Bárányi Ferenc : Boldogság délibábja – 22.

Nyomtatás

22.

Kozma Árpád csak a negyedik nap tért magához a kómából. Első gondolata az volt, mi történt a mennyezettel, beázott? De azt se látta rendesen, a bal szeméhez kapott, persze az be volt kötve. Réka fogta le a kezét, és próbálta megnyugtatni.

— Nem szabad levenni, maradj nyugodtan! A kórházban vagy, volt egy baleseted a motorral. Agyrázkódás.

— Pisilni akarok — és megpróbált felkelni, de visszaesett, elájult.

Több mint két hétig tartott, amíg annyira talpraállt, hogy be tudott menni a rendelőbe. Addig Réka tartotta a frontot.

Ökörnyál úszott a levegőben, szüreteltek a báziási hegyen, ahol alacsonyan repültek a vadludak. Ősz volt. Marin kecskegidát sütött a Duna-parton, ott ahol fürödtek a nyáron, most ezrével hápogtak a vadrucák, a sima vízen színültig megrakott uszályok csorogtak lefelé a folyón, lassú pöfögéssel. Az emeletes, gazdagon kivilágított luxushajókról kihallatszott a zene, ezek Belgrádból Budapesten át, Bécsig mennek. Jó nekik, ott már szabadság van.

— Itt a legjobb, Árpika — töltött édes karcost az agyagcsuprokba az ismét főhadnagy Marin, és sugárzott belőle az elégedettség —, mindjárt kész, meglátod, a szopós kiskecske a báránynál is finomabb. Egészségedre! Örüljünk, hogy élünk! Te is örülj Árpi, pusztuljanak az ellenségeink!

Este százával villogtak a szentjánosbogarak Báziáson, a gyerekek egyet-kettőt a homlokukra kentek, ezek már nem villogtak, de halálukban is világítottak.

Kényelmesen kocogott Málá a réten át a parasztaszfalton, kellemesen rugózott alattuk a cirkuszi fiáker. Mégis Árpi megérezte a legkisebb gödröt is, ilyenkor valamilyen fájdalom nyilallt a fejébe. Réka megfogta a gyeplőt, hogy a kanca lépésre váltson.

— Nekem se tesz jót a rázás. Azt hiszem, terhes vagyok — súgta, és bebújt Árpi hóna alá. Balra a Duna hömpölygött, jobbra a hegyek sötétje, felettük a csillagos égbolt. Boldogan ölelkeztek össze.

Árpád beismerte a két korsó sört, de egy szót se szólt arról, ami a szekuritátén történt, a disznóólba zárt, agyonvert emberekről és persze az aranyprotézis kihullásáról se. Ott, a pisztolycső sötét nyílása előtt úgy döntött, át kell szökni Jugoszláviába, de most egészen más a helyzet, megváltozott minden. Egyrészt még elég gyenge az agyrázkódás miatt, várnia kellene még legalább egy hónapot, de akkor már közeledik a tél. Másrészt, ha Réka terhes, nem teheti ki egy ilyen veszélynek, megerőltetésnek, mert elvetélhet. De ha szerencsésen át is jutnak, mihez kezdenek a vad idegenben egy csecsemővel és egy másikkal, aki már úton van?

— Mire gondolsz édes, nem örülsz?

— Arra, hogy igaza volt Marinnak, amikor azt mondta, itt a legjobb… és boldog vagyok, hogy lesz egy kislányunk.

Kukoricával, szőlővel megrakott szekerek gördültek lefelé a faluba, és hogy neki ne fussanak a szövetkezeti boltnak, a kocsisok erősen vissza kellett húzzák a gyeplőt. A szegény fáradt lovak kínlódva-nyihogva fékezték a lefelé igyekvő terhet, és nem értették, miért ilyen durva velük a kocsis, pedig ők egész nap keményen húztak.

A rendelőben is sok volt a munka, meg aztán minden iskolást meg kell vizsgálni ilyenkor ősszel, a soros oltások tömege, kiszállások Néraaranyosra, Néramezőn is be kellene indítani egy egészségügyi pontot, és jó lenne végre hozzáfogni a körzet egészségügyi monográfiájához. Persze, ehhez a vidék történelmét, gazdasági-szociológiai viszonyait is meg kell írni. Jó lesz elbeszélgetni az öregekkel, például azzal a nagybajuszos bácsival, aki még a monarchiában bíró volt, és kardot viselt, vagy Sztojákoviccsal, aki nagyon sok mindent tud. Árpád nagyon remélte, erre is sor kerül, de csak a télen, mert most rengeteg sürgősebb teendője volt.

Ilyenkor szokták hívni az embert a rajoni főorvoshoz, be is ment. Legnagyobb meglepetésére nem az aranyfogú ült az asztal mögött, hanem a helyettese.

— A főorvost árhelyezték, egy aggmenház igazgatója lett Temesvár mellett. Jó neki, megszabadult innen — sóhajtott az új főnök, akit Árpi alig ismert, nemrég jött ide. — Doktor elvtárs, magát is elhelyezték innen, el kell hagynia Nérasolymost a doktornővel együtt.

— De hát miért? És hová? Mi történt? — tört ki Kozmából a sok kérdés, és hirtelen megfájdult a feje.

— Nem tudom. Itt van a megyei főorvos utasítása, át is adom. Azt írja, hogy azonnali hatállyal, és majd a Minisztérium dönt hová helyezik magukat. Sajnálom, de lehet pont ez a szerencséjük, mert csak jobb helyre kerülhetnek, nem rothadnak meg itt a világ végén — rázkódott össze undorral az újdonsült főnök.

— De mégis, miért kell elmennünk? Igaz, összevesztem a volt főorvossal, így akarja megbosszulni magát?

— Szó sincs róla! Az boldog, hogy megszabadult innen, és már nem érdekli ez az egész vacak. Inkább azok… ezek itt — mutatott a zöld kapu felé, de rögtön el is fordult, mintha attól félne, meglátja valaki.

— Tehát a szekuritáté akarja, hogy elmenjek innen, de miért?

— Miért? Miért? Mert megbízhatatlan elem, aki bármikor disszidálhat. Megértette? De én nem mondtam semmit! — tette tenyerét a szájára, majd gyorsan keresztet vetett háromszor. — Menjenek el gyorsan, nehogy nekem is bajom legyen! Bár én is mehetnék, mennék bárhova boldogan…

Mikor hazaért, tőle háromháznyira az utca végén megpillantott egy zöld őrbódét, és benne egy fegyveres katonát. Ez eddig nem volt itt. Nyílván ez reájuk vigyáz, mert innen csak egy ugrásnyira van a határ.

Nem búcsúztak el senkitől. Reggel beültek Bránko postakocsijába, Ferike aludt, Réka sírt, Árpád is, de elfordult, hogy ne lássák. Báziáson, a sorompónál kiszállt, és megölelte Marint, tőle elbúcsúzott.

— Jó neked, hogy megszabadulsz innen. Biztosan olyan helyre kerülsz, ahol van vasút, bejárhatsz a városba, mozi, színház, pezsgő élet, kultúra. Ha majd a Lloyd teraszán sörözöl, gondolj rám. Meglátod, sokkal jobb lesz. Micsoda szerencséd van. Mondd, ki segített?

Árpád neki ajándékozta az összetört Zsuzsikát, még meg lehetett javítani. Megbízta, hogy a bútorát adja a cigány traktoristának, akitől az első csirkét és bort kapta, Ferike rácsos ágyát a papnak, mert a lányára már nem tudnak vigyázni.

Hajnalodott, és ők szembe gurultak a Nappal. Hamarosan feltűnt Kalinovec szigete. Talán mégis ez volt a Senki szigete? Egészen biztos.