– Na akkor engedjétek meg, hogy ha már úgy is rokonságban leszünk nemsokára, tekintsünk el minden formaságtól. Érezzétek magatokat otthon. – Ezzel a bevezetővel kezdte a reggelit Laci apja.
– Engedd meg, hogy ezt a kis apróságot átadhassunk neked és feleségednek. – Azzal egy szépen becsomagolt dobozt helyezett az asztalra.
A fiatalok egymásra néztek, mert fogalmuk sem volt hogy Eszter szülei milyen ajándékot vettek. Őket nem avatták be.
Zoltán óvatos mozdulatokkal és meghatódva csomagolta ki az ajándékot. A dobozból egy kézzel festett nagy herendi tál került elő.
Igazán nagyon szépen köszönjük. De nekünk kéne valami ajándékot adni nektek. Nálunk az a szokás, hogy a fiú szülei, amikor megkérik a lányos ház szüleit, hogy engedélyezzék a házasságot, akkor visznek ajándékot.
– Zolikám, jól van ez így. Mi megkapjuk a magunk ajándékát, hogy Laci fiatok lehet majd a lányunk férje.
A reggeli, ami inkább már ebédnek is beillett volna, jó sokáig elhúzódott, sokat beszélgettek. Csak az “ifjú pár” ült szótlanul.
– Hol van Vera a nővéred? Beszélnem kellene vele.
– Gondolom most ő is a vőlegényénél. De tudod mit itt, úgy is feleslegesek vagyunk. Gyere, menjünk, megkeressük, és valamit megmutatok a városból is meg a környékből.
– Ez az út a városközpontba vezet – kezdte az idegenvezetést Laci. – Úgy hívják, hogy December 1 utca. Különben régen Szentgyörgyöt Háromszéknek hívták és jelenleg Kovászna megye központja. Jó magasan is vagyunk, relatíve olyan öt–hatszáz méter magasan. Brassó mindössze 32 km ide. Van úgy, hogy nyáron is pulóvert kell felvenni este, mert itt bizony foga van a levegőnek. Most még jó idő van, de kérdés milyen lesz estére. Láthattad tegnap is ahogy jöttünk, milyen pillanatok alatt változik meg az idő. Mekkora vihar volt, és aztán csend lett. Nézd csak, itt lesz rögtön az Olt folyó és a híd. Ez az út megy az állomásra is, meg a központba. Vera fiúja a városközpontban lakik, a Mikó Imre utcában.
– Elég nagy ez a város Laci, nagyon tetszik. Modern és régi, milyen jól megfér egymás mellett.
– Most! De Csacseszkú mindent le akart dózerolni. Főleg azt, ami magyar. Csípte a csőrét. Az a lakótelep is, az állomás mellett az ő művének emléke. Talán apám tudja, mit romboltatott le közben. De alapjában véve, nem sikerült elpusztítania a várost. Közel van hozzánk Hargita, a másik nagy város, csak ők kissé magasabban vannak, azt hiszem, ha nem tévedek. Na az a sárgás épület a városháza, és a mellette levő modern, az a színház. Aztán lassan meg is érkezünk.
Egy modern háznál álltak meg. Laci beszólt a kaputelefonon.
– Halló Vera, itt vagyunk.
A harmadik emeletre kellett felmenni, de csodák csodája, a lift működött.
– Hú, de sokszor kellett megmásznom ezt gyalog. Itt a liftek hamar romolnak.
– Miért, Pesten nem ugyan így van? Csak ne kritizálj. Nekem nagyon tetszik minden.
– Gyertek beljebb. Telefonáltam volna már, de nem akartam zavarogni, mert gondolom hajnalban érkeztetek, és aludni is akartatok. Attila a fiúm, még nincsen itthon, valahová elzavartam ezt–azt vásárolni. Ez most az ő lakása. A szülei pontosan alattunk laknak. Valaha egybe akarták nyitni a két lakást, hogy ne csak a lépcsőházon keresztül lehessen közlekedni, de annyi papír meg minden kellett volna az átépítéshez, hogy lemondtak róla. Így azért kényelmesen megvagyunk. Igaz, Hargitán ott van még egy porta, ha majd szűkösen lennénk.
Vera, kaphatnánk egy kis valamit inni, mert én szomjan halok.
– Szolgáld ki magadat öcsikém. Otthon vagy. Nem tudom, mi van a frigóban, de hideg víz biztosan. Attilát legfőbbképpen azért zavartam el, hogy hozzon szifonpatront, na meg sört is hoz, remélem, mert tudom, ti férfiak azt szívesen isszátok.
– Köszi a kritikát Verukám. Még Eszter azt fogja gondolni, hogy én és Attila, nagy ivászatokat szoktunk rendezni.
– Ne szerénykedj, szó, ami szó, Kálmánnal a koleszban is legurítottátok a magatokét, ha volt rá alkalmatok. De hát nem azt mondom, hogy részeges vagy, mert akkor nem lehetnél mellettem. Utálom a rossz szagú férfiakat.
– Odol szájvizet használok közben. Vagy még nem tudtad?
– Na csak ne dicsekedj, hogy szájvizet használsz. Amikor nem volt kapható itt, örültél, hogy fogkrém van egyáltalán, nem hogy fogkefe. Hamar felejtesz öcsikém.
– Na igen, az ember, ha belekerül a jóba, hamar elfelejti a rosszat. Márpedig nekem Budapest akkor Kánaán volt valóban. Amíg az egyetemen helyre nem tett egy hülye, hogy én nem vagyok magyar, hanem szőrös–talpú román.
– Menj, engedd már fel Attilát. Hallottam, hogy csengetett. Menjél, legalább addig mi tudunk nyugodtan diskurálni. Van egy női szakasz is, ami nem tartozik rád, egyenlőre.
– Aha, most már kezd világos lenni, hogy alig ismeritek még egymást, de már titkaitok vannak előttem. Na jó, akkor mentem, biztosan rengeteget összevásárolt…és majd jövünk.
*
– Használjuk ki az időt. Sokáig úgysem titkolózhatunk. Tudod, az az igazság, hogy Attilával még vártunk volna mi is, de az én ötletem volt, hogy ha már így állunk, akkor csináljuk veletek együtt. Majd ma este előrukkolok az ötlettel. Így egy kalap alatt le lehet tudni az egész hercehurcát. Mi sem akarunk valami nagy lagzit, de ha közösen csinálnánk, akkor sokat spórolhatnánk.
– Jó ötletnek tartom Vera. Mi sem akarunk nagy hacacárét, mert utána szeretnénk azonnal útra kelni.
– Nászútra, vagy pihenni egy kicsit?
– Ugyan hová gondolsz. Nincs arra most se időnk, se pénzünk. A főiskolán az egyik tanár felkínált egy lehetőséget Lacinak, hogy Németországban kaphatna tanári állást, mint praktikánt, egy évre. Jól fizetik.
– És te addig mit csinálnál?
– Hogy–hogy mit? Ott lennék én is, és majd keresek munkát. Talán adnak nekem is valami hasonlót, hiszen ugyanaz a diplomám van, mint Lacinak, csak tudod milyenek, nőknek nem szívesen nyitnak.
– Azért akartok elmenni „nyugatra“, mert most ez a trendi?
– Tulajdonképpen lenne lehetőségünk Magyarországon is. Anyám 25 éve dolgozik már ugyanazon cégnél, mint fordító, és felajánlotta Lacinak, hogy megpróbálja bevinni a cégéhez. Elvégre beszél még franciául is meg románul, de hát Laci nem akarta. Valahol nem bízik ezekben a dolgokban, meg ki is derült az évek alatt, hogy nem érzi jól magát Pesten. Nem is csodálom. Sokat sértegették, csak jó természete van, és nem állt le vitázni, vitatkozni.
– Itt nálunk neked nem tetszene?
– Már, hogyne tetszene. Olyan csodálatos a környék, hogy már holnap idejönnék. Most ahogy jöttünk, Laci egész úton magyarázott, és mutatta a várost. Sőt azt is megtudtam, hogy Sepsiszentgyörgynek nem volt állandóan ez a hosszú neve, hanem Háromszéknek hívták.
– Igen, az én öcsém egy élő lexikon. Akkor mi a gondotok? Még lakást is könnyebben tudnátok bérelni, mint másutt. Illetve nem is kéne, el lehetnétek anyuval meg apuval, hiszen, Lacinak amúgy is ott van a sajátja, hogyha én kiköltözöm, már két szoba lesz szabad.
– Vera, én holnap jönnék, de Laci nyughatatlan. Mindenáron ki akarja próbálni magát, és nem ismert helyeken, ahol lenne kapcsolat, hanem teljesen ismeretlenben. Nem tudom, kinek akar bizonyítani, hiszen mindenki tisztában van a tudásával, hogy mire képes. De elvileg csak egy évről lenne szó, és valóban, ha itt vagy Pesten az ember később munkát keres, még jó is, ha van az az egy év külföldi gyakorlat.
– Ti tudjátok. De itt is, meg Pesten is volna lehetőségetek, ha nem sikerülne kint. Na hallom, hogy trappolnak már a folyóson, megyek, ajtót nyitok nekik.
– Ő Eszter.
– Helló, akkor te vagy az Attila.
A bemutatkozáson néhány vidám megjegyzéssel segítették át magukat.
– Ne az ajtóban tárgyaljunk már, menjünk beljebb, nem kell a fél háznak hallania.
– Mi van, nem bírod azt a rekesz sört Laci? Vigyed a konyhába, aztán menjünk le a következő fuvarért.
– Na, mit mondtam, hogy a fél szupert elhozza.
– Mit gondolsz, majd naponta fogunk lejárni, vásárolni? Én utálok shoppingolni.
– Eszter, ebédre itt maradtok nálunk, és majd utána megyünk vissza a szülőkhöz.
– Telefonálunk, hogy ne várjanak?
– Nálunk nincsen „protokoll“. Mindég készítünk, hogy az egész családnak elég legyen. Aztán ha ott vagyunk jó, ha nem, akkor megmarad másnapra. Gyere nézzük meg, mit vett ez a jóember a sörön kívül.
– Segíthetek a főzésben?
– Mi az, hogy! Bár szeretem az egyéni erdélyi ízeket, de a magyarosat sem vetem meg. Én rengeteg olyan füvet, fűszert használok, ami honos nálunk a környéken. Ha elmegyünk kirándulni, mindig hozok haza ilyeneket. Borsikafüvet, fodormentát, tárkányt, thimient, egyszóval mindent, amit csak találok.
– Ezeknek a feléről én most hallok először persze.
– Na majd akkor megtanítalak rá mi mire jó.
– Itt az egész elemózsia, lehet bepakolni a frigóba.
– Lacikám telefonálj haza anyuéknak, hogy itt maradtok és ebéd után megyünk majd át, „testületileg“. Igaz, hogy ez most már olyan estebéd lesz megint.
– Persze még jó is, legalább az öregeink jól kibeszélhetik magukat nélkülünk. De mit fogsz főzni Verám?
– Eszter is besegít persze, együtt fogunk főzni.
– Az jó lesz, legalább eltanul tőled egy–két erdélyi receptet.
– Sógor, mi meg menjünk ki az erkélyre, hagyjuk alkotni a hölgyeket.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:51 :: Avi Ben Giora.
