Egykedv?en nézek körbe a helyiségben. A fából készült székek és a kedves, fodros függönyök sem tudják számomra otthonossá varázsolni ezt a helyet. A pultosok túl egyforma, szinte gyári mosolyától meg a hideg is kiráz. De nincs sok id?nk, gondoltam egy gyors ebédre jó lesz.
T?lünk egy asztallal arrébb, egy fiatal pár költi el ebédjét. Ahogy felállnak, látom hogy a lány kritikusan – és divatosan – sovány. A fiú pedig akkora deltákkal rendelkezik, hogy egy Rambo-filmben simán lehetne Stallone dubl?re. Enyhén gúnyos mosollyal arra gondolok, hogy a kukoricás zsákot biztos nem tudná a padlásra felvinni.
Egykedv?en eszem a hamburgerem. Tompa hangulatomból csak kisfiam csacsogása ránt ki.
– Anya! Nézd az a kislány elveszett! – mutatott egy egyéves forma sz?ke, pöttöm lánykára, aki a szüleit?l kissé távolabb, az ablakon bámészkodott kifelé a gyönyör? tavaszba.
– Nem, nem veszett el. Ott vannak a szülei is.
– De nincs ott senki! – ragaszkodott véleményéhez a fiam.
– De, bizony ott vannak! – csak éppen nem tör?dnek azzal, hogy kislány inkább kint ugrándozna a tavaszi napon. Magamban tovább gondoltam: inkább megbeszélik hogy ki, kivel, hogyan, merre, meddig, és különben is. Ami az, az általuk nézegetett, rettent?en tartalmas újságokból kiderül…
Kisfiam harsánysága és önfeledt kíváncsisága, újra és újra magunkra vonja a körülöttünk étkez? emberek figyelmét.
Valahogy kit?nik az étterem monoton zajából.
Ahogy körbenézek, egy testes emberen is megakad a szemem. El?tte az óriási üdít?, hatalmas adag sült krumplival, és extra méret? hamburgerrel. Gyors rágcsálással tünteti el a sült krumplit, szeme közben ide-oda pásztáz az étteremben. Szinte kapkodva eszik, mintha szégyellné magát.
Tekintetem újra visszavándorol fiamra, aki csak turkálja a hamburgerét, és nem túl lelkesen rágcsálja a sült krumplit.
– Nem ízlik? – kérdezem t?le.
– De, de… – nem volt túl meggy?z?.
– Ha nem ízlik, nem muszáj megenni… – ajánlom fel.
– De ízlik… – és turkálgat tovább.
Én közben megettem mindent, és ülök a szemétkupacom felett.
Nem is laktam jól…
Fiamnak sem ízlik…
Az üdít?, egy szemét.
A hamburger, még egy szemét.
A sült krumpli, újabb szemét.
Gyors fejszámolás: úgy harminc vendég van az étteremben, az kilencven darab szemét. Legalább….
Ahogy gondolatmenetemet levezetem magamban, próbálom a Földet szeret? énemet elcsitítani odabenn. Nem sikerül.
Egyre hangosabban kiabál bels? hangom…
Kisfiam szinte azonnal megérzi feszültségemet.
– Anya, mi a baj? – szegezi nekem.
– Semmi, semmi.
– De látom, anya.
– Tényleg semmi. Viszont megetted már?! – türelmetlenné váló hangom persze elárul.
Sosem szerettem a gyorséttermeket, de ma valahogy egészen új érzések kerítettek hatalmukba.
Zavar a kislány kifelé vágyódása?
Megbotránkozom a körülöttem lév?k kövérségén?
Megdöbbenek a szemétkupacon?
A pazarláson?
A m?kaják habzsolásán?
Vagy a m?világon?
És rájövök…
A legnagyobb bajom az, hogy én sem vagyok különb…
Én is itt voltam…
Lassan lépünk ki a ver?fénybe.
– Anya, miért sírsz? – kisfiam tágra nyílt szemekkel mered rám.
– Nem sírok. Csak a légkonditól könnyezik a szemem…
Legutóbbi módosítás: 2008.08.03. @ 07:49 :: Jakab Zsófia