…mindent előre láttunk, csak azt nem, hogy nem fér be a kapun.*
Úgy kezdődött, hogy vettünk egy Daciát. És mert beosztással élő, előrelátó emberek vagyunk, még a balesetekre is gondoltunk. Olyan biztosítást kötöttünk, hogy ha a férjem vezetés közben a kelleténél jobban meg találná nézni egy csinos milicica bokáját, és elviszi az újságosbódét az árus nénivel és a Sportul popularért sorban állókkal együtt, akkor az újjáépítéstől a kórház-költségekig, mindent az ADAS fizet.
Szóval, mindent előre láttunk, csak azt nem, hogy a kocsink nem fér be a kapun. Akkor pedig kaput kell csináltatni, mert Ducikából csak nem faraghatunk le. Hogy mennyibe kerül egy kovácsolt vaskapu? Hát kerül, amibe kerül, ilyen kocsihoz más nem illik! Elvégre az embernek tartalékai is vannak…
Mit szaporítom a szót?! Tartalékok voltak, a tartalékok elfogytak, elkészült az új kapu, csak fel kellett állítani. A régi lebontásáért azonban félezret kértek. S mint már említettem, tartalékok csak voltak. Múlt időben. A jaurtot pedig már látni sem bírtuk. Így született meg az évszázad legnagyobb ötlete: mi lenne, ha mi magunk bontanánk le?!
— Nagyszerű! — lelkendezett a férjem. — Hogy nekem milyen kis okos feleségem van! Úgyis egyfolytában azon nyavalygunk, hogy ez az ülő életmód egészen elpuhít. Itt a jó alkalom egy kis egészséges fizikai munkára. S nemcsak, hogy nem kapunk érelmeszesedést, de a költségvetést sem borítjuk fel holmi kölcsönökkel.
Boldogan közöltük elhatározásunkat az öregekkel. Legnagyobb csodálkozásunkra, egyáltalán nem voltak elragadtatva az ötlettől. Anyuka sírni kezdett: „Ezért gürcöltem én, ezért járattalak egyetemre, hogy most kőműves munkát végezz?! Arra nem gondolsz, hogy mit szólnak majd a szomszédok?”
Ugyan mit szólhatnának? Dolgozni csak nem szégyen? Az iskolában is azt tanították, hogy a munka nemesít! Anyuka szerint viszont az iskola még mindig nem az életre nevel, és kioktatott, hogy nálunk nincs szükség nemesekre…
De ne vágjak a dolgok elébe. Szóval a szomszédok egyelőre nem érdekelnek. Szarvas—címeres hátizsákunkból előszedtük a melegítőt és a kiránduló bakancsot, s elkezdtük vésni délutánonként a jó öreg kapu tartóoszlopait.
Szó, ami szó, alaposan megépítették! Fél köbméteres terméskövek cementtel összefogva. Nagyapám az örökkévalóságnak szánhatta. Ha jobban megnézem, hát ezer lejért sem vállaltam volna. De itt most már magasztosabb célokról volt szó…
Ahhoz képest egészen szépen haladtunk. A férjem néhány órás gyakorlat után, már csak minden negyedik kalapácsütésnél vert a kezére, én talicskára raktam a kivésett törmeléket és nagy szakértelemmel egy közeli, feltöltésre váró telekre szállítottam. Arról igazán egyikünk sem tehetett, hogy a sarkon korcsma volt, s aki onnan kijött, az mind megállt bámészkodni. Egyikük meg is szólított: “Nagyságos asszony — így mondta! — nem magának való munka ez!”
No — gondolom — ez is elitta a pénzét, s most szeretne egy decire valót keresni. Oda sem kell figyelni. Igen, ám, csakhogy a második fordulónál újra megszólít: „Nagyságos asszony! Hát nem kár azért a drága szép fehér kezéért?!” Adtam a süketet tovább. Különben is, nyikorog a talicska, nem vagyok köteles meghallani.
A következő szállítmánynál egészen elszemtelenedett. Utamat állta, hogy félreérthetetlenül tudomásul vegyem, amit mond: „A mindenségit az ilyen rongy férjnek! Hagyd ott azt a pókhasút, hallod-e? Ha hozzám jössz, havi háromezret teszek a kezedbe, s becsületemre, nem dolgoztatlak!”
A következő talicskával már a „pókhasú” férjemet küldtem, remélve, hogy a nők talán mégse tesznek házassági ajánlatokat az utcán. Én pedig átvettem a vésőt…
Néhány nap múlva a férjem kiszállásra utazott, s elábrándoztam, milyen kedves meglepetés lesz számára, ha mire hazaérkezik, lebontom azt a keveset, ami még hátra van. Egészen izom- és lámpaláz nélkül dolgoztam már. Megszoktam az erőfeszítést, s a nézőközönséget egyaránt. Egy-egy nagyobb kiemelt kő után szinte vártam, hogy felzúgjon a taps a járda túloldalán.
De csak egy jól öltözött úriember állt meg mellettem, és közölte, hogy ő a harmadik szomszéd, mérnök, és már rég szeretne bemutatkozni. Én igen sajnáltam, hogy éppen könyékig poros—sáros vagyok. Mire ő, hogy hát nem kár ezekért a szép fehér kezecskékért… Mire én: ezt a szöveget egy sarokkal odébb szoktam hallani… és bocsásson meg: dolgom van!
Elvonult. No, ennek a fejezetnek is vége. Csak az bosszantott, hogy egyetemet végzett emberek sem tudnak ilyenkor valami okosabbat kitalálni: „Azok a fehér kezecskék…” De még napirendre sem térhettem a történtek felett, megint ott terem és közli, hogy ő nem tudja tétlenül tovább nézni mennyit kínlódom, segíteni akar nekem.
Nocsak! Ezt a pasast érdemes jobban megnézni! Ebben a ruhában?!
Hát persze nem úgy gondolja, de van egy remek kőműves brigádja, az egy félóra alatt szétdobja ezt az egész vacakot, s mi közben megiszunk egy finom kávécskát. Ott is álltak már mellette vagy hatan… Nem kerül semmibe, ne nyugtalankodjam…
Próbáltam megmagyarázni, hogy sajnálatos véletlen folytán engem kötelez a nemesség. Egyébként a férjem is mérnök, annak is lennének munkásai, akik tennének egy kis szívességet a „főnöknek”. Értse meg végre — könyörögtem —, hogy ezt a kaput ÉN akarom lebontani, saját kezűleg, becsületesen.
Végighallgattak. Aztán a munkások kellő tömörséggel kiköptek: „Ezt a fukarságot, apám?! Sajnálja tőlünk azt a liter pálinkára valót.”
Faképnél is hagytak s bevonultak a korcsmába. Útközben még egyre azt mutogatták, nyilván a fejemmel van baj…
Ezek után mit tehettem volna? Bementem és szépen felöltöztem. Kifestettem magam és leültem a lebontatlan kapubálvány csonkjára. AZÓTA IS OTT ÜLÖK ÉS CSODÁLKOZOM.
Csodálkozom, mert nincs nézőközönségem. Ajánlatokat is csak úgy fél szájjal kapok záróra után, és senki sem elég pityókás ahhoz, hogy az első visszautasítás után még egyszer próbálkozzon. Akárhogy számolom, igen nehéz lenne így a kapu bontására való pénzt összeszedni…
Pedig tegnapelőtt a szomszéd még azt is megkérdezte, mennyit fizessen, hogy hagyjam ezt a vacakot széjjelszedni. Igaz, ma is kecses meghajlással üdvözölt, ahogy az egy úriemberhez illik, és megvallotta, hogy boldog. Boldog, hogy végre abbahagytam azt a hozzám méltatlan munkát, hogy megtanultam viselkedni. Biztosítottam, hogy amióta őt megismertem, imádok viselkedni. Ennek ellenére továbbment és még csak egy finom kávécskára sem hívott meg!
… Nézem a kezecskéimet. Hova lett a régi varázsuk? Pedig anyuka minden reggel megjelenik a portörlővel és albás vízzel újra fehérre mossa, aztán kihívja a szomszédokat valamilyen ürüggyel, reméli, észreveszik, hogy milyen lánya van!
Az autók közben befröcskölnek sárral, a madarak szerencsét pottyantanak a fejemre, a szél port rak a vállamra, betömi a számat. Pedig mondanám már, hogy legalább egy táblát akasszanak ki a mellemre: DIPLOMÁS KAPUFÉLFA. De képtelen vagyok szólni. Pedig kiabálni kellene, hogy „most” nézzetek ide, emberek.
Még csak el se jajdítom magam, mikor a férjem a vésőt belém vágja, csak kicsit furcsa, hogy vér helyet kőtörmelék folyik belőlem!
Áldozatom hiábavalóságának tudata sokkal jobban fáj. Lám a kapufélfát mégiscsak le kell bontani. Erőm fogytán. Talán csak képzelem, hogy anyuka kiszól az ablakon:
— Azt a szép márvány-fehér kezet nehogy eltörd! Föltétlenül be akarom tenni a vitrinbe, mint családi ereklyét.
Ha tudnám biztosan, hogy lesz méltó számú csodálója, nyugodt lélekkel azonnal össze is omolnék!
Legutóbbi módosítás: 2008.08.10. @ 09:18 :: Bárányi Ildikó