23.
Megtörtént az exhumálás, a kis szőke könyvelő még alig változott valamit. Iaşi-ból jött egy orvos a Törvényszéki Orvosi Intézetből. Jelen volt Bányai Dezső ügyész, Florian és Beregi doktor.
Fulladásos halál, állapította meg a törvényszék is, bár a nyak bőrén nem voltak szemmel látható külsérelmi nyomok, de az ügyész már tudta, hogy Atitienu egy sállal fojtotta meg Sandut! A reumás szívbillentyű-szűkületet is megtalálta a kórboncnok.
„És ha akkor kimegyek betegen, és megejtem a halottszemlét, ugyan mit láthattam volna Avădanei nyakán? Most se lát semmit a szakember! Igaz, akkor is meg kellett volna néznem.”
Délután megpróbált olvasni, de nem tudta a sorokat követni, egyre nőtt benne a bizonytalanság. Milyen ítéletet hoz a törvényszék? Ha nem mentik fel, mi lesz a jövője, visszakerül-e még az egyetemre, lesz-e belőle valaha az életben diplomás orvos, vagy felcser marad, mint Ticho? És itt van Emília, vele is tisztáznia kellene a helyzetüket.
Mintha csak megérezte volna, bejött a lány, leült az ágy szélére. Szemei könnyesek voltak. Sándor a karcsú derekát, pihegő melleit nézte. Milyen jó volt csókolni, simogatni, széles ajkai között eltűnni, belészívódni! Megsajnálta a lányt és egy kicsit önmagát is. Tétova, de mégis közeledő mozdulatot tett, kezét Emília térdére csúsztatta. A lány elkapta Sándor kezét, arcához szorította, csókolta, térdre esett az ágy előtt, és hangosan zokogva rávetette magát a fiúra. Rángatódzott, fuldokolt, szenvedett a gyönyörű test.
— Bocsáss meg… ha megbántottalak… de nagyon szeretlek!
Ahogy a lány hozzáért, abban a pillanatban úgy érezte, hogy valahány nő közül, akiket eddig ismert, Emíliával a legjobb. De most önuralmat parancsolt magára.
— Mit csinál a gyermekünk? — simogatta meg a lány hasát, amin nem látszott semmi, de mi is látszana egy alig háromhónapos terhességen? Emília befészkelődött, szinte belébújt Sándorba, akár egy doromboló kis cica.
— Şoninak fogjuk keresztelni, ugye? De ha nem sietünk, nagy hassal mehetek az anyakönyvvezető elé.
Ez így igaz, gondolta Sándor és március elseje is elmúlt, de azért egy-két dolgot végre tisztázni kellene. Állítólag a férfiak logikája akkor a legbiztosabb, ha ölelkezés után már kifújták magukat, de most nem jutottak el addig.
— Azt mondják Titi szeretője voltál. Mondd meg az igazat, nem változtat a helyzetünkön.
— Ugyan Şoni, hogy hihetsz el ilyesmit?! Igaz, megpróbált udvarolni, de nekem nem kellett.
— Miért jártál Dorohoiba, hogy védőügyvédet fogadj neki?
— Miért, mert a családja megkért, és ismerem Bunescut.
— Még azt mondd el, miért sírtál szilveszterkor, amikor Titivel beszélgettetek a folyosón. Miről volt szó?
— Miről? Már nem is tudom, valamit meg kellett beszéljünk. Ugyan Şoni, ne légy csacsi… Te vagy az első férfi az életemben, és remélem, az utolsó, nekem nem kell senki más! Hát nem emlékszel az első éjszakánkra?… És másnap reggel, amikor behoztam neked egy lepedőt?… Şoni, szeress!
Sándor emlékezett a lepedőre, és arra gondolt, hogy ott a sötét folyosón biztosan a cigánylány szereplését beszélték meg Titivel, és ő csak képzelte, hogy sír Emília. Mikor kitisztult az agya, elhatározta, hogy mégiscsak elveszi a lányt, de egyelőre ezt nem mondta meg neki.
Nem mondta meg, pedig Emília naponta eszébe juttatta, és sürgette a házasságot.
Kiírták a tárgyalás napját. Beregi Sándor is megkapta az idézést, mint vádlott, amin Emília nagyon csodálkozott, ő is azt hitte, esetleg szankcióról lehet szó.
— És neked mi bajod lehet, Şoni?
— Bezárhatnak, akár egy évre is.
Emília, hozzá nem illő komolysággal, komoran bámult Sándorra, mint akiben egy világ omlik össze.
A születésnapját még megünnepelték a rendelőben, Beregi maga készítette el a szendvicseket, paradicsompasztával, savanyú uborkával nyolcasokat, szíveket, csillagokat rajzolt ki rájuk, Lupăceanut elküldte sörért, Ilcut a legelőre virágot szedni, abból kapott minden nő egy csokrocskát, Sanda, sőt Rongybaba is.
Úgy tettek, mintha jókedvűek lennének, de inkább csak erőltették a kacagást, a levegőben ott lógott, mint Damoklesz kardja a holnapi tárgyalás. Tekintettel az eset különlegességére, a tárgyalást a hideşti kultúrotthonban fogják megtartani, teljes nyilvánosság előtt.
Többen voltak a kultúrotthonban, mint a vöröskeresztes bálon, gyerekeket nem engedtek be. A színpadon vörös posztóval leterített asztal — mint akármilyen gyűlésen — mögötte hárman ültek: egy kövér, teljesen kopasz bácsi, a törvényszéki elnök, Bányai Dezső az ügyész és egy nő, az írnok. A színpad előtt három vádlott: Atitienu és Chiţuş rabruhában és Beregi úgy, ahogy otthonról eljött. Bunescu a védőügyvédje kezet szorított vele, aztán melléje ült.
Néma csendben várakozott több száz ember, amikor az elnök végre felemelkedett. Mindenki kíváncsian leste, mikor tudják meg, miért és hogyan ölte meg Atitienu a könyvelőt? Ők ezért jöttek!
Hosszú részletes személyazonosítással kezdődött, majd a vádirat felolvasása következett, amiből Beregi se mindent, a tömeg majdnem semmit se értett. Még az se tűnt föl, hogy Atitienut, Chiţuşt és Beregit előre megfontolt gyilkosság vádjával állították törvényszék elé.
Chiţuş tanúvallomása világosságot teremtett, elmondta, hogy karácsony előtti este Atitienu hívta, menjenek el Avădanei Sanduhoz, aki egyedül volt otthon. Betegen feküdt, a nyaka be volt tekerve egy sállal. Beszélgettek. Atitienu elmondta, milyen üzleteket kötött az utóbbi időben, mire Sandu kiabálni kezdett.
— Fejezd be ezeket a csalásokat Titi, mert rossz vége lesz! Én nem hallgatok tovább!
— Ne idegeskedj, Sandu, te is megkapod a saját részedet, mint eddig. Különben is mitől félsz, nincs egy bani hiány sehol. Tehát fogd be a szád!
De Avădanei Sandi tovább fenyegetőzött:
— Nem kell semmi tőletek! Nem kell a lopott pénz! Úgyis feljelentelek, már holnap, holnap reggel… — Chiţuş folytatta: Sandi köhögni kezdett, egészen lila lett a köhögéstől, már azt hittem megfullad, amikor láttam, hogy Atitienu két kézzel megmarkolja Avădanei nyakát és teljes súlyával reánehezedik… Aztán megfulladt Sandu.
— És maga mit csinált közben? — kérdezte az ügyész. Nem próbálta megakadályozni Atitienut a gyilkosság elkövetésében?
— Nem! — szólt bele Titi — Chiţuş fogta Sandu lábait.
— Így volt?
— Háát… igen… hogy ne rugdalózzon — ismerte be Chiţuş.
— Kérem ezt feljegyezni! — intett az ügyész az írnoknak — a kettes számú vádlott beismeri, hogy társszerzője volt a gyilkosságnak. Akkor miért jelentette fel Atitienut, hisz üzlettársak, mi több, a gyilkosságban is cinkosok voltak?
— Mert nagyon megvert, az orrcsontomat is összetörte, agyrázkódást is kaptam. Itt van a doktor úr, ő megvizsgált, megmondhatja.
— Beregi doktor adott magának orvosi látleletet?
— Nem.
— Kérem ezt is feljegyezni! — a hármas számú vádlott nem adott orvosi látleletet a kettesszámú vádlottnak, amikor az éppen e célból felkereste.
Beregi felemelte a kezét, mint jólnevelt iskoláshoz illik, hogy megmondja Chiţuş nem akart orvosi bizonyítványt, pedig ő felajánlotta neki. De hiába, senki se figyelt rá, a kihallgatás tovább folyt.
Sándornak valahogy nem tetszett, hogy csak úgy beszélnek róla, mint hármas számú vádlottról, tehát egy kalap alá veszik őt és a másik kettőt, akik nyilvánvalóan gyilkosok.
— Csak azért jelentette föl, mert megverte magát? — kérdezte Chiţuştól.
— Főleg azért, meg aztán féltem, hogy engem is megöl. Másnap, szilveszter után, amikor megvert, szóval másnap azt mondta Atitienu nekem, ha egyetlen szót kifecsegek, megöl. És erre képesnek is tartottam.
A továbbiakban az is kiderült, miért akarta Avădanei feljelenteni a gyilkosokat. Chiţuş, mint diszpécser, sok olcsó bóvlit szerzett be: harisnyát, fejkendőt, alsóneműt, mindenből a leggyengébb minőséget. Ezeket Atitienu kiküldte a vásárokra, búcsúkra és a szövetkezeti bolt alkalmazottaival jóval drágábban adatta el. Azok mit sem sejtve behozták a sok pénzt, anélkül, hogy tudták volna, mit tettek. Atitienu zsebre vágta a különbözetet, és a könyvelőt arra kényszerítette, hogy az eredeti árakat könyvelje el. Kimutatható hiány persze sehol, azok, akik a pluszpénzt hozták, semmit se tudtak, csak ők hárman. De Avădanei nem merte tovább csinálni, ezért ölték meg.
— És most rátérünk a hármas számú vádlott kihallgatására. Beregi Sándor doktort bűnrészességgel, a gyilkosság eltussolásával vádolom.
Sándor úgy érezte, összeesik. Erről nem volt szó! Nem szakmai mulasztással, hanem gyilkosság eltussolásával vádolják. Ez szörnyű! Hihetetlen és egyben lehetetlen… sajnos nem! Bányai Dezső ügyész, elég gyatra románsággal, felsorolt egy sereg tényt, hogy már Beregi is kezdte hibásnak érezni magát. Igaz, minden pontra, ami a vádban szerepelt volt mentsége, de hiába nyújtotta a kezét, senki se hagyta, hogy megvédje magát! Segítségkérően nézett Bunescura, de látszott rajta, ő is tanácstalan.
Az ügyész, aki hivatalosan a vád képviselője, egyre csak mondta, hogy Beregi szoros baráti viszonyban volt Atitienuval, többször találkoztak, órákon át beszélgettek, sokat ittak együtt, a fővádlott egy kerékpárt adott neki ajándékba, minden esetre anélkül, hogy Beregi kifizette volna. Állítólag, utólag mégis csak kiegyenlítette, de így is fennáll az anyagi függőség és elkötelezettség ténye. Jó baráti viszonyukat még egy erkölcstelen kapcsolat is erősítette, ugyanis egyidőben tartottak intim nemi kapcsolatot ugyanazzal a nőszeméllyel, ahogy ez a vádlottak vallomásából kiderül.
Sándor nem azt érezte, mintha szíven szúrnák, még azt se hogy megfojtaná Emíliát. Dehogy. Csak azt, hogy nagyon szégyelli magát. Nem is annyira az emberek, mint inkább önmaga előtt, és önmaga elől nincsen, ahová bújjon az ember. De erre ideje se lett volna, mert Bányai folytatta, csak most következett a lényeg.
— Tisztelt törvényszék! Beregi Sándor doktor december 25-én írta alá Avădanei Alexandru halotti bizonyítványát, mert Atitienu vádlott kérte erre. Ő jött a rendelőbe a bizonyítványért, ezt vallja ő maga is. Beregi vádlott, még ha fel is merült valamilyen gyanú a könyvelő hirtelen elhalálozásával kapcsolatban, kiadta Atitienunak a halotti bizonyítványt. Pedig felmerült benne is gyanú, hisz azt mondta „Nem kellene megnézni azt a fiút, mégis még olyan fiatal volt…” Tehát sejtett valamit, de nem akarta visszautasítani a barátját Atitienut, pedig megtehette volna. Arra sincs bizonyíték, hogy Beregi beteg lett volna azon a napon, mert aláírta a jelenléti naplót, tehát nem volt beteg! De ha jóindulatúan elismerjük, hogy mégis beteg volt, kiküldhetett volna valaki mást halottkémnek. Nem tette! Végül még egy adalék. Szilveszter éjszakáján Beregi szeme láttára bántalmazta Atitienu Chiţuşt, mégis amikor a kettesszámú vádlott vizsgálatra jelentkezett, nem adott neki orvosi látleletet. Mindent összevetve, Beregi Sándort egy nyilvánvaló gyilkosság eltussolásával vádolom.
Nem csak Beregi némult el, döbbenten hallgatott az egész terem. Az elnök szünetet rendelt el. Sándor kiment, rágyújtott, többen szóltak hozzá, valaki megfogta a kezét, megrázta, de ő nem értett semmit, ment és kereste Emíliát. Egyszerre csak előtte állt, de mielőtt megszólalhatott volna, a lány, mint mérges kígyó sziszegte:
— Igaz! Így igaz! A Titi szeretője voltam, aztán a tiéd, de közben hozzá is jártam… Aztán…
— Aztán úgy döntöttél, hozzám jössz feleségül… És a gyerek?… Emília legalább most légy őszinte!… Kié a gyerek?!
— Vagy egy börtöntölteléké, vagy egy gyilkosé. Te mit gondolsz doktor úr? — nézett rá olyan cinikusan, hogy most tényleg meg kellett volna fojtani —, de ne izgulj, már tegnap elintéztem! Azért gondolkozhatsz rajta a börtönben, hogy a tiéd volt-e? Még óhajt valamit tőlem, doktor úr?
— Igen. Mivel vérezted össze a lepedőt?
Emília szemei összehúzódtak, belső nevetés rázta. Sándor csak most vette észre milyen ragadozó szeme és szája van ennek a lánynak — és még valamit — a szemei sarkában apró rosszindulatú ráncok tűrődnek.
— A lepedőt?… Kivártam azt a napot, amikor menstruálok, te barom! Te félkész doktor.
Sándor azon csodálkozott a legjobban, hogy nem fáj neki az, amit Emília mond. Még csak nem is haragszik rá. Próbálta visszaidézni a szép perceket, hogy azok rögzüljenek emlékké, ne ez a szennyes befejezés.
Bányai ügyész kérdései szinte ugyanazok voltak, mint a legelső kihallgatáson Dorohoiban, bólogatott is állandóan, hiszen tudta, mi lesz a válasz. Bunescu okosan kérdezett. Beregi rájött, hogy pontról pontra tisztázhatja magát.
— A doktor elvtárs kérte Atitienutól a kerékpárt?
— Nem, ő ajánlotta föl. Én visszautasítottam, mondván, hogy nincs pénzem, de ő utánam küldte tudtomon kívül, nevemre kiállított nyugtával.
— Mit mondott Atitienu, amikor a halotti bizonyítványért jött?
— Én betegen feküdtem a szobámban, nem beszéltem vele, azt se tudtam, hogy ő jött a bizonyítványért.
— Chiţuşnak miért nem akart orvosi látleletet adni?
— Én akartam, ő nem fogadta el.
— Elképzelhető, hogy azok a betegségek, amiben Avădanei szenvedett halált okozhatnak?
— Igen. Sandu szívbeteg volt és grippés, abba bele lehet halni. Én is több mint egy napig önkívületi állapotban voltam.
A vádnak három tanúja volt: egy eladó a szövetkezeti boltból, aki csak annyit tudott, hogy Beregi tényleg vett egy biciklit, és azt ki is fizette. Ilcu tanúsította, hogy feltolta a kerékpárt, mert Atitienu ezt parancsolta neki.
És Ticho, aki megvárta, míg csend lett, halkan, gyakori vállrándításokkal beszélt, mégis nagyon figyeltek rá.
— Az elvtársnő írja, amit mondok. December 25-én Beregi doktor nagyon beteg volt, fel se tudott volna kelni az ágyból. Én beszéltem Atitienuval, ő nem is látta. A halotti bizonyítványt is én állítottam ki, ő csak a diagnózist diktálta és aláírta. Elmondom azt is, hogy én nyugtattam meg a doktort, nincs miért megnézni Sandut, az egy beteg ember volt. És ha, tegyük föl kimegyek én… és megnézem, ugyan mit láttam volna? Egy halottat és kész. A Iaşi-i doktor, akinek ez a szakmája, ő se látott semmit Sandu nyakán. Rendben van, ezentúl majd megnézzük a hullákat is. Évekig én adtam ki minden halotti bizonyítványt, mert nem volt orvos Hideşti-en, én bizony meg nem néztem, egyiket se!
Ezután Bányai felé fordult és durván rákiabált: — Maga ügyész elvtárs hogy jön ahhoz, hogy bűnrészességgel vádolja a mi doktorunkat egy gyilkosságban!? Ilyen lelkiismeretes, becsületes és szorgalmas orvosa sohasem volt Hideşti-nek. Reggeltől estig csak a betegek után jár. Tudják mit csinált? Boxrendszerben épített gyermekfektetőt és olyan csecsemőket nevelt fel, akik Szucsávában… még Bukarestben is meghaltak volna.
— Kérem, térjen a tárgyra!
— Arról beszélek, amiről kell! A mi doktorunk nem hibás egy szemernyit sem, nem érdemel semmilyen büntetést. Ez a véleményem.
Kitört a taps, mint akármilyen gyűlésen, talán egy picit azért is, mert az emberek megszokták, hogy tapsolni kell.
Bunescu a védőbeszédében állandóan a tanúkra és elsősorban Tichora hivatkozott. Határozottan kijelentette, hogy itt nem egy gyilkosság eltussolásáról van szó, hanem egyszerű szakmai szolgálati mulasztásról, ezért nyomatékosan kéri, hogy az ügyész elvtárs helyezze át a vádat, a 174-es paragrafusból a 249-es paragrafusba, ami a valóságnak megfelel.
Őt is megtapsolták, pedig egészen biztos, hogy nem sokan értették, amit mondott, de ez más gyűléseken is előfordul.
— Tisztelt elnök elvtárs, tisztelt törvényszék, kedves hideştiek. Csak Beregi doktor úr ügyéhez kívánok hozzászólni…
— Itt nem lehet hozzászólni! Nem adom meg a szót! — csapott az asztalra az elnök.
— Az engem nem érdekel, hogy az elvtárs megadja-e a szót vagy sem, én beszélni fogok!
— De kérem, elvtárs! Ez itt törvényszék!
— Ez itt a hideşti kultúrotthon — és a mi doktorunkról van szó.
Elmosolyodott a kopasz elnök, látta nincs mit tenni, a nagybajuszú úgyis beszélni fog.
— Maguk csak ne vádolják semmivel Beregi doktort, mert nem ismerik, mi ismerjük. El tudják képzelni, hogy egy ilyen tiszta fiatalember, aki éjszakákat virraszt az anyjuk által elhagyott beteg gyermekek mellett, aki szívén viseli minden beteg sorsát, még ha olyan öreg is, mint én, képes lenne egy gyilkosság elkendőzéséhez hozzájárulni? Ez nevetséges, ugyanakkor szomorú is, hogy ilyen emberek törvényszék elé kerülhetnek. Én kérem évekig bírája voltam ennek a községnek, ezért bátran ki merem mondani: lehet, hogy hibázott ez a fiatalember, de nem bűnös! Tisztelt emberek én csak egyet mondok: akármilyen is a mi doktorunk, hagyják meg nekünk, mert szükségünk van rá!
Bányai Dezső ügyész lassan felállt, ráérősen megigazította a szemüvegét, két öklére támaszkodva előre hajolt, körülnézett, majd, mint a vulkánkitörés rárivallt a hallgatóságra.
— Elvtársak!… Maguk itt nem tudják, ki ez a Beregi Sándor! De mi tudjuk, mert mi mindent tudunk! Ez a Beregi Sándor osztályellenség, a szocializmust építő becsületes román nép ellensége, a mi ellenségünk! — vert a mellére, hogy döngött. — Ez a báránybőrbe öltözött farkas, tagadja a párt vezető szerepét, ócsárolja a dicsőséges nagy Szovjetuniót, reakciós, kapitalista parlamentet akar bevezetni Romániába. Vissza akarja hozni a parasztnyúzó bojárokat, a Frankokat. Beregi Sándor aljas reakciós, az új rendszer, a kommunizmus vérszomjas ellensége!… Nem tudjuk, hogyan sikerült befurakodnia a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetemre, ahol el is végzett hat évet, de hála a Maros Magyar Autonóm Tartomány Pártszervezetének, idejében leleplezték, és kizárták az egyetemről, mielőtt államvizsgázhatott volna. — Gúnyosan folytatta: — Beregi Sándor nem is orvos! Csak magukkal akarta elhitetni ezt, pedig be se fejezte az egyetemet, nincs diplomája, még… — pattintgatott az ujjaival — még pecsétje… orvosi pecsétje sincs!
— Parafája — súgta valaki az asztaltól.
— Igen! Az sincs. Nagybetűkkel írja alá a recepteket, mert nincs pecsétje… parafája… Itt van elvtársak a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem káderosztályának az átirata — lobogtatott egy papírt. — A rektor elvtárs is aláírta. Ők kizárták az egyetemről Beregi Sándort, maguk befogadták, de kígyót melengettek a keblükön és ezt nem vették észre! Miért nem vették észre?! Hol itt az osztályharcos éberség? Hol van a Párt? Mit csinált a Párt?!
Az emberek behúzott nyakkal bámulták a motorinás padlót, egymásra se mertek nézni, mintha ők lennének a hibásak, mert az osztályellenség befurakodott közéjük. Bár nem értettek meg mindent, amit a dühös ügyész mondott, de érezték, hogy itt nagyon nagy a baj. Egy percre úgy tűnt eltörpül a két gyilkos bűne Beregi gazsága mellett és ők valamennyien részesei lettek valami kézzelfoghatatlan és ép ésszel felfoghatatlan mulasztásnak.
— Maga mit szól ehhez, Totfel elvtárs? (Bányai is így mondta: Totfel.)
Az asztalosból lett aktivista felpattant, mint csicskás baka, amikor a felettese felszólítja.
— Alázatosan jelentem ügyész elvtárs, hogy a mi pártszervezetünk mindent megtesz a reakciós osztályidegen elemek bűnös tevékenysége ellen. Pusztuljon közülünk a reakció, le a vérszipolyozó kuláksággal!.. Hát igen… Mert Beregi doktor úr, szóval Beregi, aki a két gyilkos elvtárssal ivott és mulatott, többször is… (Magában számolta, hogy hányszor, hisz ő is ott volt!) Szóval Beregi szívesen látogatta a helybeli kulákokat, és vendégeskedett náluk a reakciós vallási ünnepek alatt. Éppen ezért javasolom, hogy könyörtelenül távolítsák el a körzetből!
A törvényszéki bíró ítélethirdetésig berekesztette a tárgyalást.
Bunescu védőügyvéd még megpróbált szót kérni, de Bányai letromfolta.
— Maga már eleget beszélt, a reakciósokat úgysem tudja megvédeni.
Ítélethirdetéskor alig néhányan lézengtek a teremben, a közönség nagy része megfélemlítve hazasomfordált. Sándor a helyén maradt, ő is mereven bámulta a motorinás padlót, senki nem szólt hozzá, az emberek félve elkerülték.
Atitienu huszonöt, Chiţuş nyolc év börtönbüntetést kapott, Sándor munkaszerződését azonnali hatállyal felbontották súlyos munkaköri vétség miatt — és ezt a munkakönyvébe örökidőkre bejegyzik. Ám lássa, hol talál ezek után valaha is rendes munkát.
— Beregi Sándor harmadfokú vádlott jelenlegi munkaköréből azonnali hatállyal „felfüggesztve”, a Munkatörvénykönyv… paragrafusa… bekezdése értelmében.
Hallgatta, nem is igazán értette. Mit is függesztettek fel rajta? Csak későre jutott el a tudatáig, hogy mégsem lett börtöntöltelék belőle — mint ahogyan Emilia nevezte. Valami hálaérzés féle motoszkált benne kis lelkiismeret-furdalással, amikor Tichot megpillantotta a gyérre fogyott résztvevők előtt, egyedül gubbasztva egy csupasz pad közepén. De elérzékenyedésének elejét vette az ügyész zárszava:
— Mert a párt megbocsát, de nem felejt! Ezt maga se felejtse el! — fenyegette meg még egyszer a nyomaték kedvéért…
Beregi Sándor hajnalban, az autóbusz-megállóban zöld fakofferén ült, amiben semmi más nem volt, csak az, amivel Hideşti-re jött szűken egy évvel ezelőtt. Büntetésből áthelyezték egy bányaorvosi körzetbe, ugyanúgy felcsernek.
Mikor felszállt a buszra megbotlott egy kőben. „Lám, mégis csak viszek magammal valamit, a csizmát.” Valaki megjegyezte:
— Ha valaki elutazáskor megbotlik, az azt jelenti: még visszajön ide.
— Aki innen egyszer elmegy, soha többé nem lesz bolond visszajönni! — mondta a sofőr, és gázt adott.
Epilógus a Forradalom után
Beregi Sándor mégis visszajött. A sors úgy akarta, hogy ő és Kozma Árpád, a legjobb barátok és sorstársak, akiket a diktatúra az ország legtávolabbi sarkaiba sodort, és annyira meggyötört, végülis megkapták az orvosi diplomát.
Bereginek ez volt az első kiszállása az országba, miután kinevezték egészségügyi miniszternek. Azt hitte titokban, meglepetésszerűen érkezik meg a Frank-kastélyba, de tévedett. Ahogy beért a fellobogózott faluba, rászólt a sofőrre, hogy óvatosan, mert ott áll a rendőr. Igen, legalább egy tucatnyi rendőr állt sorjában, és szalutált vigyázzállásban a miniszteri gépkocsinak.
Az orvosi rendelő előtt rengeteg ember, a polgármester, tenyérnyi trikolórral a mellén, ünnepi beszéddel fogadta. A váróteremben hosszú terített asztalok a népnek, a volt szülőotthonban egy kisebb a miniszter úrnak és néhány fontos embernek. A szülőotthon megszűnt, a gyermekfektetőre már nem is emlékeznek, különben most sincs orvosa a községnek.
A polgármester mellett apró, aszaltszilvaképű bácsi vonogatta sűrűn a vállát, és legyintett a beszéd alatt. Ticho volt, a becsületes, jó öreg felcser. Egy védőnő is ott volt. Sírt. Lupăceanu nem jöhetett, nagyon beteg, ţaţa Olga meghalt.
Emília már nagyon rég eltűnt, Sandáról, Rodicáról, a Rongybabáról senki se tud semmit, a perre is csak a nagyon öregek emlékeznek. A vásárhelyi végzettek közül senki se maradt Moldvában.
Fliscu Chirica miután kilábalt a kulákságból, kollektív elnök lett, a fiai továbbtanultak.
A pópa fia már rég orvos, rögtön audienciát kért Beregi minisztertől, és nem titkolta, hogy Bukarestbe akar kerülni.
Búcsúzáskor a polgármester egy üveget ajándékozott Bereginek. Szamahonka — suttogta cinkos mosollyal.
Nérasólymos nagyon meggazdagodott. Csupa új ház és nyugati autók. Jól jött nekik az embargó, benzint csempészett mindenki, még a határőrök is.
Az aranyfogú főorvost agyalapi töréssel vitték be a klinikára, már nem lehetett rajta segíteni. A főorvos feleségét csak egy dolog érdekelte: hol vannak az aranyfogai?
Ljubinka, a szifiliszes, összeállt a sziszegő szekussal, de nem sokáig, mert megszületett a vízfejű-vak gyermek. A szekus kiment Németországba és ott élvezi a magas nyugdíjat.
Húsz év után Kozma doktor találkozott Sandival és végre megmondhatta neki, hogy gyermekét a szovjet oltóanyag ölte meg.
A Bosnyáki szekuritate udvarában új házat építettek. Amikor a fundamentumot ásták, a bulldózer négy emberi csontvázat vetett ki.
A Duna-menti szerbek még ma is járnak Kozmáékhoz, néha még egy halat is hoznak.
Csak az évszázados hársfákon nem látszik az idő múlása — és a vizes lajt nyikorog ugyanúgy, mint ötven évvel ezelőtt. Meg az áhított boldogság maradt tünékeny — akár a délibáb.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Bárányi Ferenc
