L. M. Montgomery (1874-1942) kanadai írón?, hazánkban f?leg a m?veib?l készült "Anna" és "Váratlan utazás" c. filmsorozatok révén ismert. 1908-ban megjelent regényéb?l (Anne of Green Gables) készített fordításommal az ? békebeli, idilli világát szeretném felidézni.
III. fejezet
Marilla Cuthbert meglep?dik
Marilla fürgén el?jött, amint Matthew kinyitotta az ajtót. De amikor pillantása a merev, csúnya ruhába bújtatott furcsa kis alakra esett, akinek hosszú, vörös hajfonata és mohó, ragyogó szeme volt, hirtelen, meghökkenve megállt.
– Matthew Cuthbert, ki ez? – kiáltotta. – Hol van a fiú?
– Nem volt fiú – mondta Matthew szerencsétlenül. – Csak ?volt.
Bólintott a gyerek felé, s eszébe ötlött, hogy még a nevét sem kérdezte meg soha.
– Nem volt fiú! De BIZONYÁRA volt fiú – kötötte az ebet a karóhoz Marilla. – Üzentünk Mrs. Spencernek, hogy hozzon egy fiút.
– Nos, nem hozott. Ã??T hozta. Megkérdeztem az állomásmestert. És haza kellett ?t hoznom. Nem maradhatott ott, nem számít, hol keletkezett a hiba.
– Nos, ez aztán jó kis eset! – kiáltott Marilla.
Eme beszélgetés során a gyermek csendben maradt, szeme egyik feln?ttr?l a másikra vándorolt, az összes elevenség elt?nt az arcáról. Úgy t?nt, hirtelen teljesen megértette, amit mondtak. Értékes sz?nyegtáskáját elejtette, egy lépést el?re ugrott és összekulcsolta a kezét.
– Nem akarnak engem! – kiáltotta. – Nem akarnak, mert nem vagyok fiú! Sejthettem volna. Soha senki sem akart engem. Tudhattam volna, túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Tudhattam volna, hogy soha senki sem akart engem igazán. Ó, mit tegyek? Mindjárt könnyekre fakadok!
Könnyekre is fakadt. Leült egy székre az asztalnál, karjait átvetve rajta és arcát kezébe temette, viharos sírásba kezdett. Marilla és Matthew helytelenít?en néztek egymásra a kályha felett. Egyikük sem tudta, mit tegyenek vagy mondjanak. Végül Marilla törte meg ügyefogyottan a csendet.
– Nos, nos, nem kell ezért úgy sírni.
– De IGEN, kell! A gyerek gyorsan felkapta a fejét, felfedve könnyfoltos arcát és remeg? ajkát. – MAGA is sírna, ha árva lenne és eljönne egy helyre, amir?l azt gondolta, az otthona lesz, és kiderülne, hogy nem akarják magát, mert nem fiú. Ó, ez a legTRAGIKUSABB dolog, ami valaha történt velem!
Egy vonakodó mosoly-féle, ami a hosszú használatlanságtól igencsak megkopott, lágyította Marilla mogorva arckifejezését.
– Jól van, ne sírj már. Nem rakunk ki a házból ma este. Itt kell maradnod, amíg kiderítjük ezt az ügyet. Mi a neved?
A gyermek egy pillanatig tétovázott.
– Szólítana kérem Kordéliának? – kérdezte buzgón.
– SZÓLÍTSALAK Kordéliának? Ez a neved?
– Ne-e-em, nem pontosan ez a nevem, de nagyon szeretném, ha Kordéliának szólítanának. Ez olyan tökéletesen elegáns név.
– Nem tudom, mi a csudát akarsz. Ha nem Kordélia a neved, akkor mi?
– Anne Shirley – nyögte ki vonakodva a név tulajdonosa -, de ó, kérem, szólítson Kordéliának. Magának nem sokat számíthat, hogy minek hív engem, ha csak egy kis ideig leszek itt, nemde? És az Anne olyan hétköznapias név.
– Hétköznapias szamárság! – mondta a részvétlen Marilla. – Az Anne igazi, jó, érthet?, praktikus név. Nem kell szégyellned.
– Ó, nem szégyellem – magyarázkodott Anne -, csak a Kordéliát jobban szeretem. Mindig azt képzeltem, hogy a nevem Kordélia, legalábbis az utóbbi években. Amikor kicsi voltam, azt képzeltem, Geraldine a nevem, de most a Kordélia jobban tetszik. De ha Anne-nek szólít, kérem, szólítson Anne-nek, amit E-vel írnak.
– Mi lesz a különbség attól, hogyan írjuk? – kérdezte Marilla ismét kopott mosollyal, amint felemelte a teáskannát.
– Ó, ez OLYAN nagy különbség. Annyival szebbnek TÃ?°NIK. Amikor kiejtve hall egy nevet, nem látja mindig a lelki szemeivel, mintha nyomtatva lenne? Én igen, és az A-n-n olyan borzasztóan néz ki, de az A-n-n-e sokkal el?kel?bbnek látszik. Ha Anne-nek hív majd, amit E-vel írnak, megpróbálok belenyugodni, hogy nem Kordéliának szólít.
– Nagyon jó, tehát, Anne, E-vel írva, meg tudod mondani nekünk, hogyan keletkezett ez a hiba? Mi üzentünk Mrs. Spencernek, hogy hozzon nekünk egy fiút. Nem voltak fiúk az árvaházban?
– De igen, rengeteg volt. De Mrs. Spencer KIFEJEZETTEN azt mondta, hogy maguk egy 11 év körüli lányt kérnek. És a felügyel?n? azt mondta, úgy véli, én megfelel? leszek. Nem tudják, mennyire boldog voltam. Egész múlt éjszaka nem tudtam aludni az örömt?l. Ó – tette hozzá szemrehányóan, Matthew-hoz fordulva -, miért nem mondta meg az állomáson, hogy nem akar engem, és miért nem hagyott ott? Ha nem láttam volna az Öröm Fehér Útját és a Fényl? Vizek Tavát, nem lenne olyan nehéz.
– Mi a csudáról beszél? – kérdezte Marilla, Matthew-ra bámulva.
– Ã??, ? csak célzott valamire. Amir?l az úton beszélgettünk – mondta Matthew siet?sen. – Kimegyek és bekötöm a kancát, Marilla. Készítsd el a teát, mikorra visszajövök.
– Mrs. Spencer hozott még valakit rajtad kívül? – folytatta Marilla, mikor Mathew kiment.
– Lily Jonest hozta magának. Lily csak öt éves, nagyon szép és mogyoróbarna haja van. Ha nagyon szép lennék, és mogyoróbarna hajam lenne, megtartana?
– Nem. Egy fiút akarunk, hogy segítsen Matthew-nak a tanyán. Egy lánynak nem vesszük hasznát. Vedd le a kalapodat. A táskáddal együtt a hall asztalra teszem.
Anne szerényen levette a kalapját. Matthew azonnal visszajött és leültek vacsorázni. De Anne nem tudott enni. Hiába majszolta a vajaskenyeret és csipegette a vadalmabef?ttet a tányérja melletti kis csipkés üvegtálkából. Valójában semennyit sem haladt.
– Nem eszel semmit – mondta Marilla élesen, s úgy nézett rá, mintha ez valami komoly hiányosság lett volna. Anne sóhajtott.
– Nem tudok. Teljesen kétségbe vagyok esve. Maga tud enni, amikor teljesen kétségbe van esve?
– Én sohasem voltam teljesen kétségbeesve, így nem tudom megmondani -, válaszolta Marilla.
– Nem volt? Nos, megpróbálta valaha ELKÉPZELNI, hogy teljesen kétségbe van esve?
– Nem.
– Akkor azt hiszem, nem értheti, milyen az. Valóban nagyon kényelmetlen érzés. Amikor az ember enni próbál, gombóc lesz a torkában, és nem tud lenyelni semmit, még akkor sem, ha csokoládés karamella lenne. Két évvel ezel?tt egyszer ettem csokoládés karamellát és egyszer?en felséges volt. Azóta gyakran álmodom arról, hogy sok csokoládés karamellám van, de mindig felébredek, pont miel?tt megenném ?ket. Remélem, nem sért?dik meg, mert nem tudok enni. Minden rendkívül finom, de mégsem tudok enni.
– Azt hiszem, fáradt – mondta Matthew, aki nem szólalt meg, mióta bejött a cs?rb?l. – Legjobb lenne lefektetni ?t, Marilla.
Marilla azon gondolkozott, hol kéne Anne-t lefektetni. A konyhafülkében el?készített egy díványt a várva várt fiúnak. De, bár tiszta és rendes volt, az valahogy nem t?nt megfelel?nek ahhoz, hogy egy lányt odategyen. De egy ilyen elhagyott gyermeknek a vendégszoba szóba sem jöhetett, így csak a keleti oromszoba maradt. Marilla gyertyát gyújtott és szólt Anne-nek, hogy kövesse ?t, amit Anne bátortalanul megtett, kalapját és sz?nyegtáskáját levette a hall asztalról, amikor elment mellette. A hall félelmetesen tiszta volt, a kis oromszoba, amiben most találta magát, még tisztábbnak t?nt.
Marilla letette a gyertyát egy háromlábú, háromszöglet? asztalra és lehajtotta az ágynem?t.
– Gondolom, van hálóinged? – kérdezte.
Anne bólintott.
– Igen, kett? van. Az árvaház felügyel?n?je készítette ?ket nekem. Félelmetesen szegényesek. Egy árvaházban sohasem jut elég mindenkinek, így a dolgok mindig szegényesek, legalábbis egy olyan szegény árvaházban, mint a miénk. Utálom a szegényes hálóingeket. De ugyanolyan jól lehet bennük álmodni, mint a puffos ujjú, fodros gallérúakban, ez legalább vigasztaló.
– Nos, vetk?zz le olyan gyorsan, ahogy csak tudsz és menj lefeküdni. Pár perc múlva visszajövök a gyertyáért. Nem merem rádbízni, hogy te magad oltsd el. Valószín?leg felgyújtanád a házat.
Amikor Marilla elment, Anne vágyakozva nézett körül. A fehérre meszelt falak olyan fájdalmasan csupaszok és bámészak voltak, hogy a lány azt gondolta, fáj nekik a saját csupaszságuk. A padló is csupasz volt, egy kerek, fonott gyékénysz?nyeg kivételével a szoba közepén, amilyet Anne még sohasem látott. A sarokban volt az ágy, magas, ódivatú, négy sötét, enyhén csavart pillérrel. A másik sarokban állt az említett háromszöglet? asztal egy nagy, vörös bársony t?párnával díszítve, mely elég kemény volt ahhoz, hogy elhajlítsa a legvakmer?bb t? hegyét is. Felette egy kis, hatszor nyolcas tükör lógott. Az ágy és az asztal között félúton volt az ablak, jeges fehér muszlincsipkével, el?tte, vele szemben a mosakodóállvány. Az egész szoba szavakkal leírhatatlan módon rideg volt, melyt?l Anne csontja velejéig megborzongott. Zokogva, siet?sen levette ruháját, felvette a szegényes hálóinget és beugrott az ágyba, ahol arcát a párnába fúrva a fejére húzta a takarót. Amikor Marilla visszajött a gyertyáért, a padlón igencsak rendetlenül szanaszét szórt, számos szegényes ruhadarab és az ágy bizonyos viharos kinézete volt az egyedüli jele annak, hogy ?rajta kívül még valaki jelen van.
Szándékosan felvette Anne ruháit, rendesen egy csinos sárga székre tette ?ket, és azután, felvéve a gyertyát, odament az ágyhoz.
– Jó éjszakát – mondta, kicsit félszegen, de nem rosszindulatúan.
Anne fehér arca és nagy szemei meglep? hirtelenséggel bukkantak fel a takaró felett.
– Hogyan nevezheti JÓ éjszakának, amikor tudja, hogy ez életem legrosszabb éjszakája? – kérdezte szemrehányóan.
Azután ismét a takaró alá bukott.
Marilla lassan lement a konyhába és elmosta a vacsoraedényeket. Matthew pipázott – lelke izgatottságának biztos jeleként. Ritkán gyújtott pipára, mert Marilla ellenezte, mint piszkos szokást, de bizonyos id?kben és id?szakokban valami mégis erre ösztönözte és Marilla szemet hunyt felette, mert rájött, hogy egy egyszer? férfinak kell valami, amin levezetheti az érzéseit.
– Nos, ez szép kis história – mondta Marilla haragosan. – Ez következik abból, ha üzenünk valakivel, ahelyett, hogy magunk mennénk. Richard Spencer családja valahogy elferdítette azt az üzenetet. Egyikünknek holnap oda kell hajtania és beszélni Mrs. Spencerrel, az biztos. A lányt vissza kell küldeni az árvaházba.
– Igen, feltételezem – mondta Matthew kelletlenül.
– FELTÉTELEZED! Hát nem tudod?
– Nos, hát, igazán kedves kislány, Marilla. Elég kár visszaküldeni ?t, amikor annyira odavan azért, hogy itt maradhasson.
– Matthew Cuthbert, csak nem azt akarod mondani, hogy úgy gondolod, meg kellene ?t tartanunk?!?
Marilla megdöbbenése nem lehetett volna nagyobb, ha Matthew kifejtette volna, hogy szeret fejen állni.
– Nos, hát, nem, azt hiszem nem, nem egészen – dadogta Matthew, kényelmetlenül sarokba szorítva, hogy mit is akart pontosan mondani. – Felteszem, aligha várhatják el t?lünk, hogy megtartsuk.
– Pontosan. Mire lenne nekünk jó?
– Mi tehetnénk valami jót neki – mondta Matthew hirtelen és váratlanul.
– Matthew Cuthbert, azt hiszem, az a gyerek megbabonázott téged! Világosan látom, hogy meg akarod ?t tartani.
– Nos hát, igazán érdekes kis jószág – tartott ki Matthew. – Hallanod kellett volna, ahogy az állomástól jövet beszélt.
– Ó, beszélni elég gyorsan tud. Ezt rögtön láttam. Bár nem szolgál a javára. Nem szeretem azokat a gyerekeket, akiknek ilyen sok mondókájuk van. Nem akarok árvalányt, és ha akarnék is, ? nem olyan típus, amilyet választanék. Valamit nem értek benne. Nem, egyenesen vissza kell küldeni ?t oda, ahonnan jött.
– Felfogadhatnék egy francia fiút, hogy segítsen nekem – mondta Matthew – és a lány társaságot jelentene neked.
– Nincs szükségem társaságra – mondta Marilla röviden. – És nem fogom ?t megtartani.
– Nos hát, úgy van, ahogy mondod, természetesen Marilla – mondta Matthew, amint felállt és elrakta a pipáját. – Megyek lefeküdni.
El is ment lefeküdni. És miután elrakta az edényeket, Marilla is elment, rosszallóan ráncolva a homlokát. És fent, a keleti oromszobában egy magányos, szeretetéhes, elhagyatott gyermek álomba sírta magát.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:19 :: Vogl Anikó
