a név teszi az embert, akarom mondani a kutyát, mert rászolgáltak a nevükre. Gazdájuk csak pórázon kötve merte sétáltatni ?ket. S még valami. Gy?lölték a macskákat.
Édesapám és két barátja a négy farkaskutyával elindultak az utca végén található Iza irányába. Képzeld el azt a felvonulást! Elöl ment a négy kutya, középen Sátán és Néró pórázon, mellettük Dandár és Flocsek, a hátuk mögött a három barát vígan beszélgetve, gyermekkori csínyeiket felelevenítve.
– Emlékszel, amikor…
– Hát arra, hogy…
Az utcán senki se sétált, mert aki meglátta ?ket, jobbnak ítélte visszavonulni a kapuja mögé, amíg elvonulnak. Ami biztos, az biztos, egy ilyen felvonulással nem ajánlatos találkozni. Pedig a „felvonulás" csak a halakra szándékozott veszélyt jelenteni. Na jó, na és a horogra t?zend? csalikra. Békésen beszélgetve vonultak az Iza felé, amíg egy macska, amelyiknek a naptárában aznap péntek volt és 13. ráadásul bal lábbal kelt fel, s feltehet?en valamiért visszafordult, belenézett a tükörbe, ahol egy fekete macskát látott meg, elfelejtett körülnézni, amikor az egyik kerítésen lemászott abból a célból, hogy átmenjen az utca másik felére. Csak az utca közepén vette észre a veszélyt. Ekkor már a szemben lev? ház ablaka közelebbi menedéknek t?nt…
A négy kutya azonnal utána eredt akkora lendülettel, hogy Sátán és Néró gazdája kezéb?l kitépte a pórázt. A macska által kiszemelt biztonságosnak ígérkez? ablakban a 80 éves Seibert néni figyelte az utca másik végét. Szép, békés nyári reggel volt, jólestek a szemb?l jöv? napsugarak. A naptól is elvakítva nem látta, hogy a másik irányból mi közeledik.
Kedves olvasó, hunyd le a szemed, s képzeld el, hogy békésen napozol az ablakban s ekkor váratlanul, el?ször egy kétségbeesett hangon nyávogó fekete macska ugrik az öledbe, majd gyors egymásutánban négy hatalmas, vicsorgó farkaskutya követi… Még ha nem is félsz a kutyáktól azt hiszem, hogy kissé megemelkedne a vérnyomásod és a pulzusod. S ha ez még nem elég, hatalmas robaj támad a szobádban, de te a naptól elvakítva nem látsz semmit, s ekkor újra átgázol rajtad a négy kutya…, majd elt?nik az ablakban. Vajon mennyit látott meg ebb?l Seibert néni?
Amikor Seibert néni magához tért, arról motyogott, hogy ördögök jártak ott és meglovagolták. Hálálkodott, hogy megmentették. A következ? napokban egyre színesebben ecsetelte az esetet s hálálkodott édesapámnak, aki naponta ment át hozzá gyónni és bocsánatot kérni. ?pedig továbbra is hálálkodott a megmentésért. S mindenkinek elmesélte, hogyan mentette meg ?t a Vandráék Ferikéje a Sátán kezéb?l. (Édesapám barátait nem ismerte).
– Nem a Sátán volt Seibert néni, hanem kutyák és …
– Igen, kutyán lovagolva érkezett! Az emberek az utcán is látták! Hallottam, amint kiabálták: Sátán! S te megmentettél drága fiam! Senki sem mert bejönni, míg itt volt, hogy mentsen meg csak te! Nem tudom neked ezt eléggé meghálálni!
– Hárman voltunk és mind nagyon saj…
– De te voltál a legbátrabb! Ha te nem lettél volna, a Gonosz Sátán elvitt volna… – Nem lehetett meggy?zni az ellenkez?jér?l.
Legközelebb, amikor édesapám az utcára indult Flocsekkel, el?bb nyakörvet és pórázt készített neki.
– Na, gyere Flocsek de Baskerville, te Sátán kutyája! Tegyek neked pórázt, mert megyünk horgászni. Nehogy megint egy kóbor macska után szaladj! – tekerte a póráz végét a keze fejére. Nehogy Flocsek (de Baskerville) véletlenül kiránthassa a kezéb?l.
A gyászos véget ért Kukorihoz hasonlóan Flocsek is kegyvesztetten fejezte be pályafutását nagyszüleimnél. Sátán kutyája mellékneve ellenére se bocsátotta meg neki nagyapám, hogy békésen szendergett, amíg a görény minden csirkét megölt egyetlen éjszaka leforgása alatt. Nagytatám látni se akarta többet, elajándékozta valakinek. Helyét Foxi a korcs kiskutyus vette át. Foxitól ugyan senki meg nem ijedt, de vészcseng?nek megfelelt. Ugatott veszettül, amíg nagytatám át nem vette a közellenséget.
[1] Utalás egyik leghíresebb, meg is filmesített Sherlock Holmes történetre, a sátán kutyájára, amely Dartmoorban játszódik, és egy legenda szerint a Baskerville családot kísérti évszázadok óta. De a könyvben a legenda valósággá válik, s a prózai magyarázatra Sherlock Holmes a szuperdetektív talál rá.
