Álmot sz? szememre az éj,
a szoba ablaka tárva,
s bele sóhajtom magam
egy hamvadó cigarettába.
A füst elszáll
– mily könny? neki! -,
bizony mind elszáll,
aki teheti.
Oly fényes ma a hold
a házak felett,
s mint egy álmos szeret?
a takarót,
húzza magára a fellegeket.
Csillagok gyúlnak
– szepl?i az égnek -,
s ragyoknak akár a szívek,
ha szerelemben égnek.
Nekem is volt
parányi lángom,
egy nyári este,
majd kitalálom,
hogy a szívem helyett
ki lüktetett
mellkasomon át,
s bár a t?z kialudt,
azért valami maradt,
tovább görgetek
holmi remény parazsat,
s aki érti,
tenyerén
leméri
mennyit ér.
Lassan mind elég,
lángra kap, tovább halad,
– boldog hamuvá lesz -,
s ha én leszek az egy,
ki itt maradt,
majd imával gyujtok máglyát
a csillagles? fák alatt.