…Honnan lehet azt tudni, mennyire szeretünk valakit?
– Én levetkőztem… és a doktor úr? *
17.
Sándor egyre jobban érezte magát, naponta többször köpenyt vett a pizsamára, és benézett a rendelőbe, hogy a legszükségesebbeket elintézze. Megvizsgálta a súlyos betegeket, főleg a gyermekeket, aláírta a születési és halotti bizonyítványokat. A fektető most is zsúfolásig telt, azzal a különbséggel, hogy most felváltotta a grippés tüdőgyulladás a kanyarót.
Rongybaba már vidáman hancúrozott, szépen nőtt a haja, és egyre többet beszélt. Naponta ahányszor meglátta Sándort szépen köszönt „Kezicsókolom, doktor bácsi”. Az anyja még egyszer se látogatta meg, a védőnő szerint ismét terhes.
Teltek a napok, vészesen közeledett az év vége. Ticho reggeltől estig számolt, körmölt, hümmögött. Mikor Beregi meglátta, mi mindent kell jelenteni év végén, megrémült: hány beteg gyermek, hány felnőtt, korosztályok és betegségek szerint, hány ellenőrzés itt-ott-amott, hány tetves és hány tetvetlenítés, hány egészségügyi előadás, hány kiló zabot evett meg a ló, stb., stb. Zúgott a feje. De Ticho megnyugtatta.
— Doktor úr, maga csak feküdjön le, majd én megcsinálom úgy, mint a múlt években, csak a végén írja alá.
És Beregi ismét engedett, lazított az elhatározásain, módosította az elveit… de nem tehetett mást. Azért időnként nem bírta ki, ellenőrizte a gyermekhalandóságot, pellagrások, sárgaságban, vérhasban megbetegedettek számát. Ticho nem hasból írta be a számokat, és ahol nem voltak pontos adatok, ott reálisan saccolta meg, úgy hogy igazat kellett adjon neki. Arra is vállalkozott, hogy december utolsó napján ő viszi be a jelentést a rajonhoz, más években is így volt — legyintett.
Kinn viharosan fújt a szél, előző napokban sok hó hullott, így hótorlaszok zárták el az országutat, autóbusz, kamion napok óta nem ment át Hideşti-en. Ticho majd gyalog megy, esetleg felkérezkedik egy szánra. Arról, hogy Beregi bemenjen Darabani-ba, szó sem lehetett, Cămătaru gyógyulást, boldog új évet kívánt, és megsúgta, hogy kapott egy év végi prémiumot.
Sándor ettől egészen meggyógyult, Emília nem győzte lehűteni. Este komolyan beszélgettek. A lány úgy bújt hozzá, mint egy doromboló kismacska, és úgy csókolt, hogy azt nem lehetett kibírni. Sándor még lihegett, amikor kimondta, amin oly régóta rágódott.
— Házasodjunk össze!
Emília széles ajkai minden további beszédet lezártak, fejlett keblei és egy jövendő élet csiráját tápláló medencéje ismét magába fogadták a fiút.
Sándor boldog volt, írt egy levelet a szüleinek és egyet a barátjának, Kozma Árpinak, hogy megnősül. Tavasszal elviszi a feleségét Vásárhelyre és haza a szüleihez, a Bánságba. Emília ragyogott, még soha nem járt arra, most szebb volt, mint valaha. Azután közelebbi problémát vitattak meg: Titi meghívta őket Szilveszterre, haza hozzá, mások is lesznek a mulatságon. Hogyan öltözzenek, ez volt Emília problémája, és mit vigyenek hozzájárulásként, ezen gondolkozott Sándor.
Mikor kopogtattak, már nem rebbentek szét, összefonódva ültek egy széken. Ticho nem csodálkozott, és amikor Beregi bejelentette, hogy összeházasodnak, csak vállat vont, mintha azt mondaná „tőlem”.
Egy fiatalasszonyt hoztak súlyos állapotban. Sándor, ahogy ránézett eszébe jutott, amit a nőgyógyász prof. mondott: „Fiatal kivérzett asszony, menstruáció nélkül, méhen kívüli terhességre gyanús.”
— Vérzik valahol?
— Nem.
— Mikor volt az utolsó havibaja?
— A múlt héten.
— Biztos?
— Biztos.
Szavahihető, értelmes asszonynak tűnt, a tisztábbik fajtából.
„Ha nem mondaná, hogy menstruált, biztos lennék a méhen kívüli terhességben, de így? Ki tudja, mi van a hasában? Talán csak múló gyengeség, azt mondja a férje, hogy azelőtt is sápadt volt…” Adott neki egy keringést serkentő injekciót, és várt. Az asszony ott feküdt a vizsgáló szobában, Sándor a saját ágyán, nyitott szemmel. Emília megpróbálta simogatni eleinte, de ő egyre felugrott, és ment vérnyomást mérni, pulzust számolni. Az asszony állapota nem javult, Emília elaludt. Hajnalban már a harmadik serkentő injekciót adta be, a vérnyomása mégis tovább esett, sápadtabb lett — amennyire ezt meg lehetett állapítani a petróleum lámpa sárga fényénél —, és kivert rajta a hideg verejték.
— Coane doktor, én azt gondolom, mégis jó lenne elküldeni a kórházba — mondta az ifjú férj bátortalanul.
— Ez így igaz — bólintott Beregi, de mivel? Az utakat befújta a hó, járhatatlanok. Esetleg szánnal, az út mellett… legelőkön, szántókon át.
Kialvatlan szemekkel figyelte az asszonyt, az sebesen pihegett, mint Rongybaba, amikor lázas volt. „Mégiscsak méhen kívüli kell legyen, de megvolt a havi….” A küldőpapírra végül is egy fél tucat komplikált diagnózist írt, kérdőjellel, csak méhen kívülit nem.
Visszajött a férj, csilingelő szánnal.
— Vettem egy lovat, mert senki se akarta kölcsönadni.
— Drága volt?
— Az asszonyomról van szó!
Eddig csak sajnálta, most egyből megszerette a bölcs fiatal parasztot. Lám, ilyen is van, nem csak olyan, akinek mindegy, kit vesz el feleségül, csak a lakodalmi készülődés ne vesszen kárba.
Alig halt el a szán csilingelése, másik szán siklott be az udvarra. Beregi felismerte, a bordancai gazda volt, aki a nyáron megvendégelte őket. Csíkos gyapjútarisznyájából egy kendermagos tyúkot szedett elő.
— Hallottam, hogy beteg volt, gondoltam hozok egy levesre valót.
Sándor megpróbált ellenkezni, és eltolta magától a tyúkot, a bordancai vissza, végül is az ide-oda lökdösésnek az lett az eredménye, hogy a tyúk megszabadult, és ijedt károgással felrepült a szépen fejlett csecsemővel díszített kézmosó tetejére. Beregi mérgesen rászólt a gazdára:
— Fogja meg!
— Vágja le! — kacagott a sok fémes fogú veleszületett szifiliszes és kihátrált a rendelőből, de rögtön vissza is dugta a fejét.
— Kérem coane doktor, vegyen már ki abból a nyilvántartásból! — De már szaladt is a szánhoz. Mert Beregi úgy nézett rá, mintha meg akarná verni.
— Mária! — kiabált Beregi —, fogja meg ezt a tyúkot és vágja le.
Ezt könnyebb volt mondani, mint teljesíteni, mert hol felrepült valamelyik szekrény tetejére, hol bebújt a vizsgálóágy alá, egyre kapkodtak fölfelé, vagy négykézláb csúszkáltak az ágy alatt, míg végre sikerült elkapni a kendermagost, Emília is besegített, fuldokló kacagása oldotta a nevetséges helyzetet és Sándor felesleges dühét.
A bordancai kulákjelöltet már rég törölni kellett volna a szifiliszesek nyilvántartásából, mert több kezelést végzett, mint amennyit a törvény előír, ha hinni lehet annak, amit Cosmolici bácsi bejegyzett.
— A tyúkot elvisszük Titinek ajándékba — ragyogott Sándor, hogy ezt a problémát is megoldotta.
— Isten ments Şoni! — emelte fel kezeit rémülten a lány. — Hová gondolsz, új évre tyúkot vinni? Az nem hoz szerencsét, mert hátrafelé kapar. Disznót kell enni, mert az előre túr!
Figyelte a lányt, hogy mikor neveti el magát, de az nem, halálos komolysággal hitte azt, amit mond. „Jó, akkor viszek egy pár kolbászt, azt úgyse szereti Emília. Így is jó.”
Csikorgott talpuk alatt a hó, keményen fagyott az év utolsó estéjén. Kézen fogva, ünneplő ruhában andalogtak Atitienu felé, tehették, már mindenki tudta, hogy jegyesek. Átölelte Emília derekát, így minden lépésüknél érezte, hogyan emelkedik és süllyed a lány medencéje, dörzsölődik egymáshoz a combjuk. Legszívesebben visszafordult volna, persze erről szó sem lehetett. Teli tüdővel szívta magába a fagyos levegőt, betegsége óta nem gyújtott rá, elhatározta, hogy ezentúl nem is fog.
Atitienunak új háza volt, jóval nagyobb, mint a többiek, de pont olyan alacsonyak és kicsik a szobák, csak több volt belőlük. Az ember mindig be kellett húzza a nyakát, abbeli félelmében, hogy beleveri fejét az ajtó szemöldökfájába, de csak azért, mert minden ajtó fölött bőven omlott a borangic*. Sándor szerette ezt a kézimunkát, de nem az ajtó felett, mert örökké az volt az érzése halottas házban jár, a Bánságban olyankor tesznek drapériát az ajtókra. Nemcsak a padlót, a falakat is perzsaszőnyeg fedte, de azok felett még jutott hely a kiszínezett vásári fotóknak, kagylókkal teleragasztott tengerparti keretes tükörnek, papucsnak. Nippek, színes üveghalak mindenütt.
— Még hogy lehúzd a cipőd?! Hagyd a perzsát, rothadjon el, lesz másik — karolta át Titi.
Sokat ettek, gyakran ittak, és egyfolytában kacagtak. Sándor inkább evett, az állatorvos főleg ivott, Emília egyfolytában csilingelt. Titi ismételten töltött neki konyakot, mert „csak konyakot és pezsgőt isznak az én házamban”, jelentette ki a gazda.
— Ne igyál már annyit — súgta Sándor — Gondolj a gyerekre!… a gyerekünkre.
Florian, a milicista, többször belekezdett egy viccbe, de a túláradó jókedv mindig túlharsogta. Felesége szászosan szőke, feszes mellű, egészséges asszony, hogy az emberfiának csak egy gondolata lehet, ha ránéz. Hogy nem látja ezt a fekete sarzsi, hogy ennek az asszonynak ágyban a helye?
Éjfélkor pezsgő durrant, összeölelkeztek, mindenki jobbnál jobbakat kívánt, Tóthfalvi azt javasolta: énekeljék el a Román Népköztársaság himnuszát. Határozottan kezdték, de hamarosan elbizonytalanodtak, mert senki se tudta a szöveget. Tóthfalviné oldotta meg a helyzetet, moldovaias kiejtéssel elindította az élő folklórt:
Trandafir de la Moldova — Moldovai rózsa
…………………………………
Trandafir din Dorohoi,
să ne iubim amăndoi.
Trandafir din Bordeanca,
vreau să iubesc eu o fată.
Trandafir din Mereuţi,
eu vreau să am doi drăguţi.
Trandafir de la Hidesti,
ai grijă că o păţeşti.
Minden falu nevéhez párosították a rózsát, s melléje egy-egy kívánságot: „Szeressük egymást!” „Szeretni akarok egy kislányt!”, „Azt akarom, hogy két kedvesem legyen!” s végül a Hideşti-re már csak egy kis fenyegetés rímelt. „Vigyázz, mert megjárod!” Együgyű szövegek voltak, de ezt legalább tudták.
Ezt mindenki fújta, újabb és újabb maga költötte szakaszok következtek, már úgy tűnt vége se akar lenni. Sándor hirtelen úgy érezte, hiányzik valami, és rájött. Emília nincs sehol. Kiment, a sötét folyosó végén cigaretta parázslott, és úgy tűnt valaki sír. Titi volt és a lány.
— Van valami baj?
— Ó semmi, csak beszélgetünk — karolt belé a házigazda.
Ez után következett az est fénypontja, egy egészben megsütött bárány.
Persze előbb inni kellett. Chiţuş, a szövetkezeti bolt diszpécsere már jócskán berúgott, úgy odaverte a poharat, hogy az millió szilánkra repedt.
— Disznó vagy, Atitienu! — dadogta és kitámolygott a szobából
Titi nyakán kidagadtak az erek, arca még vörösebb lett, szemei résnyire szűkültek, mint a macskáé mielőtt ugrik. Mindenki lemeredt… Hallatszott az óra ketyegése a halálos csendben.
— Szóval a fogason lóg két kabát, az egyiknek az ujja a másik zsebében van — szólalt meg a milicista boldogan, hogy végre szóhoz jutott —, melyik a bolti eladó és melyik a vevő kabátja? Na ki tudja?!
— Igyunk, kedves vendégeim! — bontott újabb pezsgőt Titi, és már nyoma sem volt az előbbi felindulásának, csak a poharak csilingeltek, amikor töltött.
Sándor is úgy érezte, többet ivott, mint kellett volna, de csak kellemesen szédült. Arra gondolt, hogy levágja a bárány fejét, remélte, hogy azt csak tejjel és nem lócitrommal etették.
— Kitalálták kinek a kabátja? Az üzletfelelősé! — hahotázott magában Florian, mert már senki se emlékezett, hogyan is kezdődött a vicce.
A szőke asszony arcáról annyi lenézést és önsajnálatot olvasott le Sándor, hogy egyből megértette mi a véleménye az őrmesterről, és most értette meg igazán azt a hisztériás krízist is. Nem volt szász, de ahhoz hasonló germán, cipcer. A Keleti-Kárpátok északi részében van néhány cipcer falu, tehát ő is idegen ezen a vidéken. Érettségi előtt szökött meg Florinnal, megmondta, ma is bánja. Tánc közben Sándor észre se vette, hogy erősen magához szorítja, mert olyan asszony volt, akit ölelésre teremtett az Úristen. Egy egészen picit megpuszilta a szőke konty tövét, csak futólagosan, mintegy véletlenül, de az asszony beleremegett, mint enyhe szellőtől az érett búzatábla. Sándorban volt egy olyan érzés, hogy nem is tudja, mit cselekszik, mert be van rúgva, de…
— Most jön a meglepetés! — harsogta túl Titi a telepes rádiót, és elfújta a petróleumlámpát.
Sándor ott állt összeölelkezve a sötétben a más asszonyával, álla alatt érezte annak simára kontyolt haját, nyakán forró lihegését, feszes melleit.
— Mikor?
— Majd… — súgta a fülébe Sándor, és érezte, hogy bólint a szőke konty.
— Itt van a meglepetés! — gyújtotta meg Titi a lámpát —, megjött a híres Rafila Cârpaci Bordancáról, aki mindenkinek a tenyeréből meg tudja jósolni a jövőjét.
És tényleg ott volt, színes selyemkendőkbe bugyolálva, csörgődobbal, hatalmas fülönfüggőkkel egy jó alakú cigánylány — ki lehetett volna más, mint Emília. Hiába függesztett egy borangicot az arcára törökösen, természetesen mindenki felismerte.
— Igyunk egy korty pezsgőt — mondta mély hangon, mintha a pincéből szólna, felemelte a poharat, és a fátyolon átszűrve fenékig kiitta.
Ilyen sikeres bevezető után nyilván mindenki ivott. Blaga, az állatorvos tenyerével kezdte a jövendölést.
— Maga körül sok marhát látok…
Floriannak milicista marsallbotot ígért, a szőke asszonynak egy babát, hogy ne unatkozzon. Tóthfalvinak ezt mondta: „Valódi munkáskéz… tőből! A tenyerében nagy az összevisszaság, tisztán csak egy dolog látszik, egy vörös csillag. Jó szerencsét!” — és megrázta a kezét.
— Oh, ez sima eset, ez az ember el van veszve… szomorú nehéz napok várnak rá — csiklandozta meg Sándor tenyerét.
Titi tenyere felett úgy tett, mintha sokat töprengene.
— Sűrű fekete felhő közeledik feléd… nagy hibát követtél el, még nem is tudod, milyen végzetes hibát… Hosszú ideig nem fogsz asszonyra találni…
Sándor nem is hitte volna, hogy a lány ilyen ügyesen, szellemesen improvizál. Számára Emília az engedelmes kismacska volt, aki nem sokat gondolkozik, nem filozofál.
— Következik az ajándékok kiosztása! — csörgette meg a dobot Emília, és mindenkinek adott egy csomagot.
Florian, a milicista egy gumibotot kapott, rajta négyujjú kesztyűvel, persze szaloncukorból, amit egy ügyes dorohoi-i zsidó cukrász készített. Blaga egy púpos tevét bekötött lábbal, Sándor felnyergelt paripát, Tóthfalvi tenyérnyi vörös csillagot, persze mindent cukorból.
Már mindenki kimulathatta magát az ajándékán, amikor betámolygott Chiţuş, a diszpécser. Úgy ült le, mintha csak az imént lépett volna ki. Titi töltött neki egy pohár pezsgőt, a diszpécser konyakot zúdított a tetejébe. Véres szemeit a társaságra meresztette. Kellemetlen volt, mindenki érezte valami történni fog, ami elrontja a hangulatot.
— Mi az, hogy mindenki kap ajándékot, csak én nem? — vigyorgott, nem is túl hangosan mégis mindenki ráfigyelt. Beregi készült odaadni a paripáját, de Titi gyorsabb volt. Leakasztott egy kagylókkal kirakott mamaiai papucsot a falról, és átnyújtotta Chiţuşnak.
— Neked ezt hozta az új év, hogy mindig jól járj!… Addig amíg rám hallgatsz.
Chiţuş bamba vigyorral csodálta a sok tengeri herkentyű vázát, és iszogatta a konyakos pezsgőjét, csendes békességben.
— Hát azt tudják-e, amikor… — kezdett újabb vicc elmondásába Florian, de most sem volt szerencséje. Chiţuş nagyot csapott az asztalra.
— Hát ez mi?!
Egy zöld huszonöt lejes hullott ki a giccspapucsból, ki tudja, mikor tette oda valaki, és ottfelejtette.
— Egy rongyos huszonötöst adsz nekem ajándékba? Nekem, a diszpécserednek, aki mindent tud! Nekem, aki ott voltam…
— Fogd be a szád, amíg be nem fogom én! — ordított rá Titi, de a részeg száját nem lehet befogni. Az felállt, szétráncigálta magán a nyakkendő hurkát, ajkát csücsörítve készült valami nagyon fontosat mondani.
— Ti nem is hiszitek…
— Chiţuş, kérlek hallgass — veregette a vállát Titi mosolyogva.
— Ti nem is láttátok, amit én….
— Chiţuş, elég legyen! — rázta meg.
— De én láttam, amikor Atitienu….
Ebben a pillanatban egy jól célzott ütés úgy elkapta a diszpécser állát, hogy az összeesett, mint egy zsák, de Titi, aki számított erre ügyesen elkapta, vállára kanyarította, és kivitte, pont úgy, mint egy zsákot.
Ismét néma csend ülte meg a szobát. Most már az is jó lett volna, ha Florian valamilyen buta milicista viccbe kezd, de nem tette, régiségbecsüshöz méltó figyelemmel vizsgálta a papucsot, végül hangosan kijelentette:
— Ez mamaiai!
Titi visszajött. Próbálta kínálni, itatni, visszatartani a vendégeket, de most már nem lehetett.
— Mindenki szíves elnézését kérem, de ez a Chiţuş, ha berúg, olyan durva, láttátok? Kénytelen voltam lefektetni — szabadkozott Atitienu, aki egészen sajátosan ítélte meg a történteket.
Felöltözve, kabátban, muszáj volt még egy pohár pezsgőt meginni.
— Mikor? — suttogta a szőke.
— Majd — legyintett Sándor.
Otthon Beregi csak úgy szokásból benyitott a fektetőbe. Parázs izzott a nyitott ajtajú csempekályhában, körülötte összegubancolódva a parketten feküdtek az anyák, gyermekeiket karjukba zárva és aludtak. A klinikai boxrendszerben elhelyezett ágyacskák üresen ásítoztak holnap reggelig.
Mire Sándor fogat mosott, a lány már mélyen aludt. Kiment a konyhába, rágyújtott, agyában gondolatok kergették egymást. Érezte, annyi mindent meg kellene emésztenie, de nem lát tisztán. Elsősorban önmagával nincsen tisztában!
„Talán részeg voltam, vagy még mindig az vagyok? Nem hiszem… Mit akarok a szőke nőtől, és egyáltalán akarom-e? Csak azért, mert ő az egyetlen valamirevaló nő ebben a mocskos, tetves körzetben? De tényleg, kívánom, vagy csak túl sok pezsgőt ittam? Emíliát szeretem, terhes tőlem, most készülök feleségül venni… hát normális az, hogy rögtön megbolondulok, ha egy asszony kerül az utamba, és magához ölel? Vagy nem szeretem eléggé Emíliát?.. Hát… Ez a kérdés fel se merülhet, hisz jövendő gyermekem anyja!”
Elszívott még egy cigarettát, pedig elhatározta, hogy leszokik. Ez már a harmadik eset, hogy elárulja a saját elveit, elhatározását. Hirtelen úgy érezte, enne valamit, de nem akármit, például húslevest, azt igen. „Milyen furcsa vagyok! Megkívánok valamit, képes vagyok hajnalban tüzet gyújtani, felmelegíteni, kivárni, de csak azért, mert nagyon kívánom pont azt. Ez olyan szelektív éhség, nem is igazi, inkább önkényeztetés… valahogy így lehet a szőke asszonnyal is.”
Elalvás előtt még felvillant Chiţuş képe, amint összemegy, mint a tótorgona. Szó, ami szó, jó ütés volt, de minek kellett, ezt így csinálja Titi? Hagyta volna, gagyogjon, amit akar, mindenki látta, hogy részeg, így elrontotta a mulatságot.
Kellemes ténfergés, ásító lazítás jellemezte az újesztendő első napjait. A hóvihar még erősebben dühöngött, az ajtó rései alatt is behordta a porhavat, sirályhangon vijjogott a kéményekben, egyszóval ítéletidő volt. Sándor ilyen nehéz telet még nem élt át, csak most jött rá, mennyivel kellemesebb az éghajlat a Kárpátokon belül, mint itt, ahová akadály nélkül betör az ázsiai puszták fagyos lehelete. Nemcsak a Darabani-Dorohoi országutat torlaszolta el a hó, de Olbára is probléma volt eljutni, szánnal is csak nehezen, helyenként derékig besüppedt a ló a hóbuckákba.
Beteg csak elvétve nyitott ajtót, terepre járni istenkísértés lett volna, az év végi jelentést leadták, az újévi bürokráciának nem jött még el az ideje, Sándor lazsált. Későn kelt, sokat olvasott, és naponta többször összeborult a lánnyal. A jól fűtött szobában valahogy úgy járt, mint a moldovai parasztok, akik a kemence tetején alusznak.
A személyzetnek kényszerszabadságot adott, amíg a vihar tart. Tóthfalviné — aki végül is megállta a helyét —, bejárt, de esténként korábban hazaküldte. Tichonak és Cosmolici tatának is javasolta maradjanak otthon, de hallani se akartak róla, ők leltároztak, hol egy fülterpeszt, nőgyógyászati lapócot, vagy egy rozoga konyhaszéket kerestek. Aztán az edények, ágynemű, a sokféle gyógyszer, tetűírtók… Szörnyű!
— Maradjon nyugodtan doktor úr, mi megcsináljuk, majd a végén írja alá.
Közvetlenül szilveszter éjszakája után volt egy betege, Chiţuş. Szemei alatt lila véraláfutás, dagadt orrában recsegett, ropogott minden csont, mint zsákban a dió, metszőfogai lazán kalimpáltak. Beregi nem kérdezett semmit, de nyilvánvaló, hogy nagyon megverték. Az, hogy ki és mikor, nem is volt kétséges.
— Nyilván azért jött hozzám, hogy törvényszéki látleletet vegyek, és erről igazolást adjak.
— Oh, nem! Nem kell semmilyen igazolás, de kérem, vizsgáljon meg, mert szörnyen fáj a fejem.
— Tehát agyrázkódás is társult az orrcsonttöréshez, aminek a kezelése harminc napot is igénybe vehet. Ha más által okozott testi sérülés gyógyulása meghaladja a tíz napot, akár börtönbüntetést is vonhat maga után! Tudja ezt Chiţuş?
„Hogy lehetett így összeverni ezt a szerencsétlen embert? Ott, benn a szobában Titi csak leütötte, attól lazultak meg a fogai, de mikor verte szét az orrát? Ennyire bosszúálló ez a Titi? Hisz csak azt mondta neki, hogy disznó. Ennyiért?”
— Mondja, Chiţuş, mikor történt ez? Mikor törték be az orrát? Mert szilveszter éjszakáján… — Chiţuş a szavába vágott.
— Szilveszterkor vagy utána, nem emlékszem… Nagyon be voltam rúgva… és nem is akarok emlékezni… Semmire! Igazolás se kell, csak a fejemnek valamit…
Beregi ennek ellenére, az orvos teljes precizitásával minden külsérelmi nyomot beírt a konzultációs naplóba.
Még aznap lement a szövetkezeti boltba, zsebében az ötszáz lejjel, amit prémiumként kapott, pont ennyivel tartozott még a kerékpárért. Titi nem volt ott, de vevő se az egész boltban csak egy ásítozó eladó, annál hagyta a pénzt.
És volt még egy betege ezekben a hideg napokban, aki még jobban megdöbbentette, mint a diszpécser szétvert arca.
Csontos, kissé fonnyadt, negyvenes asszony, tisztára mosakodva, ropogós fehérneműbe csomagolva. Arra kérte vizsgálja meg nőgyógyászatilag, de nem volt semmi baja.
— Sok orvosnál voltam, mind azt mondta egészséges asszony vagyok, mégsem maradtam terhes soha — mondta olyan szomorúan, hogy Beregi megsajnálta.
— Cserélni kell a kakast — szellemeskedett, és gondolta felvidítja… Mikor ismét az asszonyra nézett, az ott ült félmeztelenül a vizsgálóágyon, és mereven őt nézte.
— Látja, coane doktor, mi is erre gondoltunk… — mondta a legkomolyabban. — Megbeszéltük a férjemmel, hogy talán a doktor úr…
Sándor olyan zavarba jött, hogy nem is mert az asszony szemébe nézni, túlzottan fehér libabőrös vékony combjaira meredt, melyeken nyár óta barnán maradt kezeivel nem is próbált eltakarni semmit. Kérő hangon folytatta:
— Úgy gondoltuk talán a doktor úr… ismer egy egészséges fiatalembert, aki…
Sándor most már ránézett. Nem volt abban a száraz asszonyban semmi kívánás, semmi lángolás, semmi vágy, csak céltudatos határozottság, és valami régi kopott gyász. Mikor megint megszólalt, sokkal magabiztosabb hangon mondta.
— Coane doktor, mi nem vagyunk szegények! Megbeszéltük a férjemmel… mi nem kívánjuk ingyen… coane, gondolja meg, nagyon meg lesz elégedve, de a férjem és én csak magára…
— Ne búsuljon fiatalasszony, írok egy receptet, elkezdi a kezelést. Sajnos legényt nem tudok receptre kiutalni, de egy ilyen csinos asszony kap magának recept nélkül is — viccelődött Beregi, de egy halvány mosolyt se tudott kicsalni az asszonyból. Arcára volt szántva a gyermektelen asszonyok mély barázdája.
Akkurátusan felöltözött, halkan megköszönte, és elment. A receptet se vitte el, nem azért jött.
Emíliának se mesélte el az esetet, pedig igazán nem volt miért titkolóznia, de illetlenségnek tartotta ennek a szomorú, nem is egészen asszonynak a legrejtettebb lelki problémáit más előtt kitárni. Úgy érezte magát, mint a gyóntató pap, és most jött rá, ha orvos lett, ezt a szerepet is vállalnia kell, teljes emberi méltósággal. Mennyit gondolkozhatott, vívódhatott ez a szegény asszony, amíg eddig eljutott, ezt a megoldást választotta, és vállalta is volna. De a férjének se lehetett egyszerű, mégis beleegyezett, mert jól tudta, hogy a felesége eddig és ezentúl is azt tehetne, amit akar, az ő belegyezése nélkül is. Együtt beszélték meg, kit választanak. Beregit, mert biztosan egészséges, úgyis elmegy innen, és vissza se jön. „Biztos nagyon szeretik egymást.” — Tett pontot a dolog végére, de a pont rögtön kérdőjellé csavarodott benne. „Vajon szeretem én is ennyire Emíliát, és ő is szeret engem? Honnan lehet azt tudni, mennyire szeretünk valakit? Mi az a mérték, az a helyzet, az a valami, ami eldönti, eléggé szeretünk-e valakit? És mi a biztosítéka annak, hogy holnap is ugyanúgy fogjuk szeretni?” Ilyesmiről nem lehetett Emíliával beszélni. Ha megpróbálta, szájára tapadtak a húsos ajkak, és olyankor nincs már helye semmilyen filozófiának.
Összekavarodtak benne a problémák, rendet kellene teremtenie közöttük, jó lenne megbeszélni valakivel, jó lenne gyónni, de kinek?
A sors úgy hozta, hogy nem Beregi gyónt, hanem ismét neki valaki, de ez nem is volt gyónás. Beteghez hívták. Elállt a szél, ropogósra fagyott a hó, jólesett egy kis esti séta a faluig.
Halványlila kombinéban, felhúzott térdekkel feküdt a hölgy a túlfűtött szobában. Hosszú vörös körmei és frissen kihúzott szemöldöke után ítélve, nem nézett ki haldokló betegnek.
— Jó estét, doktorkám — üdvözölte búgó hangon, mint régi barátját. Feketehajú, kissé molett asszony volt, túl az első ifjúságán, de mutatós és gondozott.
— Fáj a szívem, és olyan nagyokat ver — panaszolta affektálva.
Beregi már sejtette, hogy valami szívidegességről lehet szó, sztetoszkópjával közeledett feléje, de az asszony elkapta a kezét, és a mellére tapasztotta.
— Így!… Ki lehet tapintani… Most… érezted? Hogy neked milyen hideg a kezed! Szegénykém, megfagytál az úton, és nincs, aki megmelegítse… Dugja be a kezét a takaró alá, ott olyan jó meleg van!
Mire az orvos feleszmélt, keze a takaró alatt az asszony hasát simogatta, annak határozott irányításával. Elvörösödött szégyenében, de olyan hirtelen történt minden, hogy csak most jött rá, mit is akar tulajdonképpen a vöröskarmú nő. Határozottan rászólt:
— Rendben van, akkor megvizsgálom, vetkőzzön le!
Mire megfordult a nő könyökére támaszkodva, teljesen pucéran feküdt a takarón, rúzsos ajkát csücsörítve búgta:
— Én levetkőztem… és a doktor úr?
A doktor úr úgy tett, mintha nem értene a szóból, megvizsgálta, ahogy kell, persze semmi kórosat nem talált.
Turbékolt, vonaglott az asszony, mint a kígyó, gyorsan raccsolva beszélt, nagyon igyekezett eltitkolni a moldovai hangsúlyt, de ez időnként átütött, és egyfolytában Beregi kezét markolászta.
— Doktorkám, egy konyakot! — szakadt hirtelen vége a szóáradatnak, leugrott az ágyról, két pohárral és üveggel tért vissza, és koccintott, csak úgy teljesen meztelenül és mezítláb.
— Feküdjön le és takarózzon be, mert meghűl, és akkor tényleg beteg lesz — kortyintott Beregi az italból, és nem érzett magában az égvilágon semmilyen indulatot. Kitett két tablettát az asztalra és menni készült.
— Ne! Nagyon kérem, ne menjen el… Legalább üljön ide az ágyamra, mellém, és ne féljen semmitől a kisfiú…
Beregi elengedte a füle mellett a „kisfiú”-ban megfogalmazott lenéző biztatást, és odaült az ágy szélére, de rosszul tette, mert újabb szóáradat következett. Darálta egyvégben, most már teljesen moldovai tájszólásban, hogy a férje elhanyagolja, pedig amikor férjhez ment Bukarestben, mindent megígért, egy éve le se feküdt vele, ez nem lenne olyan nagy baj, mert van neki — mármint az asszonynak — egy barátja, de az olyan nagyon messze van, és most itt, ahová látogatóba jött, ebben a rohadt faluban, nincsen egy ember, aki két jó szót szólna hozzá, és legalább megsimogatná, ő elutazott volna, de az utak járhatatlanok, egész éjjel csak hánykolódik, nem tud aludni, mert neki kell a férfi, a férje, a barátja, akárki… — zokogott Beregibe kapaszkodva, hegyes körmei végig szántották a férfi nyakát.
— No! Ebből elég volt! Legyen vége ennek a cirkusznak! — szabadította ki magát a körorvos. — Én beteghez jöttem, egészséges asszonyt találtam, nem tudok magán segíteni. Vegye be ezeket a tablettákat, és próbáljon megnyugodni!
Érezte, túl hivatalosra sikerült, így nem lehet megnyugtatni, ezért atyailag megsimogatta a fejét, valahogy úgy, mintha barackot nyomott volna rá.
Az asszony hirtelen elkapta a kezét, és beleharapott, a szemfogak nyomán vér szivárgott ki. Beregi csak állt és bámult, mintha villám csapott volna belé. Első indulatában pofon akarta ütni a nőt, de idejében visszaparancsolta magát.
— Őrült! Utaltassa be magát a pszichiátriára! — kiabált rá.
— Ugye fáj? — nézett rá alázatos kutyaszemekkel. — Hadd pusziljam meg! — nyújtotta a kezét, mint egy koldus.
— Menjen a fenébe, maga bolond! — lökte félre, és magára rántotta a télikabátját. Ekkor kezdődött el a krízis.
Az asszony sebesen és mélyeket lélegzett, mintha minden alkalommal fel akarná szívni az egész szobát. Fejét mereven oldalra szegezve, tágra nyílt, de már nem látó szemekkel fixálta a szoba sarkát. Karjai merevek, akár a bot, ujjai összecsücsörítve, mintha egyszerre akarná megsózni ezt a kibírhatatlan életet.
Sándor csak állt, és nézte. A milicista szőke felesége nem csinálta ilyen szépen, ennyire tipikusan, annak csak a torkát szorította valami, állandó nyelési kényszere volt, de nem tudta lenyelni a torkában nem létező csomót… és az ágyába se hívta meg, mert akkor talán pont úgy utálná, mint ezt a bukaresti nőt. Na nem, a szőke asszony, az egészen más.
Beregi leült az ágy szélére, szépen középállásba hozta a nő fejét, és lekevert egy pofont. Azt mondják a tapasztalt öreg orvosok, hogy ez segít, magához téríti a pácienst, megszűnik a hisztériás roham. Tényleg, a nő felugrott, az orvosra mosolygott, és kitárta feléje a karjait.
— Pusziljam meg… — De amikor látta, hogy ismét a kabátja után nyúl, újra kezdte a fújtatást, és perceken belül pont olyan merev lett, mint az előbb volt.
Beregi egy erős nyugtató injekciót adott be neki, aztán leült, és megvárta, míg oldódik a merevség, és szép nyugodtan elalszik a páciens. A nő anyja vagy kicsodája a konyhában ült, és sírt. Hogy mit hallott, mit értett meg az egészből, nem lehet tudni, az orvos otthagyott egy receptet.
„Úgy látszik a szériák törvénye nemcsak az ikerszüléseknél érvényes, hanem már jóval megelőzően is.” Ezt a második esetet viszont elmesélte Emíliának, nem árt, ha tudja az asszony, hogy van még konkurencia a világon.
Így teltek a nehéz téli napok, várták, hogy legalább januárnak legyen vége. A hideg már nem számított, de legalább ne fújna a szél, és lennének járhatóak az utak. Egyébként visszajött az, aki lovat vásárolt, hogy a feleségét Dorohoiba vigye. Azt mondja, a sebész azonnal megoperálta az asszonyt, méhen kívüli terhesség volt. Most már késő bánat, ő nem merte leírni a diagnózist úgy, mint Gyüge Gábor kollegája, kérdőjel nélkül. Nem, mert nem volt biztos benne. Pedig ha az összbenyomást tekinti, és nem ragaszkodik egyetlen tünet hiánya miatt olyan mereven a könyvhöz, jobban tette volna. Úgy látszik, nem minden leírott szó szentírás, pedig milyen jól megtanulta. Szerencsére az ifjú paraszt gyakorlatiasabb volt, a sebész pedig okosabb, mint ő Beregi Sándor. Jó, hogy így történt.
Az is jó, hogy elküldte a fiúcskát, akinek nádszál fúródott az agyába, mert kialakult az agytrombózis, Szucsávában megoperálták, de beléhalt. Ha ő akkor hagyja, hogy Emília hozzápiszkáljon, egy egész életen át bűnösnek érezhetné magát.
Február elsején már autóbusszal utazhatott a havi gyűlésre. Öröm volt ismét látni az évfolyamtársait, és boldogság elbeszélgetni velük magyarul, a saját anyanyelvükön. Otthon — és ez most már Hideşti — csak akkor hallott magyar szót, ha ő szólalt meg, amikor naponta többször elismételgette Emíliának azt a tíz magyar szót, amit reggel felírt neki, hogy tanulja meg. Azt mondja nehéz. Az eddigi eredmény két szó: „Szérétlek Şoni” és „Holgoş Şoni”.
Gerzsi Tomi megnyugodott, ügyesen a sarkára állt, uralja a felcserét. Viszont bajba jutott Birtalan Ákos, bánatosan mesélte, mi történt vele.
— Van egy védőnőm, amúgy csinoska, és csak két-három évvel idősebb, mint mi. Láttam, hogy a szeme se áll jól, és mások is mondták, nem túl válogatós, nos megfogtam a derekát, meg is csókoltam, máskor valami olyat mondtam, hogy milyen jó lenne, ha megmelegítené a hátamat, stb. stb. És mit gondoltok, mi történt?
— Egy éjjel arra ébredsz, hogy ott fekszik melletted az ágyadban és te rajta.
— Pontosan, szóról szóra ez történt… De te honnan tudod ilyen jól, talán te is így jártál?
Szerencsére a fiúk hangosan kacagtak, így nem vették észre, hogy Sándor nyaka is elvörösödik.
— Aztán így ment ez egy darabig, majd minden este — mondta tovább Birtalan Ákos —, erre a múlt héten bejelenti, hogy ő terhes. Mondtam, hogy majd elintézzük, de hallani se akar a megszakításról, vegyem el feleségül!
— És te?
— Nem vagyok bolond, egy félanalfabéta primitív nő, még főzni se tud. Mit kezdek vele?
— Szereti a kolbászos paprikás krumplit? — csúszott ki Sándor száján.
— Azt nem tudom, de mindennap borsot főzne és puliszkát, én már torkig vagyok vele. Ez nem is lenne baj, de ma hívattak a párthoz, és közölték velem, ha nem veszem el a nőt, kirúgnak a Pártból.
— Ha úgy gondolod, vedd el — bíztatta Sándor — attól, hogy primitív, még jó asszony lehet belőle. Mire kimondta, már meg is bánta, érezte, nem mond igazat, hamis tanácsot ad.
— Jó, tegyünk mindent félre. Arra gondoltatok, hogy fog beszélni ez a nő az anyámmal?
Sándor nem ismerte Birtalan Ákos anyját, de visszaemlékezett Hortenzia nénire, Dékány Emil édesanyjára, és bizony nem tudta elképzelni. Ezen gondolkozott egész gyűlés alatt és még utána is. Persze nem lehet avval egy napon emlegetni Emíliát. Emília ügyes, szellemes — lám Szilveszter éjszakáján is — eléggé házias… és ami a legfontosabb szereti a lányt. Igenis szereti! — győzte meg önmagát.
Elhatározták, március elsején együtt jönnek be a gyűlésre és akkor összeházasodnak. Erről egy szót se szólt a fiúknak, legyen meglepetés. De nem igaz, nem azért hallgatta el, egyszerűen nem akarta megmondani nekik. Miért?
„Annak idején büszkén mondtam, hogy elértem a huszonnégy évet, de gyerekkorom óta nem hazudtam! Rám ordított a kicsi rektor: Mint mind bőcsködik az őszinteségével? Kinek van szüksége a maga őszinteségére? — és úgy nézett rám, mint egy a perzsaszőnyegre hullott sajtkukacra.
Még ennél is cinikusabb volt a sajtféleségek egyhangúságát bíráló böfögős tanár. Ő így fogalmazott: És mi van akkor, ha nem hazudott? „Inkább azt mondta volna, amit kell!”
Azóta eltelt egy egész év, és micsoda év!? Most már nem állítja magáról, hogy nem hazudik soha, de megfogadta, legalább önmagához őszinte lesz! Tudatalattijából már is dörömbölt egy gondolat: ezt mennyire tudja betartani, hisz az utóbbi időben egyre másra módosítja a saját elveit. Nyugtalan volt, mert érezte nem őszinte önmagához. — „Igen, igen, Beregi Sándor, légy őszinte önmagadhoz! Eléggé szereted Emíliát, és tényleg el akarod venni feleségül? A pap is ezt fogja kérdezni tőled… Hogy milyen pap? — hát igen — ez is kérdés.”
Tóthfalvi gondterhelten jött be, arcát a gyomorfekélyes ráncok még mélyebbre hasították, látszott nagyon fáradt, és ma már nem az első csomag cigarettát szívja.
— Megkezdjük a kollektivizálást. Ebben az évben meg kell alakítani Olbán és Vatrán, Hideşti-en csak jövőre, Meruţon és Bordancán nem lesz kolhoz.
— És miért van úgy elszomorodva? — és szinte azt mondta Bűrsajt elvtárs, mert disznóvágás óta, ha meglátta mind ez a szó jutott eszébe. Ez normális. A mezőgazdaság szocialista átalakítása parancsoló szükséglet — szavalta Beregi, mintha legalábbis ő lenne az aktivista. Mondta, mert így kellett mondania, és bizony félt a pártaktivistától.
— „Tuggya maga, mit jelent a kolektivizare? Konvingyeálni* a poport, hogy aggyák oda a fődjüket? Én ezt már végig csináltam Bakóban, azóta van „ulcerom*.” Reggeltől estig házról házra, aztán éjszaka azokhoz, akik nagyszájúak. Volt olyan, aki elbújt a szalmakazalba, másik a kutyáit uszította ránk, de olyan is, aki vasvillával futott utánunk… Nem könnyű élet ez az aktivista sors, már nem bírom” — gyújtott újabb cigarettára.
— Hagyja, vannak itt ügyes emberek, akik majd segítenek, ott van Vatrán a Fliscu.
— Fliscu Chirica?! Tegnap került kuláklistára és Bordancáról is az az egyetlen gazda, akinek valódi háza van, és dolgozik. Egyesek meg is érdemlik, nem védek én senkit doktor elvtárs! — emelte föl mind a két kezét — aki vérszípó az legyen kulák, de Fliscu Chiricát sajnálom, mert szorgalmas ember, a legjobb gazda Vatrán, és ő aztán soha senkit nem zsákmányolt ki. Biztosan van egy rosszakarója — váltott suttogóra, mintha mindazt, amit eddig mondott, el merné ismételni a feljebbvalói előtt is.
Elhatározta, valamelyik nap meglátogatja Fliscuékat.
Mikor bement a szobájába, Emília az ágyán feküdt és sírt, hogy miért, arról egy szót se volt hajlandó mondani, csak zokogott.
Ma nagyon összegyűltek a bajok, Sándor úgy érezte, megy szét a feje. Bement a fektetőbe, kiemelte Rodicát az ágyból, és az ölébe ültette. Boldogan rugódzott, egész marokkal paskolta az arcát, próbálta megfogni a haját, és kacagott, akár sikerült, akár nem. Nini, alól megjelent két pici fog. Majd csak ember lesz ebből is, gondolta, amikor a lábán valamit érzett. Rongybaba volt, aki szorosan átkarolta a lábát, és nagy búzavirág színű szemeivel féltékenyen leste a kisebbiket. Rongybabát a másik térdére ültette, és meglovagoltatta mind a kettőt.
— Kezicsókolom, doktor bácsi… még… még tessék!
Ki tudja, Sándoron kívül játszott-e valaha valaki vele? Ha csak ezt a két lúrkót nézte, úgy érezte, már csinált valamit, nem hiába tanult, még akkor is, ha a koronát nem engedték, hogy feltegye rá. Mit tudja Winkler elvtárs a kukacok és véglények kényelmes katedráján, mit jelent egy megmentett emberi élet? Mit jelent az, hogy Rodica puha kezecskéje az arcát markolássza, és ezek az ujjacskák már rég elrothadtak volna, ha ő, a kiközösített, az egyetemről kirúgott Beregi Sándor nincs. Winkler elvtárs és a kicsi rektor „nem merték a dolgozók egészségét” reá bízni. Igen, így szólt a hatalmasok döntése, ezért kellett elmenekülnie minél távolabbra. Ezt javasolta József tanár, aki a legbecsületesebb volt a nagyok közül: „Menjen el Beregi minél távolabb, lőtávolon kívül, hogy ne legyen a szemük előtt… Mit gondol, bennem nem merültek fel ezek a kételyek? De miért kellett ezt világgá kürtölnie? Na, menjen! Aztán talán valamikor visszaveszik, és leállamvizsgázhat. Ki tudja?”
„De nem fogok könyörögni nekik, itt vannak az eredményeim, beszéljenek azok helyettem!”— viharzott benne élete legnagyobb sérelme.
— Könyörgök! — hallotta Sanda sírós hangját. Észre se vette, mikor guggolt oda elébe, és nézett fel rá, mint öléből a két gyermek.
Elmondta a lány, mennyire kéri a fiú, hogy menjen hozzá feleségül. Minden este bejön, de ő csak ma, ma először mutatta meg neki a leánykákat, persze maszkot húzott a képére, hadd lássa az a mocsok, hogy nem akármilyen helyen van ő, és megmondta, neki ne jöjjön. „Persze, most már szép kerekek a leánykák, így kellenének neki, és kellene asszony is a koszosnak, hogy dolgozzon utána, és az apám is neki ad igazat, azzal fenyeget, agyonver, ha nem költözöm a fiúhoz, de én nem akarok, coane doktor! Könyörgök, ne tegyen ki a szülőotthonból!”
Átkarolta Beregi lábait, mint az előbb Rongybaba, és fejét a férfi térdére hajtva zokogott.
— Sír! — mondta Rongybaba. Úgy látszik, ezt a szót ő is hamarább tanulta meg, mint kellett volna.
Sándor karjai el voltak foglalva a két gyermekkel, fel sem emelhette, meg sem simogathatta azt a harmadikat, pedig most annak lett volna a legnagyobb szüksége rá.
— Sanda, nézz rám! Mondd, miért nem akarsz férjhez menni a gyermekeid apjához?
— Coane doktor, azért, mert nem szeretem. Nem szeretem! Utálom, gyűlölöm. Inkább a Prutba fojtom magam és a gyermekeimet is, de nem élek vele… Ne küldjön el, coane doktor, akkor inkább meghalok.
— Maradj nyugodtan, de még gondolkozz, hisz még te is gyerek vagy. De két másik gyereket kell felnevelj!
Sándor letette a két kicsi gyereket, és arra gondolt, meg kell néznie, mit csinál az a másik nagy gyerek, akit a szobájában hagyott… akit ő szeret… Biztos, hogy szereti? A szobájában nem volt senki, Emília elment valahová. Ţaţa Olga se tudta hová, de volt egy megdöbbentő híre: letartóztatták Atitienut, el is vitték Dorohoiba, megbilincselve.
Beregit mellbeütötte a hír, biztosan hiánya van a szövetkezeti boltban, volt az első gondolata, és milyen jó, hogy kifizette az adósságát, a második részletet is. Az is felötlött benne, hogy a szövetkezeti raktár leégése a vöröskeresztes bál éjszakáján, ki tudja… Elhatározta, lemegy a központba, hátha valamivel többet is megtud Titiről, akit nem különösképpen kedvelt, egy kicsit talán félt is tőle, de be kellett látnia, hogy ővele nagyon barátságosan, sőt barátian viselkedett, ezért sajnálta. Tulajdonképpen most sem értette, miért adott neki egy kerékpárt hitelbe?
Be akart menni a szövetkezeti boltba, de az le volt zárva és spanyolviasszal lepecsételve.
— Atitienut elvitték, Florian lepecsételte a boltot, azután ő is elment Dorohoiba — mondta valaki.
Sándor megindult Vatra felé, de meggondolta magát, és az első utcán balra vissza, aztán fel. Otthon volt a szőke asszony. Mikor meglátta Sándort, nekitámaszkodott a falnak, és behúnyta a szemét.
— Most? — kérdezte és remegtek a mellei.
— Most — válaszolt Sándor, és kulcsra zárta az ajtót.
Mikor hajnalban hazafelé battyogott, szemrehányást tett magának két dologért. Mit fog mondani Emíliának, hol volt eddig? Mi történt volna akkor, ha az éjszaka folyamán hazajön a milic? Még képes lett volna lelőni őt. És egyáltalán érdemes volt? — Ez volt a harmadik kérdés.
Az első probléma egyszerűen megoldódott, Emília az este óta nem járt nála, ez látni való volt. A második pedig tárgytalan, mert a milic nem kapta rajta őket.
Jól beszalonnázott, és élvezettel szívta a cigarettáját, amikor Mária begyújtott a konyhában a teásfazék alá. Úgy gondolta, már semmi értelme, hogy lefeküdjön, mégis ledőlt csak úgy ruhástól. Kemény kopogtatásra ébredt. Florian a milicista lépett be, és leült az egyetlen székre. Úgy nézett rá, mintha át akarná döfni a szemeivel, úgy ahogyan az elítélteket szokták nézni. Beregi kezdte kellemetlenül érezni magát.
— Volt a feleségemnél?
— Igen — bólintott, és elhatározta, ha most mindjárt le nem lövi, mindent tagadni fog.
Florian a zsebébe nyúlt, elővette a cigarettát és rágyújtottak.
— Baj van! Atitienut letartóztatták.
— Tudom…
— De azt nem tudja miért?
— Gondolom, hiánya van a leltárban.
— Lehetséges, de nem azért… Emberölésért!
— Úristen! Kit ölt meg? Chiţuşt?
— Nem. Chiţuş jelentette föl Atitienut… Titi Avădanei Alexandrut ölte meg, a könyvelőt, karácsonykor.
Bereginek hirtelen melege lett, egész testét elöntötte a verejték, nagyon jól tudta, mi az ő bűne.
— Hát akkor exhumálásra kerül a dolog, és nekem is bajom lesz, mert kiadtam a halotti bizonyítványt, anélkül, hogy megnéztem volna a hullát.
— Ezt akartam én is mondani — bólintott Florin —, de kérem, maradjon közöttünk. Én semmit se mondtam! Viszontlátásra!
Beregi érezte, hogy most rögtön valami nagyon fontosat kell mondjon, de annyira fel volt kavarva, nem jutott eszébe, hogy mit? Csikorogva villództak, kapcsoltak az idegsejtek, és már úgy tűnt nem szabadul fel a vágány, amikor mégis beugrott.
— Jaj, szinte elfelejtettem! — húzta vissza az ajtóból Floriant. — Vigye el a receptet a feleségének, az este nem volt nálam a pecsét. — Gyorsan firkantott valami nyugtatót, és mázsás kő esett le a szívéről.
— Köszönöm doktor, hogy megvizsgálta, egyébként Emíliával utaztam, ő is most jött vissza Dorohoiból a reggeli busszal.
Nemsokára megérkezett Emília is. Nem látszott rajta semmi különös, de mintha komorabb lett volna, mint máskor, semmi viháncolás, csilingelő kacagás, ahogyan megszokta tőle. Kézen fogta, és bevonszolta a szobájába.
— Hol voltál az éjjel?
— Otthon, aludtam.
— Nem igaz, Dorohoiban voltál. Mit kerestél ott?
— Dolgom volt, semmi közöd hozzá!
Sándor első gondolata az volt, hogy pofon vágja, vagy legalábbis jól megrázza, de valaki a fülébe súgta: — „Most?!”
Leeresztette a kezét, és legszívesebben sírt volna az ágyra fekve, mint Emília az este.
* borangic — háziszőtt hernyóselyem kelme, szálán hímezve, a moldovai tiszta szobák ékessége
* Konvingyeálni — meggyőzni, román szó, magyaros végződéssel igésítve.
* ulcer — románul gyomorfekély
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Bárányi Ferenc
