George Tumpeck : A bronz sárkány

Nyomtatás

A sárkány vagy huszadmagával fényesen csillogva állt egy kínai bazár egyik polcán, és réveteg, mondhatni bronzba fagyott tekintettel várta a vevőt, aki majd hazaviszi. Már bronzlelkében érezte, ez az ő napja. Majd jön — lehetőleg valami nagyon csinos — gazdag hölgy, és megveszi, hazaviszi és az övé lesz az egész polc. Hetente simogató tollsöprűs kezek gondoskodnak róla s közben lágy, romantikus zene szól. Már előre látta, szinte érezte a mosogató rozsdamentes acélból készült férfias ölelését, a körömkefe önfeláldozó fáradozását és mindez az ő csillogása érdekében. Tarajos fejét a bronz merevsége ellenére is büszkén tartotta, szinte kirítt az egy-kaptafára készült társak közül.

— Engem tessék megvenni! — kiáltotta, persze mély bronz hangján, és próbált nagyon férfias lenni.

Még talán toppantott is, de ezt inkább csak képzelte. Minden ajtónyitásra megrezzent, büszkén kihúzta magát, hiszen kizárólag érte jöhettek. Egy idő után követelőzővé vált. Elvárta, hogy nézegessék, hogy dicsérjék gyönyörű polírozott idomait. Hiába na, a hiúság sárga ördöge őt is megfertőzte.

Azért egy sárkány testében egy ördögi lélek nem egy szerencsés ötvözet. Egy szép napon az ő sorsa is beteljesedett. Dühös, torzonborz fiatalember lépett a boltba, szinte azonnal odament hozzá, durván megragadta, letépte az árcédulát és hevesen alkudozni kezdett.

Sárkány dühös és csalódott volt. Méghogy őrá alkudni! Micsoda disznóság ez kérem! – sikítani próbált, de senki nem törődött vele. Az üzletet megköthették, mert hamarosan fehér selyempapírba került, amit csak azért találtak ki, hogy ne láthassa, hová viszik. Persze, sárkányunk is büszkébb lett volna, ha tudja, hogy a torzonborz fiatalember az utolsó filléreit költötte rá. Na, nem egészen önszántából, de hát ki tud ellentmondani egy követelőző magyar anya utolsó kívánságának?

Sárkányunk hetedhét határt, több vámvizsgálatot megúszva jutott el Rákospalotára, ahol végre kivették a selyempapírból, és egy hanyag mozdulattal, a szekrény tetejére hajították. Igaz, a kilátás jó volt, de azért mégsem polc. Ő egy igazi fából készült, saját polcról álmodozott, lehetőleg déli fekvésűről, és tessék, neki csak egy szekrény-csücsök jutott.

 Dühös volt, és mérgében már képzeletbeli lángokat is okádott, amit a sajnos nem képzeletbeli por rögtön bele is fojtott. Néha ugyan ránézett valaki, de már egyre ritkábban. Szépen, lassan elveszítette fényét a polírozott idomai sem vonzottak mást, csak azt a pár legyet, akik unott, méltóságteljes mozdulattal a fejére telepedtek.

— Hát mit képzeltek, ki vagyok én? — és próbálta megrázni a fejét, de hát a bronz, az bronz. Kénytelen volt tűrni a megaláztatást. Hiába várta a tollsöprűt, a mosogatót a lágy, romantikus zenét, mígnem a szomszéd fiatalember mutatott némi érdeklődést iránta. Hamarosan büszke csillogó sárkányból nemkívánatos porfogóvá vedlett, és a magyar anya egy hanyag mozdulattal a szomszéd fiúnak ajándékozta. A fiú boldogan vitte kincsét, azonnal szidolozni kezdte. Szép lassan visszatért a régi csillogás. Sárkányunk is boldog volt, és újult reménnyel nézett a jövőbe. A fiú selyempapírba csomagolta, ami rossz emlékeket ébresztett benne, de mint idáig, most sem vették figyelembe tiltakozását.

Nemsokára le is tépték róla és egy mérlegen találta magát.

— Negyven deka — hallotta a rideg könyörtelen hangot, amit már csak azért is sértőnek talált, mert ő igenis ötven deka, és az utóbbi időben nem fogyott. — Micsoda erkölcsök! — és ha tudott volna köpni, hát megtette volna. Ekkor tudta meg, hogy a helyi színesfém-telepre került.

Sorsa beteljesedett. Hamarosan, mint bronz alátét fényesre polírozva, egy villanymotor belsejében teljesített szolgálatot.