Hangos üvöltözés hallatszott a szomszéd lakásból.
Nem is tudom, vajon ez csak a mindennapi, megszokott üvöltés, amivel együtt kell élnünk, vagy valami különleges dologról van szó, amibe bele kell avatkoznom. Az éjjeliszekrényemen egy elmaszatolódott folyóirat szélére felírtam a rendőrségi ügyelet számát, amikor a felettünk lakó férfi megverte a feleségét. Napokig nagy napszemüveget viselt, ne lássuk a véraláfutásokat a szeme körül, úgy üldögélt közömbösen a balkonon. Később el is váltak.
Egy negyvenes német hölgy lakik a jobb oldali lakásban, ahonnan áthallatszik ez a rémes rivalgás. Kora reggel indul a kis sötétkék mini golfjával. Biztosan munkába igyekszik, akár a többiek. Sokszor a kertben ülve, csendben, alig-alig hallhatóan cigarettázik. Néha köszörüli a torkát, vagy sóhajtozik. Csak annyi jelzi a jelenlétét, hogy valami mozgatja kőlapokat. Nem is látom. A két kertet magas, zöldre mázolt kerítés választja el egymástól.
Ritkán beszéltünk egymással. Ritkán találkoztunk. Visszahúzódó természetű vagyok, és nincs türelmem az ismerkedés lépcsőfokait megmászni, s így sürgősen és kétségbeesve megszakítottam kettőnk között az együgyű párbeszédet. „Ma még esett, de holnapra már…” — bámultunk egy kitárt szárnyú madárformájú felhőre az égen.
„Ó, igen.”
Magas, erős, férfias testalkatú nő, széles vállakkal, keskeny csípővel, egyszóval atlétikus termet. Tekintete tiszta, kifürkészhetetlen. Az én kelet-európai szabványaim szerint felfoghatatlan. Szőke, göndörödő haja ellenben meglepően nőies megjelenést eredményez. Valahogy így nem összeillő a kettő.
Van egy tízéves színes bőrű fia.
Gyakran hallom, amint felolvas neki egy könyvből a nyikorgós kanapén ülve, kint a kertben. Vagy tollaslabdáznak és nagyokat nevetnek. Sokat veszekszenek, s most is ez lehet a helyzet: egy újabb vita. Lehet nem írta meg a házi feladatát, vagy kirándulni akart menni, de nem engedték. Esetleg új Nintendo-t szeretne. Vagy keveselli a zsebpénzt. Talán rajtakapták, hogy rágyújtott. Az is lehet azonban, hogy a színes bőrű apuka előkerült, és most cirkuszol. Habár, még soha sem találkoztam egyetlen férfival sem körülötte. Nem hallottam férfihangot kiszűrődni a lakásából.
A gyerek mindig ellenkezik. Megemeli a hangját, de az érvelése nem helyes, erre a tónust kicsit jobban megemeli, s a végén már üvölt. Ez a szokásos menet.
Most pedig? Felvettem már a pizsamámat, és készülök ágyba bújni. Férjem már egy félórája alszik. Mellé bújok, és nem tudom, most mit tegyek. Hallgassam a veszekedést, és reméljem, nincs semmi baj? Aludjak el nyugodtan? Végül is, ez nem az én ügyem.
Valahogy képtelen vagyok becsukni a szememet, és a szívem egy kicsit gyorsabban ver, mint kellene. Ha jól belegondolok, az asszony hangját nem is hallottam. Igaz, mindig is nagyon-nagyon halkan beszél. Soha nem veszíti el a mértéket, ha vita indul közöttük, csak a fiú üvöltözik. Még csak egy suttogás sem ért el hozzám az anyától, ennyit bár hallhattam volna. Nem igazán értem, mi a helyzet.
Hirtelen a fiú elveszít minden kontrolt maga felett: üvölt, jajgat, bőg, nyög.
Ez nem normális! Valami nincs ott rendben! — gondolom.
Mindenesetre, nem tartozik a megszokott műsorok közzé. Valami hiba van benne. Alapvetően hibás. Ebben biztos vagyok, egyrészt nem hallom az anya hangját. Száz százalék, hogy a fiú egyedül van a lakásban. Közelebb megyek a falhoz, és figyelek. Feltételezésem igazolást nyer, telefonon beszél az anyjával. Az asszony éjszakás.
„Gyere, hagyd már a folytatásos filmet a csodába!” — szól rám a férjem, és átfordul a másik oldalára.
Én meg csak ülök a hideg padlón, térdemet átkarolva, s nem tudom be kellene-e avatkoznom. Hívjam a mentőket? A rendőrséget? Kit hívjak? Mit tegyek? Elég rég óta tart már ott a fal túlsófelén ez az agónia…! Mintha elveszítette volna a fiú az eszét.
Hallom, ahogy üvölti: „Anya, gyere vissza! Kérlek, gyere vissza! Hol vagy?”
Szaggatottan zokogva sír. Valószínűleg az anyja azt kérdezte, miért sír, mert hallom a választ: „Mert olyan nagyon szomorú vagyok! Olyan nyomorultul szomorú!”
Elégedetlenül a telefonon kapott válasszal tovább üvölti: „Árva vagyok Németországban! Árva Németországban! Egy fekete árva Németországban!”
Az asszony válaszára ordít egy nagyot, és magából kikelve kirobban, mint egy eszelős: „Fick dich, fick dich! Fick dich!”
Aztán néma csend.
Tovább ülök a sötétben átkarolt térdekkel. Most, hogy csend lett, nincs itt már mit tenni. Elaludni mégsem tudok. Nagyon zavar a tanácstalanság: mi ijesztőbb, az előbbi veszekedés, vagy a beállott csend?
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:19 :: dr Bige Szabolcs-
