tisztanevű Aszklépiosz orvos igaz fiusarját”(Homérosz) *
Heinrich úr, a kincsvadász, ásatásokat végzett Orkhomenosz nevű boiótiai város mellett, s ott egy ókori szentélyre bukkant. Ebben a szentélyben rengeteg áldozati ajándékot találtak, közöttük elég értékeseket is ahhoz, hogy megérje a fáradságot. Mivel Zeusz lányai tiszteletére emelték a szentélyt, főként női ékszerek és használati tárgyak kerültek elő. Az egyik munkás egy ledöntött szobor alatt sűrűn teleírt papirusz lapokat talált. Egész köteggel. Éppen tűzre akarta vetni, mint haszontalan dolgot, mikor Heinrich úr meglátta és magához vett a régi időkből származó, egyiptominak látszó lapokat. Legnagyobb meglepetésére azonban, nem egyiptomi írást tartalmaztak, hanem a föníciaihoz hasonló jeleket. Azonnal felismerte a lelet páratlan értékét, és ahogy hazaérkezett zsákmányával, szakértők segítségét kérte az írás megfejtéséhez. Kiderült, hogy a 24 tagú betűsorból álló, korai görög írással készültek. Ez az írás nagyon hasonlít a föníciaihoz, azzal a különbséggel, hogy míg az nem jelöli a magánhangzókat, a korai görög igen.
Ezeknek a papirusz lapoknak a tartalmát adom most közre, természetesen az eredeti szöveg megfelelő adaptálásával, mai nyelvhasználatunkhoz igazítva.
Íme, Makhaón így meséli el sorsát. Átadom neki a szót.
***
Régi történetet adok most elő. Abból az időből, mikor az istenek gyakran látogattak a földre, és nem vetették meg a földi örömöket. Az Olümposz tetején levő lakhelyükről leszállva, sokszor bonyolódtak szerelmi viszonyba halandókkal. Bármerre is jársz, az achájok, iónok vagy dórok földjén, mindenütt találkozhatsz ennek emlékére emelt szentélyekkel. Legtöbbjük romos állapotban tűri az időjárás viszontagságait, mert aki emelte, már Kharón segítségével rég megérkezett az alvilágba és Hadész vendégszeretetét élvezi. Utódai pedig nem gondozzák ezen szentélyeket, sőt szívesen meg is feledkeznének az istenek földi látogatásáról. Senki sem boldog attól, hogy családjában ilyen frigyből származó rokon jelenik meg. Nem is beszélve az örökösödésnél keletkezett bonyodalmakról. Még az időközben híresé-hírhedté vált rokon sem örvend valami nagy megbecsülésnek a családon belül.
Saját életem is példa arra, hogy helyesen ítélem meg a dolgokat.
Atyám maga is félistenként élte kalandos életét, de sok örömben nem részesült. Sikerei, ha voltak, végül mindig ellene fordultak.
Ő maga Apollón istentől származónak hitte magát. Úgy vélte, ha sorsa néha jobbra fordult, vagy valamilyen veszedelemtől megszabadult neki, az istennek kell köszönetet mondania. Reggelenként, ha Phoibosz az égen megjelent, nem mulasztotta el ünnepélyesen köszönteni. Ezt a szokását a legnagyobb nyomorúságok közepette is megőrizte. Lehet, ez segítette kilábolni a bajokból.
Földi élete folyamán a legnagyobbakkal került kapcsolatba, de ez sem hozott neki szerencsét. Kihasználták jóhiszeműségét, megcsalták, kifosztották, meggyötörték testileg, lelkileg. Nevelőjét, a tudós kentaurt, Kheirón nevezetűt meggyilkolták, állítólag véletlen baleset következtében. A királyok vagy főemberek, akiken isteni tudásával segített halálát tervezték. Az istenek is megcsalták: midőn a tőlük kapott hatalmánál fogva földi halandókat a haláltól megszabadított, Zeusz villámaival agyonsújtotta. Igaz később felvitte Olympos hegyére, és kedvenc állatát, a kígyót az égboltra helyzete Kígyótartó néven, de ez a tényeken nem sokat változtat.
Anyám, Épióné szelíd asszony volt, és sokat tűrt a sors mostohasága miatt, és habár neve „enyhet hozó”-ként él az emberek emlékezetében, szerintem inkább a „bajok elviselője” név illett volna hozzá. Való igaz, hogy megértő szelídsége sok embernek enyhítette fájdalmát. Nekünk, gyermekeinek is azt tanította: a megértés, az együttérzés többet segít a szenvedőkön, mint a legtöbb főzet, ásvány vagy gyanús ráolvasás.
Atyám állandóan az útját járta: tanult, tanított, gyógyított, kezelt, kötözött, operált, ahogy a helyzet megkívánta. Sokszor hetekig, hónapokig visszatartották dolgai. Máskor a hatalmasok tartották fogva. Magam is megtapasztaltam ennek az életnek, az orvos életének minden örömét és nyomorúságát.
Távol álljon tőlem, hogy a panasz szavait hallassam, de jól gondoljátok meg, mielőtt elkötelezitek magatokat Apollónak, a gyógyítónak és Aszklépiosznak, az orvosnak. Tudjátok meg, rögös ez az út, tele csalódással, fáradalmakkal, mellőzéssel, kevés javadalmazással. De mikor segítettél valakin, amikor megszabadítottad kínjaitól és visszaadtad egészségét, közel érzed magad az istenekhez. Ha esküdet betartod, hogy csalárd dolgokra nem használod tudásodat, álmod nyugodt lesz.
Engem atyám példája és elhivatottságom vezetett erre az útra, akárcsak testvérimet is. Ők a következők: Podaleiriosz a belső bajok jeles ismerője, Panakeia húgom mindenfajta növényi gyógyszer tudója, Hygieia a jóságos, a jó egészség megőrzésének védelmezője, Iaszó, Ianiszkosz és Iatrosz is a gyógyítás mestereiként váltak ismerté.
I.
Mindannyian atyám rövid itthon töltött idejének vagyunk emlékezetes következményei. Mi heten maradtunk életben az istenek kegyének köszönhetően, de mindannyian messze sodródtunk szülőföldünktől.
Testvéreim sorsát nem volt alkalmam híven követni, annyira lekötött a sajátom. El is szakadtunk egymástól hosszú évekre, évtizedekre…
Az Epidaurosz melletti Apolló szentélye volt atyám kedvelt helye, hisz itt született, nem messze az olajfa ligeten túl, a király palotájában. Egyesek azonban azt állítják, hogy a király csak Apollón isten parancsára fogadta be házába, mint kicsi csecsemőt. Itt növekedett a dajkák és szolgák gondjaira bízva, s mikor már értelme nyiladozni kezdett, kiküldték a hegyre a pásztorok közé, tanulja meg azok mesterségét. Ott élt egy darabig, de a sors, vagy az istenek másképp rendelkeztek.
Atyám már zsenge gyermekkorában vonzódott a szenvedő, beteg lényekhez. Ápolgatta, gyógyítgatta őket. Ha egy sérült kutyát, vagy macskát látott, addig simogatta, ápolgatta, etette-itatta őket, amíg meggyógyultak. Kint a pásztorok világába inkább ilyesmivel töltötte idejét, mint a jószág terelgetésével. A pásztorok közt hamarosan híre ment különös kedvtelésének, és kezdték elhozni hozzá beteg, vagy sérült állataikat. Kíváncsiak voltak, mit tesz. S mikor látták, hogy gondoskodása meghozta gyümölcsét, meglepetésüknek így adtak kifejezést:
— Apollón kegyeltje, a Napisten gyermeke!
Ebbe a kijelentésbe az is belejátszhatott, hogy göndör aranyszőke fürtök borultak vállaira.
Híre messzebb is eljuthatott, mert egyik nap megjelent a neves bajnok Héraklész barátja, a bölcs kentaur Kheirón, aki Pélion hegyén élt a távoli Thesszália partjainál. Hatalmas csődör hátán lovagolva érkezett, mintegy igazolva „kentaur” voltát. A kentaurok tulajdonképpen a mesék hőseiként éltek a görögök képzeletvilágában. Itt az ionok földjén is tartotta magát a hit, különösen az öregek körében, hogy azok gonosz lények, akik elrabolják az emberek lányait. Atyám idején nem éltek már sem Thesszália, sem Hellász más vidékein, csupán az elnevezés maradt fenn, azokra vonatkoztatva, akik lóháton járták az országot, és terelgették marhacsordáikat. Ezek a pásztorok azt tartották magukról, hogy őseik nagy füves pusztákon éltek, ahol nyáron nagy a forróság, de télen fagyos szelek uralkodnak, és az emberek állatbőrökbe burkolóznak a hideg ellen. Az emberek húson és tejen élnek. Fegyvereik pedig keményebbek a bronznál. De ezt senki sem hitte el nekik.
Gyermekfejjel sokszor kértem atyámat, meséljen a kentaurokról, s a híres-nevezetes Kheirónról. Elmondta, hogy amit tud, azt öreg szolgáktól hallotta, s a mesék, mondák világához tartoznak inkább, mint a valósághoz. A róluk szóló történetek a régi világ emlékeit őrzik, amikor még az emberek is közelebb álltak a természethez, az állatokhoz, a fákhoz, folyókhoz, amikor még nimfák népesítették be a hegyeket, völgyeket, barlangokat, ligeteket, patakokat és folyókat, és szatírok furulyáztak az erdők mélyén.
Kheirón bölcsessége mellett sokoldalúember hírében állt. Jártas lévén sok tudományban, az építészetben, zenében, a fémművességben és orvostudományban, rábízták Krétheusz unokájának Iaszon királyfinak a nevelését is, mivel nagybátya, aki atyját a trónról előzte, életére tört. Meg sok más később nagy hírre szert tett hősét is. Most azért jött, hogy egy sugallat hatására, magával vigye a gyermeket, akit az istenek arra szemeltek ki, hogy a szenvedők, a betegek gyógyítója legyen, és tudását adja át neki, hogy megtanítsa, milyen erők rejtőznek a füvekben-fákban, hogyan kell a sebesülteket ápolni, akik vagy a harcokban kaptak sebeket, vagy a vadállatokkal vívott küzdelemben szerezték sérüléseiket.
Évekig tartott az alapos nevelés, oktatás. Ezen idő alatt atyám megtanulta Kheirontól a mének, kancák és más lábasjószág gondozását, a növényeket, füveket, melyek enyhet adnak, gyógyítanak, de ölnek is; megtanulta, mikor kell azokat gyűjteni, szárítani, tárolni és hogyan kell elkészíteni, akár főzetnek, akár borogatásnak.
Az előkelő achájok, iónok vagy dórok szívesen elfogadták állataik gyógyításában elért eredményeit, de az emberek betegségei alkalmával, jobban bíztak az istenek segítségében és a papok fohászaiban. A szolgák, rabok és más szegényebb sorsúak ellenben gyakran felkeresték. Nem volt elég tehetségük áldozatot bemutatni az isteneknek, vagy megfizetni a papokat. Ellátta őket Kheirón gyógyfüvekkel, varázsitalokkal, minden ellenszolgáltatás nélkül.
A mének megzabolázására, megülésére is megtanította atyámat, ami később vándorlási során hasznos ismeretnek bizonyult.
A tanuló éveknek a „kentaur” halála vetett végett.
Mikor északi vad hordák támadtak a thesszaloszok népére, Kheirón oldalán a híres hős Héraklész is részt vett a védelemben. Sikerült is visszaverni a rablótámadást és Kheirón néhány társával a lovas menekülők után eredt, Héraklész is hatalmas íjából messzeröptű vesszőt küldött utánuk. A mérgezett nyíl azonban célt tévesztett, és megsebezte Kheirón lábát.
Rettenetes, emberfeletti fájdalmak, kínok fogták el. Hiába próbált atyám rajta segíteni, nem volt földi erő, ami csillapítani tudta volna szenvedéseit. Látva a balesetet Héraklész is odafutott barátjához, de hiába próbálta a sebet kivéreztetni, ő sem tudott segíteni.
— Jöjj a bárkáddal, Kharón! Siess, vigyél át a Sztüx vizén, Hadész már vár reám! — így kiáltott a „kentaur” és lelke az árnyak birodalmába távozott.
Atyám ezek után már nem volt miért maradjon a thesszaloszok földjén, bár Kharikló — Kheirón felesége — marasztalta és ígérte, ő is lenne, mit megtanítson a régi idők tudományából a tanítványnak. Mégsem marad, hanem inkább hajóra száll Pélion partjainál, és kalandos tengeri út után, Egyiptom földjére kerül. Itt hosszú éveket tölt tanulással. Úgy mondják, az egyiptomi gyógyító papok felismerték tehetségét, rátermettségét és szívesen oktatták ezeréves tudományukra. Megtanították a szent ráolvasásokra éppen úgy, mint a titkos műtétekre, melyeket az emberi koponyán hajtottak végre, hogy eltávolítsák a rosszat onnan. Arra is megtanították, hogy a varázslatok semmit nem érnek, ha nincs mögöttük igazi tudás, ha nincs mögöttük a természet törvényeinek ismerete. A hiszékeny ember jobban bízik a varázslatokban, mint a gyógyfüvek erejében. Tegyünk hát kedvére, de itassuk meg a jó hatású főzettel is, mondván, ez is a varázslat része! Én magam nem is tudom, igazuk van-e az egyiptomi papoknak, vagy nem, de azt tudom, hogy az emberi butaságot, hiszékenységet és konokságot nagyon nehéz legyőzni.
Tíz évnél is több idő után tudott visszatérni szülőföldjére atyám, de hírneve megelőzte. Az Epidaurosz melletti Apollón templom papjai szívesen fogadták, a király is, aki már megöregedett és maga is istápolásra szorult, kegyesen megengedte, hogy a szentély tövében telepedjen le. Kőházat emeltetett lakásul, valamint egy nagy hálóteremet, az enkoimitiria nevűt. Itt pihentek a betegek, várva gyógyulásukra, mialatt az Apollón-papok áldozatot mutattak be az istennek, és a szenvedők könyörgéseit tolmácsolták. A közelben levő gyógyforrások vize is hatékonyan segítette a gyógyulást. Külön szertartása volt a gyógyvizek használatának áldozatok bemutatásával és Apollónhoz intézett könyörgésekkel. Hogy melyik volt hatásosabb, a megfelelően adagolt gyógyvíz, vagy a papok hókuszpókusza, nehéz lenne kideríteni, bár én hajlok arra, hogy csak a természet erejében higgyek.
Atyám sem ajándékot, sem semmilyen más fizetséget nem fogadott el. Őt a király és a papok látták el minden szükségessel. A palotában étkezett és mikor megnősült és gyermekei születtek, azok is ugyan ilyen ellátásban részesültek. Testvéreimmel naponta felmentünk a palotába, nem csak az étkezések idején, és együtt játszottunk az ottani gyerekekkel. A játék általában verekedésekből állt. Harci játékokból. Ezekben elég gyenge voltam, és inkább néző maradtam, mint részvevő. Csúfoltak is eleget emiatt, de amikor sérülésekre került sok, kiáltozva hívtak
— Gyere, Makhaón, te vagy az orvos. Gyere, hívd az isteneket, segítsenek! Vagy segíts te, ha tudsz!
Az ilyen játékba szívesen belementem, és a papokat utánozva mindenféle hókuszpókusszal szórakoztattam a társaimat, vagy keskenyre hasított rongyokkal körbetekertem kezüket-lábukat, mintha sebeket ápolnék. A többiek nevetve bíztatták ügyködésemet, és egy kicsit csodálták rátermett mozdulataimat. Sokszor azonban rávettek a fakardokkal, pajzsokkal való hadakozásra, de annak mindig menekülés lett a vége…
A király maga sokszor vette igénybe a szentély és atyám szolgálatait, s ahogy teltek az évek, mind gyakrabban. Végül ő is megtért őseihez, és utána legkisebb fia követte a trónon. A nagyobbakat elemésztette a kór vagy a bor mértéktelen élvezete.
A papok hatalmának, és gazdagságának növekedése az új királyt aggodalommal töltötte el. Irányunkban továbbra is barátságosnak, kegyesnek mutatkozott, de a templom befolyását a környék lakósaira rossz szemmel nézte és minden módon próbálta csökkenteni, akadályozni. Kezdte ellenőrizni az Epidaurosz területére érkezőket, legyenek azok kereskedők, vándorok, vagy gyógyulást keresők. Ezt pedig a papok nehezményezték.
Így dúlt közöttük a néma háború…
Látva, hogy mennyire érzékenyen érint az emberek, állatok szenvedése, atyám odaadóan oktatott tudományára, és azt tervezte, engem is elküld a távoli Egyiptomba még több tudást és tapasztalatot szerezni. Lelkesen és izgatottan készültem az ígért utazásra. Nagy kalandnak gondoltam ifjú fejjel, s hogy mi lett belőle, majd elmondom, ha eljön az ideje. Addig még sok minden történt nálunk. Jó is, rossz is. Testvéreim, ahogy cseperedtek, ízelítőt kaptak a gyógyítás tudományából, s annak azt a részét sajátították el alaposabban, amelyikhez természetük alapján jobban vonzódtak. Magam részéről leginkább a sebek, sérülések, törések gyógyítása terén szorgoskodtam.
— Ha háborúra, harcokra kerül a sor, meglátjátok, Makhaón megbecsülést szerez magának a baszileuszok körében, ha gyorsan visszaküldi a harcosokat Árész szolgálatára! — mondogatták, aki látták ügyességemet.
Büszkeség töltötte el szívemet hallva az ilyen szavakat.
— Ő is Apollón kegyeltje, akár az apja — fűzték még hozzá.
Ezt a kijelentést már gyerek fejjel is kissé kételkedve fogadtam. Hisz az isten nem csak kegyes és gyógyító, hanem kegyetlen és halálhozó is. Nem csak a költők és dalnokok pártfogója, hanem a kétértelmű jóslás istene is. Egyszer is, ha meghallgatjátok Püthia jóslatát, igazat adtok nekem. És bár igaz, hogy ő a Tündöklő, de a Messzelövő is. Tudjuk, hogy Ezüst íja sokszor küld halált az emberekre, de ő maga álságosan elfordítja tekintetét a halál beszennyező közelségétől. Ő nem érintkezik sem a földdel, sem az alvilággal, de sok halandót ajándékoz meg szerelmével. Mégis ő a legkedveltebb isten a hellének között, éljenek a világ bármely sarkában. Az sem véletlen, hogy a mellékneve Phoibosz, ami annyit tesz: ragyogó, de pusztítót is jelent. A nap sem pusztán, mint tudjuk, áldást sugároz alá; a napmeleg gyilkolni is tud, szárazságot és járványt hoz, perzselő sugarai rögtöni halált okoznak.
De hát ilyen az emberi szellem is itt hellén földön: a szellem világossága, nemes szabadsága azt jelenti, hogy élesen tud különbséget tenni érték és talmi csillogás között. A görög szellem tudja, mi az, amivel szemben odaadó, áhítatos tisztelettel közelíthet, és mi az, amit el kell vetnie, ami ellen küzdenie kell, mint az ezüstíjas Apollón. Így van ez a zenével is. A húros, pengetős hangszerek tiszta hangja, zengése kedves a Napistennek és a görög fülnek, de a fuvolák lágysága sértő, keleti hangzása inkább illik Dionüszosz világához, aki körül a szatírok lejtenek buja táncot.
Mégis, minden gyanakvásom és kételyem ellenére, én is ott éltem, és gyűjtögettem a hasznos ismereteket Apollón árnyékában, atyám — aki az isten természetes fiának tartotta magát és halhatatlanságra vágyott —, valamint a papok irányítása mellett.
Huszadik évemet alig töltöttem be, mikor saját lábamra állni kényszerültem.
Iaszon, akit atyám még Thesszáliából ismert — akit úgyszintén Apollón kegyeltjének tartottak jó szíve miatt —, gyönyörű hajót ácsoltatott a Pélion hegyén nőtt fenyőkből. Ötven jó evezősnek biztosítottak helyet benne és orrát olyan kemény tölgyfából készítették, hogy minden viharnak ellenállhasson, és olyan szépen faragták ki a hajóépítő mesterek, hogy szinte megszólalt. Iaszont jó szíve sodorta bajba. Vadászatból igyekezett éppen hazafelé, mikor heves zápor támadt, hogy alig tudott a megáradt patakokon átvergődni. Pedig sietni szeretett volna, hiszen Peliasz, a király lakomára hívatta, melyet a tenger hatalmas istenének Poszeidón istennek a tiszteletére tartottak. Mikor az ifjú a folyóhoz kiért, annak partján töpörödött anyóka ácsorgott. Iaszon megpillantva az ijedt teremtést, szó nélkül segítségére sietett és kérésére, átvitte a haragosan zúgó folyón a túlsó partra, majd visszatérve sietősen folytatta útját.
Már a palota közelében járt, mikor észrevette, hogy a folyó elsodorta egyik saruját. Megkeresni, már nem volt sem ideje, sem értelme. Mikor a király meglátta mezítláb a palotába lépni, rettenetesen megharagudott. Régi kellemetlen tartalmú jóslatot juttatott eszébe, miszerint egy, saruját csak egyik lábán viselő férfi a vesztére tör. Kikergette a palotából, sőt még annak környékéről is. El is távozott, de bosszút forralt a szívében és összeállt több elégedetlen ifjúval, akikkel elhatározták, elhajóznak a görög partoktól távoli vidékre, Héliosz égi útját követve, mivel hírét vették, hogy azokon a messzi vidékeken, ahol a Napisten ragyogó fogatán száguldva feltűnik a láthatár mögül, aranyban gazdag földek vannak. Megépítették a nagy hajót és elhívták az összes ismert híres kalandort, hőst a vállalkozásukra. Többek között atyámat is, legyen, aki majd gondoskodik a sebesültekről. Bölcs előrelátás…
Céljuk a háborgó, dühöst tenger távoli partján elterülő aranyban bővelkedő föld volt, mely égígérő hegyek lábánál fekszik. Itt volt a sziklákhoz láncolva Prométheusz büntetésből, mert a tüzet ellopta az Olimposzról, és az embereket meg is tanította annak használatára. De ez már régi történet, ha egyáltalán igaz.
Sikeresen végződött a vállalkozás, és kincsekkel gazdagon tértek vissza hazájukba a kalandorok. Iaszon elrabolta még a király lányát is, akit útközben feleségül vett, ne kelljen visszaküldenie, ha apja utólag követeli. Elhozták állítólag az aranygyapjút is, de lehet ez csak olyan mondás, amivel kifejezik azt a mérhetetlen kincset, amit Kolkhisz földjén összeraboltak.
Ezeket a kalandokat meghallgathatjátok a lakomákon, vagy az esti tűz mellett. Maguk a részvevők is mesélik széltében-hosszában, de lantpengetés kíséretében a vándor dalnokok is éneklik, ha borral jól megöntözitek torkukat. Hogy a mesékben mennyi az igaz, és mennyit toldtak hozzá a mesélők, vagy a dalnokok, döntsétek el magatok. Annyit azonban kijelenthetek, hogy szebben hangzanak a csodás történetek az igaziaknál. És szívesebben hisszük azt, hogy ellenfeleink, ellenségeink sikerei az istenek közbenjárásának köszönhető, míg a magunkéi saját rátermettségünknek.
Hazafelé tartott atyám a küldetésből, ahol olyan sikeresen ápolta, gyógyította a helléneket, hogy senki közülük nem veszett oda. Hiába várta Hadész az újabb érkezőket! Már földünk határánál járt atyám, mikor hatalmas vihar tört ki. A zuhogó eső elől Zeusz szent fája, egy dúslombú tölgyfa alá húzódott. De hiába bújt el az eső elől, egy villám belecsapott a fába, és atyám ott lelte halálát.
Azt mondták később és főként a papok, hogy Zeusz bosszúja érte utol, mert elorozta tudományával az alvilágtól a halandók egy részét.
A templom és az enkoimitiria orvos nélkül maradt. A papok ezt nem hagyhatták, és mivel én voltam a legidősebb a testvérek közül és a leggyakorlottabb is, engem kértek fel, visszautasíthatatlan módon — ehhez nagyon jól értettek — vegyem át atyám helyét, úgy, hogy az egyszerű nép ne sejtsen semmit. Ezért az ő ruháit, köntösét kellett magamra öltenem. Nem volt ez kedvemre, de nem tehettem semmit a papok ellenében.
Ez az állapot addig tartott, ameddig híre nem jött, hogy egy Alexandrosz nevű frígiai ifjú visszaélve a vendégbarátsággal, kirabolta Menelaosz király palotáját, sőt még annak feleségét is elszöktette, és azt állította magáról, hogy királyi sarj, miszerint ő tulajdonképpen Párisz királyfi. Ez bizony rablás volt a javából. Nem is hitte senki, hogy királyfi lenne, hanem csak egy tolvaj, aki kihasználta vendéglátója bizalmát és társaival elorozta annak vagyonát és asszonyát. Az Atreusz — rokonság sürgősen legénységet toborzott a harci gályákhoz és a rabló nyomába eredt. Annak azonban már több napos előnye volt, de így is üldözőbe vették. A szigetek közt az ott lakók pontos útmutatással szolgáltak az üldözőknek, mivel ők is haragudtak a zsákmányszerző rablóra. Mindannyian rossznéven vették az aljas tettet, és úgy segítették az üldözőket, ahogy tudták: élelemmel, ivóvízzel, jó tanáccsal. Arra gondoltak, hogy akár ők maguk is áldozatául eshettek volna neki. Mégis kicsúszott a markukból a szökevény, aki végül Priámosz királynál menedékre talált.
Az egész görögök lakta föld felháborodott ekkora gazemberségen. Elsősorban persze az Atreidák, az achájok, és a szövetséges, szomszédos, vagy baráti baszileuszok.
Menelaosz testvére, Agamemnón — Mükéné ura —, állt az ügy élére. Ő, Agamemnón örvendett a legnagyobb tekintélynek hatalmánál, és gazdagságánál fogva a hellének körében. A város gazdagsága és ereje régidő óta töretlen fénnyel ragyogott. Falait, úgy mondják, az istenek parancsára a küklopszok építették. Bár én magam soha nem találkoztam a küklopszok közül eggyel sem, és nem is hiszem, hogy valaha léteztek volna, de azt el kell ismernem, hogy nagyerejük kellett azoknak lenniük, akik ezeket a falakat emelték. Az is biztos, hogy amikor az achájok a várat elfoglalták, a falak már álltak.
A nagy király hírnököket menesztett a többi királyhoz, baszileuszhoz azzal az üzenettel, hogy csatlakozzanak hozzá, gazdag zsákmány ígéretével csalogatva a bizonytalankodókat és fenyegetésekkel bírva jobb belátásra a húzódozókat.
Hozzánk a palotába is érkezett Agamemnóntól egy küldött és nem is akárki! Maga a király egyetlen fia jött hadba szólítani Epidaurosz királyát és népét. Napokig tartó lakomával ünnepelték a királyi vendég látogatását, és jó királyunk jelentős sereget állított Agamemnón rendelkezésére, melynek vezetését maga vállalta. Engem maga mellé rendelt, kísérjem el a háborúba és legyek az achájok segítségére, ha a csatában sebet kapnak. A szentélyt és a gyógyhelyet, oszlopcsarnokaival, és vendégházaival egyetemben anyám és testvéreim gondjaira bízta, akik már maguk is komoly tudást szereztek a gyógyítás tudományának különböző ágaiban. A papoknak is megígérte, ha hűségesen gondját viselik Apollón templomának és a gyógyforrásoknak, részt kapnak a zsákmányból, mikor hazatér.
Mindenki gyors sikerre számított, senki nem számolt a nehézségekkel, a tenger kiszámíthatatlanságával és az ellenség erejével. Könnyű zsákmánynak ígérkezet Priámosz városának és környékének feldúlása, kifosztása.
Öt pompásan felszerelt hajót indított útnak királyunk, Kekropsz, aki magát Attika első királytól származtatta.
A hajókon negyven evezős számára készült hely és még ennyi harcos is elfért a kormányos és a vezérek mellett. Ez a negyven harcos cserélte az evezőknél dolgozókat, mikor azok pihentek. Mind a nyolcvan embernek megfelelő fegyverek biztosították a harcban a helytállást.
Így érkeztünk meg minden baj nélkül a gyülekezésre kijelölt helyre, a Boiótia partján épült Aulisz kikötőjébe.
A város előtti síkon rendeztek szárazföldi szállást a sok harcosnak, a seregeknek. Sátrak nőttek ki a földből, díszesebbek a gazdagabb baszileuszok részére, egyszerűbbek a közkatonák, szolgák, segédszemélyzet számára. Agamemnón és háza népe, a várban levő palotában rendelkezett be, rangjának megfelelő díszes szobákban, termekben. Egyszerű halandó oda be sem mehetett. Zord fegyveresek vigyázták a kapukat.
A várakozás ideje alatt sok dolgom nem akadt. Néha egy-egy csetepaté áldozatát kellett gyógyítgassam, sebeiket bekötöznöm. Közben egyre másra érkeztek az újabb résztvevők, ki hajóval, ki gyalog, vagy szekérrel. A férfiak, a harcosok természetesen soha sem ültek fel ezekre az öszvér vontatta szekerekre, csak ha esetleg súlyos sebeket szereztek. Asszonyok és öregek ülhettek fel, ha hosszabb útra indultak, de igazán a tábor felszereléseinek a szállítása volt a málhás szekerek célja.
A hazai csapat a tábor közepén foglalt helyett, mint a legmegbecsültebbek egyike. Nyüzsgés és tömeg vett bennünket körül, de ha Kekropsz kíséretével megindult utat nyitottak neki, és tisztelettel félre álltak, tudták róla, hogy a nagy király kedveltje.
Agamemnón naponta magához hívatta a királyokat és jelentősebb vezéreket tanácskozásra. Ezekre engem soha nem hívtak meg, de nem is voltam kíváncsi a sok semmi beszédre. Előre osztoznak a majdani zsákmányon. Arra nem is gondolnak, hogy rajtaveszthetnek a kalandon, hogy ők is áldozattá válhatnak. Én szívesesebben kóboroltam a katonák között, vagy lementem a tengerpartra és bámultam a hatalmas, állandóan változó vizet. Az öregek azt mesélgetik, hogy a földet, mint egy óriási folyó az Okeánosz folyja körül. És hogy tulajdonképpen az ő gyermekei a folyók, tavak és a források. Többször is felsétáltam messzire, az öböl északi részéhez, ahol a szárazföldet Eúboia szigetétől csak egy keskeny csatorna választja el, alig több mint egy plethron. Csodálatba ejtett, hogy miként zúdul rajta keresztül a víz, akár egy megvadult folyó vihar után. Aztán hirtelen minden elcsendesül, hogy újra száguldjon az ár most már visszafelé.
Egyik délután, vagy inkább estefelé nagy izgalom lett úrrá az egész táboron. Nem tudtam az okát kitalálni, s ezért megszólítottam egy hadonászó szolgaféle embert.
— Jó ember, mondd meg nekem, miért olyan nyugtalanok az emberek? Valami baj van?
— Hol élsz nagyuram? — kérdezte sajnálkozva. — Nincs itt semmi baj, de nézz oda! — és a közeledő porfelhőre mutatott, mely sebesen közeledett.
— Látom. Szekerek közelednek — mondtam értetlenül.
— Az Agamemnón ház asszonyai, lányai érkeznek! — kiáltotta lelkesen.
Hogy megváltoznak a férfiak, ha nők jelennek meg a látókörükben! Most is ettől támadt az izgalom. De nem csak izgalom támadt, hanem az emberek viselkedése, magatartása is megváltozott. A harcosok fényesítették fegyvereiket, hogy csak úgy csillogott mindegyik, megtisztogatták az öltözéküket, leverték róla a port, a sarat, szennyeződést. Még a szolgák is peckesebben lépegettek.
— Nézd, nagyuram — folytatta fontoskodva a magyarázkodást a megszólított. — Ott az első szekérben maga Klütaimnésztra, a királynő ül a díszes sátor alatt. Mellette kuporognak a szolgálólányai. Négyen. Milyen szépek! — tette hozzá sóhajtva.
— És a többi szekerekben kik ülnek? — kérdeztem további magyarázkodásra sarkalva.
— A következőben a királyi pár szépséges lánya, a szűz Iphianassza. A többiekben pedig a kiszolgálásukhoz szükséges dolgok és asszonyok.
— És a többiek hol maradtak?
— Khrüszothemisz és Laodiké otthon maradtak Mükéné várában.
— De jól értesült vagy!
— Ne csodálkozz, uram. A főpap szolgája vagyok. Mindent meghallok, amit a palotában beszélnek, meg ami ott történik.
Érdekes hírek, értesülések voltak ezek számomra, hisz velem soha nem közölnek semmit, mert úgy hiszik, egy orvosnak elég az elfoglaltsága a sérültekkel, betegekkel, minek neki tudni a nagyok dolgát.
— Gyere velem a sátramba! — szóltam. — Mesélj még nekem, és közben megiszunk egy kis Epidaurosz-i bort, a király ajándékából.
Csodálkozva nézett rám. Látva tisztességes öltözékemet, nem értetette barátságos közeledésemet hozzá, egy szolgához, még ha az a főpap szolgája is. Nem tudhatta, hogy én magam is szolga vagyok Apollón a gyógyító, és a szenvedők szolgálatában. És hogy az én szememben nincs különbség szolga és úr között.
— Makhaón vagyok, az orvos — jegyeztem meg —, Kekropsz király kíséretében.
— Én pedig Notosz vagyok, szolgálatodra jó uram. Kalchasz főpap a gazdám, őt szolgálom. Szívesen veled megyek megízlelni az otthonról hozott borodat.
Sátram árnyékában kényelmesen elhelyezkedve beszélgettünk, miközben ürítgettük a kupát. Vízzel hígítva ittuk a nehéz bort, nehogy a bor istene legyőzzön idő előtt. Elbeszéltem neki, honnan származom, s ő bólogatott, hogy hallotta már hírét atyámnak, és hogy ő is tiszteli a Napistent, akárcsak kenyéradó gazdája. Igaz ugyan, hogy én a gyógyító Apollónt követem, Kalchasz pedig a jövendőmondás, a jövőbelátás isteneként tiszteli. De ez nem akadályozott egymás tiszteletében, hiszen végeredményképpen mindketten egyazon istent szolgáltunk a magunk módján.
Notosz pedig mesélt. A bor is megoldotta a nyelvét, meg különben is szeretett beszélni, szerette fitogtatni jólértesültségét.
— A nagykirály gazdám minden szavát meghallgatja és komolyan is veszi! Azt mondja, tőle függ az indulás ideje, mert az istenek vele közlik, ezt az időpontot.
Így beszélgettünk, és ahogy fogyott a bor, fogyott az erőnk is, úgyhogy Notosz le is dőlt a sarokban és átadta magát az álomnak. Én is magamra húztam egy takarót és követtem újdonsült barátomat az álmok mezejére. Már sütött a nap, mikor kábán az előző napi sok italtól reggel felébredtünk. Notosz el sem köszönt úgy sietett vissza a palotába. Félt, hogy büntetés vár rá a kimaradás miatt.
Napokig nem is láttam, mikor egy este megjelent a sátram előtt alázatos, de egyúttal ravasz kifejezéssel az arcán.
— Mi szél hozott erre, Kalchasz szolgája? — kérdeztem fölényes hangon. Megbántam már a múltkori borozást egy szolgával, még ha nagyúr szolgájáról van is szó.
— Ne haragudj meg rám, nagyuram, hogy zavarlak esti nyugalmadban — kezdte a mondókáját, de nem nézett a szemembe.
— Mondd, ha van valami mondani valód! — dörrentem rá.
— Nem magamtól jöttem. A gazdám küldött — folytatta. — Kérdezte, hol töltöttem a minap az éjszakát és én megmondtam, hogy a sátradban. Kérdezte, ki vagy? Kérdezte, milyen ember vagy? Én pedig minden kérdésére válaszoltam.
— És miket hazudtál össze?
— Nem hazudtam, nagyuram! Elmondtam, hogy Apollón istent, a gyógyítót szolgálod, hogy Kekropsz király kíséretéhez tartozol, és hogy jó nevű orvosként tisztelnek, és hogy magának az isteni Aszklépiosznak vagy a fia.
— Jól van. És most miért jöttél hozzám?
— Mondtam, gazdám küldött. Azt üzeni, reggel gyere el hozzá a palotába. Meg akar ismerni. Hasznodra lesz még ez az ismeretség! — fűzte még hozzá sokat sejtető hangon. — Még azt is mondta, jöjjek el érted jókor, még mielőtt a tábor ébredni kezd. Ne lássa mindenki, hogy a palotába jössz.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: dr Bige Szabolcs-
